KomiXérum #17

Tombol a nyár, és már mi is majdnem a tengerparton szürcsöljük a mentaleveles Mojito koktélt, de előtte még billentyűzetet ragadtunk, hogy egy másfajta koktélt állítsunk össze nektek… a legújabb amerikai megjelenésekből. Parancsoljatok!

Air #10-11

Történet: G. Willow Wilson
Rajz: M. K. Perker
(Vertigo)

[toc]Rég volt alkalmunk a Vertigo repülős-steampunkos-romantikus, és még ki tudja, hány rubrikába beilleszthető műfajkevercs fantasy-jével foglalkozni. Blythe, az egyik elképzelhetetlen kalandból a másikba (szó szerint) zuhanó stewardess megszerezte a teljesen ismeretlen, de minden bizonnyal hatalmas erejű kockát, el is juttatta azt szerelméhez, Zaynhez és annak baráti egyletéhez (hogy ez az Interpol vagy egy meghitt terroristaszervezet, az nem egyértelmű), de megpróbáltatásai korántsem értek véget.
A 10. szám viszont nem őt állítja a középpontba. A one-shotként is működő, kora újkorban játszódó részben egy azték sámán és tanítványa dialógusa folyik, aminek látszólag semmi köze az Air cselekményéhez. Amíg a szálakat összekapcsoló utalásokra várunk, kellemesen elmerülünk az egzotikus kultúra mágiájának, istenvilágának bemutatásában és a nemzedékek közti univerzális ellentétekben. Aztán jönnek a kohéziós elemek is: a sámán birtokában van egy, a korábbiakban látotthoz hasonló kocka, amiben feltűnnek a part felé lelkesen evező konkvisztádorok, és az indiánok közé kerülő Blythe… hogy mi? Már megint nem értünk semmit, sebaj, majd megvilágosodunk – remélhetőleg.
Némileg tisztább a kép a következő részben. Ismét a fő cselekményszál idejében járunk, a helyszín a Sky 1, mindenféle gyanús alakok légikikötője, ahová most Blythe érkezik. Ugyanezzel a lendülettel landol is a veszélyes és vonzó csempész, Gian ágyában. Az írónő magyarázata szerint csak egy kis biztonságra vágyott, egyem a szívét. A karakterkezelés nem tartozik G. Willow Wilson erős oldalai közé, a szabadon csapongó, bájosan zilált, olykor egészen rendkívüli ötletek viszont annál inkább. Most is megbocsátom ezt az olcsó húzást (ami persze csak arra jó, hogy az utolsó oldalon betoppanjon Zayn), mert a csábító Gian által előadott történet a levegőbe költöző vándorcigányokról mesteri, és jól mutatja Wilson érzékét az önálló világ megteremtéséhez. A cigányság történelmi múltjának felvillantása Gian nézőpontján keresztül ügyes, összekapcsolása az Air univerzumával pedig logikus húzás. Wilsonnak jó gondolatai vannak, csak nem mindig tudja a megfelelő mederbe terelni őket. M. K. Perker rajzai mindkét részben szépek, letisztultak, de nem veszítenek részletgazdagságukból. Figyelemreméltó képregény ez, csak valami rendszer, az kéne bele.
Czben

Amazing Spider-Man #599

Történet: Joe Kelly
Rajz: Stephen Segovia, Marco Checchetto, Paulo Siqueira
(Marvel Comics)

Az „American Son” történetet 22 oldal választotta el attól, hogy az év egyik legjobb szuperhős-sztorija válhasson belőle, és ez a 22 oldal az, ami a héten az 599. Amazingben megjelent. Az írónak volt mondanivalója bőven, elegendő mennyiségű fordulat gazdagította az egyébként inkább a cselekményre fókuszáló, kevésbé csapongó vagy komplex sztorit, ellenben az utolsó részre már csak néhány elvarrni való szál maradt. Ebből következik, hogy a füzet jelentős hányadát egy hatalmas bunyó teszi ki, méghozzá apa és fia, Harry és Norman Osborn között. Peter igyekszik nyomon követni az eseményeket, bár szegényt alaposan helyben hagyták, így ő inkább csak vergődik és flashbackeket produkál, illetve kis konfliktusba keveredik Menace-szel. A két Osborn kölcsönösen megtagadják egymást, Póki tart egy szentbeszédet, majd a cselekmény abszolút zárása következik. Úgy tűnik, egyelőre Norman is elvan magával és nemsoká megszülető fattyával, Harryre is rátört az önbizalom és a kiegyensúlyozottság, Parkerék készülhetnek az esküvőre, az egyetlen kiskapu a közvetlen folytatáshoz a Norah által tett felfedezés.
Az eddigi részek rengeteg, hibátlanul megírt dialógot tartalmaztak, és kevés, szinte jelképes mértékű akciót. Nem éreztem szükségesnek, hogy a finálé teljesen felborítsa ezt a rendet, főleg, hogy ez a családon belüli verekedés elég bizarra sikerült. Kissé érthetetlen, hogyan lett Harryből egyszer csak képzett harcos, aki egy ilyen szuperfegyver használatát – mint az a páncélöltözet -, könnyen és gyorsan magáévá tudja tenni, ám ha ezen túl is jutottunk, akkor is ott van a tántorgó Pókember problémája. Nem ragaszkodom hozzá, hogy a saját címében ő vívjon meg minden ökölharcot az eseményeket lezáró fináléban, és mivel ez a sztori az Osbornokról szólt, helyesen tette az író, hogy rájuk hagyta a show-t a történet csúcspontján. Akkor viszont nem kellett volna kényszeresen mindig az események kereszttüzébe löknie Petert, akire láthatóan semmi szükség nem volt. A közte és Harry között felidézett, régi párbeszéd nagyon ütött, de sokkal célzottabb lett volna a találat, ha ezekre a karakteres, elmébe vésődő mondatokra egy korábbi számban kerül sor. Akkor mélyebben átérezhettük volna Peter motivációját és igaz, testvéri szeretetét, mely barátjához köti. Bár az író igyekezett a Harry vállán ülő kisangyal szerepébe helyezni Pókit, ehhez túl eltökéltre formálta Harryt, és túl negatívvá tette Pókemberhez való viszonyát a korábbiakban. Így végül úgy fejeztem be a legutóbbi számot, hogy azt éreztem, ebben maga a főhős és címszereplő jelenléte abszolút hanyagolható lett volna.
Ismét több művész osztozott a rajzoló posztján, teljes káoszt okozva ezzel a füzetben, már ami a megjelenést illeti. Talán Segovia munkáját tudnám kiemelni, mint a legjobban sikerültet, de még ha három hibátlan teljesítménnyel állnánk szemben, akkor is meglenne a véleményem a kiadóról, amiért nem képesek összehozni azt, hogy legalább egy képregényen belül ne több, teljesen különböző stílusú rajzoló, színező munkájával kerüljünk szembe. Teljesen megtöri a komik hangulatát. Sajnálom, amiért kicsit hosszabbra nyúlt ez a remek történet, mint kellett volna, és amiért nem sikerült megoldani, hogy évek óta a még így is a legjobb Pókember-sztori egyetlen remek művész interpretálásában elevenedjen meg.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3