Történet: sokan
Rajz: sokan
(DC Comics)
Szép és ősrégi hagyományt követ a DC, amikor a napilapok vasárnapi számaiban megjelenő egyoldalas képregényeit éleszti újjá, ezúttal (a többi címhez igazítva) szerdai vegyesfelvágottként tálalva őket a közönségnek. Ezzel párhuzamosan eredeti közlési helyükre is visszakerülnek a friss képnovellák: elsőként Superman teszi tiszteletét a USA Today-ben. Ám azon túl, hogy az (alkalmasint idősebb) olvasóknál a békebeli formátum hatására pavlovi reflexként beindul a súlyos dollárokat fialó nosztalgia-faktor, mégis veszélyes vállalkozás feltámasztani egy ilyen szériát, elvégre egyelőre ismeretlen a recept, ami alapján a mai kor elvárásainak és a napilapok olvasóinak egyaránt megfelelő, szórakoztató, modern, folytatásos szuperhős-kalandokat lehet készíteni. A régi mechanizmus (konfliktus felmerülése és annak megoldása, vagy előkészítése a következő hétre) a leggyakrabban jól bejáratott, naivan bárgyú történetecskéket eredményezett, instant gonoszokkal és az ő gyors elgyepálásukkal. Egyértelmű, hogy ez ma kevés, épp ezért a DC semmit nem bízott a véletlenre, és elismert sztárírókkal, valamint alternatív vonalon mozgó tehetségekkel a soraiban vágott neki a feladatnak.
Érdemes a két legkritikusabb pont, Superman és Batman egyoldalasaival kezdenem. Szerencsére ezek remekül sikerültek, köszönhetően az összeszokott alkotógárdának: az Acélember egyik alapkonfliktusát keresetlen egyszerűséggel megragadó, ügyesen felépített sztoriért John Arcudit és Lee Bermejót illeti a dicséret, a Denevér és Gordon kettősét szerepeltető, egyáltalán nem hagyományos végkifejletű oldalért pedig Brian Azzarello és Eduardo Risso előtt emelhetünk kalapot. Tipikus példákat kapunk arra, hogyan érdemes hozzányúlni egy ilyen formátumhoz: modern, pergős és (talán nem is annyira) fura módon negatív végkicsengésű a végeredmény. Persze nekik egyszerűbb dolguk van, mert a főhősöket senkinek nem kell bemutatni: az új antológia jó néhány szereplőjét viszont szükséges. A Neil Gaiman – Mike Allred páros (előzetesen tőlük vártam a legtöbbet, nem akármilyen művészek) jól oldja meg ezt a feladatot Metamorpho esetében, hasonlóan Dan DiDióhoz a Metal Men paneljein. Velük ellentétben Dave Gibbons abszolút oldschoolra veszi Kamandi történetét: patinás, de fáradt módszere az író szintjén kifejezetten bosszantó. Ugyanígy kevés a Green Lantern-felütés (vannak, akik kerek sztorit, mások nyitófejezetet alkotnak) és Flash kettéosztott kalandja is. Az öntörvényű Paul Pope-pal megesik, hogy túl messzire megy, most viszont rajzilag és történetileg is betalál groteszk humorú Adam Strange-egyoldalasával.
Többségükben tehát jól sikerültek a képregények, két kedvencem az esszenciális vonásokat könnyűszerrel elkapó Macskanő-sztori és a különleges nézőpontjával nagyszerűen operáló Hawkman-kaland (végül is ez természetes: Kyle Baker az alkotó). Kevés történet kelt csalódást: köztük van Wonder Woman bámulatosan túlzsúfolt éjjeli akciója. Van fejezet, amit kihagyok, de ezzel csak arra ösztönzök mindenkit, hogy maga járjon utána a kiadványnak: formailag izgalmas, egyéb tekintetben is túlnyomórészt szórakoztató sorozat indulásának örülhetünk.
Czben
Történet: Mike Carey
Rajz: Dustin Weaver
(Marvel Comics)
Tombolnak az indulatok San Francisco utcáin: a mutánsellenes tüntetés zavargásokba torkollott, mire kardcsörtetve megérkezett Norman Osborn és pszichopatákból álló Bosszú Angylai csapata – ahogy azt az Utopia című Dark Avengeres/Uncanny X-Men crossoverben láttuk. X professzor önkeresési odüsszeiája és Vadóc azt felváltó kalandjai közt, két rész erejéig Mike Carey is becsatlakozik a buliba. Valószínűleg részben annak reményében, hogy az esemény megdobja a képregény eladásait (melyek jelenleg alatta vannak az X-Force-énak is), de ez igazából mindegy. Ugyanis, bármennyire is élveztem a Xavier körüli katyvasz izgalmas és kreatív feltakarítását, nagyon jó látni, hogy Carey nem felejtette el, hogy kell csapatképregényt írni – ugye mind emlékszünk még a frenetikus Supernovasra és Blinded by the Lightra? Na, ez a Utopia tie-in ugyan semmiképpen nincs azokkal egy színvonalon, de roppant kellemes olvasmány, és persze erőlködés nélkül zsebre vágja Matt Fraction egész, meglehetősen kétes értékű főeseményét. A történet szerint most, hogy annyi hosszú év után Vadóc végre képes uralni mutáns képességeit, Gambittel és Dangerrel együtt (legnagyobb örömömre Carey szokatlan csapatösszeállításhoz való kedve nem hagyott alább a Messiah Complex óta) visszatér San Franciscóba – épp időben, hogy kivegyék a részüket az egyre elharapódzó utcai harcokból. Ez a képregény nem foglalkozik a helyzet elmérgesedésének ábrázolásával, Carey azt meghagyta Fractionnek (aki ugye nem végzett valami jó munkát), itt a konfliktust már készen kapjuk (és mellesleg a forrongó város hangulatát az író itt sokkal jobban, és sokkal kevésbé erőltetetten képes átadni, mint kollégája az Uncannyben), a hangsúly az akción, és a karakterek reakcióin van – és az eredmény mindkét téren abszolút kielégítő. Talán csak Vadóc és Ms. Marvel rövid összecsapásánál lóg ki kicsit a lóláb, meglehetősen hiteltelen ugyanis, hogy a jelenleg semmiféle szupererővel és emberfeletti sebességgel nem rendelkező hősnő képes egy szimpla kézifegyver segítségével pár másodperc alatt meglógni a szupergyors Carol Danvers imitáció elől, aki ráadásul a parancsnokságnak jelenti a dolgot, ahelyett, hogy utánaeredne, és utolérné… nagyjából két másodperc alatt. Ettől eltekintve viszont nem lehet panaszunk: a Legacy 226 jól strukturált és lendületes, Ares megjelenése pedig nagyszerű, ahogy a zárókép is. Gambit egy bazinagy tank volánjánál, Vadóc pedig a tetőn a fegyverzet mögött, ahogy utat vágnak maguknak a zavargások közepette? Ilyesmire bármikor vevő vagyok. E két rész erejéig Dustin Weaver vette át a rajzolói teendőket, és bár összességében csak egy jobbik átlagot hoz, vannak igazán remek képei is (pl. a cafatokra tépett ruhában, vérezve, tetőkön menekülő Vadóc, vagy Ares felemelkedése a romok alól, miután Gambit rábontott egy házfalat). Nem több ez az egész két hosszabb történetfolyam közti tölteléksztorinál – de annak tökéletes.
Olórin