KomiXérum #16

Jungle Girl Season 2 #5

Történet: Doug Murray
Rajz: Adriano Batista
(Dynamite Entertainment)

De hát a szörnyet senki és semmi evilági nem győzheti le! De hát ez a lándzsa nem is evilági, valahonnan hullott a Földre! Akkor az jó lesz! Nagyjából ilyen és ehhez hasonló fordulatok tarkították a Jungle Girl sorozat második évadjának füzeteit, és ahogy az utolsó elején elhangzó, itt kissé sarkított megfogalmazás nem zavaró, úgy még sok-sok más, alapvetően baklövést is sikerül letolni az alkotóknak torkunkon. Ez a sorozat úgy lett egyik kis titkos kedvencem, hogy semmi pluszt nem nyújtott, sőt néha még bosszankodtam is, hogy ezt most itt miért kellett ilyen banálisan megoldani, mégis egy biztos: a rajzok, valamint a lendületes olvasást elősegítő szellős panelek hada miatt ellenállhatatlannak és egyúttal letehetetlennek bizonyult. A múltkor ott hagytuk abba, hogy a főhősnő, valamint társai egy barlangban csapdába estek, és most ott folytatják, hogy megvannak az eszközök, jöttek a szörnyek, és már látszik a barlangból kivezető járat fényessége. A harcjelenetek például meglepően jól eltalált panelek során át bontakoznak ki, a szörnyeteg elleni, füzet elején megvívott csata gyönyörűen érzékelteti az erőkülönbségeket, a dinamizmus valamint a kissé elkendőzött brutalitás miatt még a lány domborulatait is elfelejtették előtérbe helyezni: most az egyszer viszont megbocsáthatunk nekik. Sajnos ahogy rengetegszer, úgy itt is átestek a ló túloldalára a készítők, amennyiben a nagy csata lezárta után még egy, igazából saját jogán odaillő, de pillanatok alatt lerendezett, még nagyobb szörny elleni küzdelem beiktatása egyáltalán nem tett jót a füzet ívének, valamint így a megnyugvás is zavarodottabbnak hat, mint ahogy amúgy végződhetett volna. A történet tehát nem az erőssége e képregénynek, ellenben Adriano Batista rajzai kiválóak: nem mesterművek, de amikor kell, megjelenik egy-két gyönyörű domborulat, a szinte kötelező, általam eszméletlenül várt búvárruhás jelenet beiktatásával pedig aztán minden gondom elszállt. Mondjuk nem mintha az addigi, szinte semmit nem takaró öltözék ellenemre lett volna, de a váltás pont jókor jött. Frank Cho ötletéből Doug Murray írta meg a forgatókönyvet, akinek ezek után is bátran adnék hasonló kaliberű sztorikat, hisz látszik, hogy tud és akar, az pedig csak a szabályt erősíti, hogy az ötödik füzet fináléja bőven hagy kívánnivalót maga után. De hát van ugye egy negyedik, százszor jobb száma is ennek a sorozatnak… A karakter egyébként rendkívül hálás: bár kissé beszűkültek a lehetőségek, de egy ilyen, korántsem gyenge színvonalú képregényt bármikor össze lehet hozni vele, amire vélhetően sokan kíváncsiak. Az ismeretlensége ellenére is van benne spiritusz, amolyan női Indiana Jones-klón, amit csakis pozitív jelzőként szabad elfogadni. Nagyon remélem, hogy lesz harmadik évad. A második vége miatt kissé szomorúan, de azért korántsem depressziósan veszem tudomásul: egy ideig elhagy minket az utóbbi idők egyik dobogós képregényes szexidolja.
Fdave

Star Wars: Legacy #37

Történet: John Ostrander
Rajz: Jan Duursema
(Dark Horse Comics)

Egy űrcsata körül bonyolódó, fordulatos átvezető kaland után ismét új többrészes sztori indul a Vektor eseményei óta (egy gyengébb történetet leszámítva) egyenletesen remek Legacy lapjain. A „Tatooine” cím kellően felcsigázta a kíváncsiságomat: bizony, rég láttuk már a végeláthatatlan sivatagok fölött ragyogó két napot és a legendás koszfészket, Mos Eisley-t.
Cade és csapata a közelmúlt eseményeinek megrázkódtatásai után, lazításképpen a birodalmiak utánpótlását szállító hajókat fosztogatják a Külső Gyűrűk vidékén. Módszerük, hogy a Fekete Nap nevű bűnszövetkezet (amelyet a birodalmi időkben Xizor herceg tett naggyá) hasonló indíttatású támadásával egy időben érkeznek a kiszemelt fregatthoz, hogy aztán a Fekete Napra kenhessék az egészet – Cade a jedik rábeszélő technikájával ezt a verziót adja be a hajó legénységének. Az idilli rabolgatás azonban nem tarthat sokáig: mind a sorozatosan hoppon maradó Fekete Nap, mind a birodalmiak Cade-ékre küldik a saját fogdmegjeiket. Hőseink ezalatt egy alkatrész meghibásodása miatt kénytelenek a Tatooine-on rostokolni – úgy tűnik, Mos Eisley-ra 137 évvel a Cantina bárban történt események után megint veszélyes idők jönnek.
Nincs mese: lebilincselően izgalmasan indul a „Tatooine”. Ostrander szokása szerint jó néhány új szereplőt behoz, de játszi könnyedséggel sodorja össze a cselekmény szálait. Észre sem vesszük, és máris intrikák és küldetések sűrű hálójába kerülünk: szinte mindenki vadászik mindenkire, de főleg a Mynock legénységére. Eközben az írónak még arra is van ideje, hogy a Cade-Syn-Blue triumvirátus kapcsolatrendszerét feszegesse, jelentőségteljes félmondatokkal és parázs odamondogatásokkal fűszerezve a történetet. Közben újabb és újabb példákat látunk arra, mennyire kiszámíthatatlan és életveszélyes is a galaxis: a régi értékek és erőviszonyok semmivé lettek, Cade Luke Skywalkernek adja ki magát kalózkodás közben, a birodalmiak egymást és a sitheket is ott próbálják átverni, ahol csak tudják, és minderre még rávetül a Fekete Nap árulásból szőtt árnyéka. Ennél jobb alapszituációt nem nagyon tudok elképzelni. Jan Duursema is többet érdemelne egy mondatnál – de hát mit lehet róla írni azon felül, hogy hibátlan munkát végez? Bár az Invasionben némiképp csalódtam, a Legacy nagyon kellemes meglepetést okozott – alig várom a folytatást.
Czben

Uncanny X-Men: First Class #1

Történet: Scott Gray
Rajz: Roger Cruz
(Marvel Comics)

Jeff Parker remekül indult, majd az utóbbi hónapokban, vagyis a végére csúnyán ellaposodott First Class sorozatát ezúttal felváltja egy új koncepció: az Uncanny X-Men: First Class nem az eredeti, hanem a Giant Size X-Menben összetoborzott, Claremont-féle csapat első éveire koncentrál, méghozzá Scott Graynek köszönhetően, aki túl sok mindent nem csinált azonkívül, hogy éveken át íróként és szerkesztőként istápolta a Doctor Who-t. Nem tudom, hogy az milyen, de az biztos, hogy a szerzőre emiatt a képregény miatt nem fognak emlékezni. A sztori elsősorban Árnyék kitaszítottság-érzete körül forog. Miután megment két kislányt, akiknek anyja aztán mégis őt hibáztatja a veszélyért (mikor szoknak már le ennek a röhejesen unalmas sablonnak az ismételgetéséről?), kapva kap az alkalmon, hogy az ENSZ-látogatás után az iskolába is beugró Inhumans delegációt megkérje, hadd nézzen körül menedéknek tartott otthonukban – ahol a sok fura szerzet közt végre nem érzi magát torznak és számkivetettnek. Azt kell, mondjam, hogy nem igazán értem, mi a célja ennek képregénynek. Parker sorozata főleg azért működött olyan nagyszerűen (legalábbis egy jó ideig), mert nem görcsölt felesleges drámákkal és erőltetett konfliktusokkal, inkább bájos humorral, szimpatikus, energikus karakterekkel és jól kidolgozott helyzetkomikumokkal dolgozott. Vagyis minden volt, ami ez nem. Mert Gray sajnos nagyon is komolyan veszi az egészet, és beleártja magát olyan kérdésekbe és konfliktusokba, amiket Claremont annak idején éveken át csiszolt és válaszolt meg – vagyis semmi szükség arra, hogy erőltetetten becitálja őket egy légből kapott minibe. Még ha legalább jól csinálná… De nem. Árnyék karakterét csúnyán leegyszerűsíti, talán az első pár panelt leszámítva kizárólag az határozza meg, hogy elege van a kitaszítottságból, és szeretne normális, vagy legalább aközeli életet élni, mint társai, akik nem néznek ki úgy, mint valami szökevények a pokolból. Se kalandor természete, se vallásossága, se lovagiassága, se a régi filmek iránti szerelme nem nyilvánul meg egy pillanatra sem. De ez még semmi ahhoz képest, hogy egy Kolosszussal való vitájában kifakad, és „hülye orosz farmfiúnak” nevezi barátját, és hogy forrófejűen, ostoba kisgyerek módjára beavatkozik egy ősi Inhuman szertartásba, amivel okot ad egy tipikusan értelmetlen és időhúzó „jófiúk a jófiúk ellen” csatára. Mélységesen buta az egész, és sajnos Graynek egyáltalán nincs semmi érzéke a finomságokhoz, az apró nüanszokhoz, csak túlzásokkal képest történetet mesélni. Kár, mert az egy-két olyan pillanatban, amikben nagy nehezen kiveszi a karót a torkából, egész jópofa humorérzékről tesz tanúbizonyságot (főleg Rozsomákkal kapcsolatban), és kár, mert ezt a First Classt is Roger Cruz rajzolta, aki tökéletes partner az efféle könnyed hangulathoz. Az erőltetett drámázáshoz viszont nem, és sajnos ebben a képregényben az utóbbiból van több. A második rész már nem fog érdekelni, minél előbb elfelejtjük az egészet, annál jobb.
Olórin

Oldalak: 1 2 3