KomiXérum #16

Mondd azt, hogy K, mondd, hogy O, mondd, hogy M, mondd, hogy I, mondd, hogy X…újra összeállt a KNET legütőképesebb csapata! Leszereljük Batmant, kicselezzük Pókembert, lefutjuk a Jediket, két vállra fektetjük az X-Ment! Ezúttal is a legfrissebb amerikai képregény-megjelenésekről mondjuk meg, hogy épp kinél van a labda, és melyik játékos rúgott luftot, mindezt két félidőben – életre halálra!

Amazing Spider-Man Annual #36

Történet: Marc Guggenheim
Rajz: Pat Olliffe
(Marvel Comics)

[toc]Kövezzetek meg, kedves olvasók, de én nem igazán vagyok híve annak, hogy Marc Guggenheim képregényeket írjon, sőt, ellenzem minden ilyen irányú szándékát, mondhatni. Ha ezzel a kis annual szösszenettel nem is sikerült rácáfolnia a „One more Day” sztorivonal óta szerzett rossz hírére, rontani nem rontott rajta, és ez nagy szó; a héten megjelent füzet ugyanis egészen olvasható minőségű. Van benne néhány megmosolyogni való poén, pár kedves pillanat, közepesen izgalmas akció, és egy egészen váratlan fordulat, mely egy igazi klasszikust idéz meg a kilencvenes évekből. Persze mindez csak úgy guggeinheimesen összedobálva, különösebb kohézió nélkül.
Miután a titokzatos nyitányon túl vagyunk, May néni és az öreg Jameson eljegyzési vacsoráján találjuk magunkat, Bostonban. Peter és Jonah szemtől szemben, egy asztalnál, a jelenet pedig igencsak kiszámítható, sőt, láttuk már szinte pontosan ugyanezt az évődést sokkal szellemesebb kivételezésben is pár hete, Joe Kelly tollából. Az író kicsit megkésve bár, de azért igyekszik élni egy váratlan fordulattal: egy kedves gesztus a vőlegénytől komoly meglepetést okoz mind May, mind pedig Peter számára, sikerül ugyanis összecsődíteni a teljes Riley-famíliát. Szép pillanat, May örül, mi is örülünk, mindenki örül, de főleg Guggenheim, aki bár nem törődik azzal, hogy ez a rakás ember hol volt idáig, illetve hol lesz ezután, ellenben elhinthet némi nyomot, mellyel a történet csattanójára utalhat – mintha csak egy igazi íróval állnánk szemben. Majd egyszer csak nagy dirrel-dúrral betoppan a képregény főgonosza, legalább is elsőre úgy tűnhet. Guggenheim azonban szépen fokozatosan rá akar vezetni minket, hogy miközben egy szokványos Pókember kontra ZS-kategóriás álarcos rosszfiú mérkőzés szemtanúi vagyunk, itt igazából nincs is jó és rossz, csak egy szörnyű félreértés, melynek hátterében igazi emberi dráma húzódik meg.
Ebből a koncepcióból egyedül a fokozatosság az, amit nem sikerül megvalósítani. Azzal, hogy a támadó belső monológját olvashatjuk, hamar rokonszenvet érzünk iránta, és kezd világossá válni az írói koncepció. Ezúttal nem Pókember, hanem – váratlanul – Peter a célpont, Pókember pedig a napi rutin végzése közben nem ébred rá tévedésére; nem éppen eredeti ötletek, de maradjunk annyiban, hogy kellő mértékig fenntartják az érdeklődést, hogy félpercenként lustán továbblapozzunk. A megnövelt oldalszám ellenére Guggenheimnek nem állt szándékában több tartalommal megtölteni a füzetét, inkább csak minden jelenetet elnyújt, pont az olvasó tűrőképességének határát feszegetve. Az író a türelmemmel játszott: még egy lapos Jonah Jameson-poén, még néhány ütésváltás Raptor és Póki között és befejezem az olvasást. Valahogy mégis sikerült a végére érnem, és nem bántam meg; az új Amazing annual valamelyest árnyalta a Guggenheimről bennem kialakult képet. Lehet, hogy nem is ő a világ legrosszabb képregény-írója?
Peter Olliffe megteszi a tőle telhetőt. Markáns, szögletes stílusa megfelelő ehhez a könnyed hangulatú történethez. Egyszerű vonalakkal dolgozik, így a szereplők érzelmei világosan tükröződnek, az akciók pedig gond nélkül követhetőek. Ám nem éreztem szerencsének Olliffe-nél klasszisokkal jobb, igazi sztárok munkáiból feleleveníteni néhány panelt. Összehasonlítva csak néhány klasszikus rajzzal, máris láthatjuk Olliffe hiányosságait; bár sokkal inkább zavar, hogy a kiadó ebben a legendás címben hónapok óta másodvonalbeli alkotókat képes csak foglalkoztatni.
Tungsram

Batman #688

Történet: Judd Winick
Rajz: Mark Bagley
(DC Comics)

Judd Winick ha már nem tud írni, legalább az ő nevéhez kötheti majd az utókor a felfedezést, miszerint képregénnyel is lehet ölni. Én legalább is azt hittem meghalok, míg ennek a húsz oldalnak a végére nem értem, annak ellenére, hogy a nyitány a legjobb, ami az utóbbi hetekben a kezem ügyébe került. A kezdő képsorokból megtudjuk, hogy valaki rájött, Batman meghalt, és aki jelenleg a köpenyt és a maszkot viseli, csak egy helyettes. Kiderül, hogy ez a valaki három hét múlva alaposan helyben hagyja majd az új sötét lovagot, és mindezt a nemrég elhagyott Wayne-kúria alatt húzódó denevérbarlangban teszi, sőt, ráadásul még alaposan szénné is olt mindenkit, aki azt hitte, az igazi Batman pótolható. Remek kezdés, bele az arcunkba, vér, erőszak, izgalom, mindez az újonnan érkező Mark Bagley gyönyörűen részletett rajzival kísérve, melytől még a lélegzetem is eláll, és gyorsan meg is állapítom, hogy ilyen jó kihúzó-színező csapattal a háta mögött ez a pali még mindig meg tud lepni. Sajnos ami ezután következik az engem is rajzfilmfigurává változtat; óriásira düllednek a szemeim, hatalmas színes kérdőjelek pukkannak szét a fejem fölött, miközben a szövegbuborékban mellettem ott üvölt: MIÉRT?!
Miután összeszedtünk magunkat a lehengerlő nyitás után, sajnos máris elkezdődik a felfoghatatlan jelenetek sora. Az új Batmant látjuk, amint épp elintéz néhány gazfickót, szépen rendben hagyja maga után a helyszínt, majd belemosolyog a kamerába és angolosan távozik. Dicket hosszú évek óta öntörvényű, makacs, és mesteréhez egyre inkább hasonlóan komor karakterként ábrázolták az egyes füzetekben, nem úgy Judd Winick. Szerinte ugyanis, ha valakinek meghal az igaziként szeretett és tisztelt mostohaapja, majd élete legnehezebb döntését meghozván át kell vennie annak helyét, mely rengeteg felelősség súlyát helyezi a vállára, máris úgy kezd el viselkedni, mint egy kiscserkész. Ezek után következik egy bájosnak szánt párbeszéd a nyafogó Dick és az őt kiröhögő Alfred között, melynek témája kvázi ugyanaz, amit a múlt heti Batman and Robin második részében Morrison már megosztott velünk, miszerint Dick utálja a denevérjelmezt, főleg a köpenyt. Kérdés: miért kell ezt a problémakört még egyszer körbejárni? Bár már volt szó róla, most láthatjuk is, amint Dick tréninget tart Damien számára. Igazi klisé, ilyenkor szokott a mester végtelenül bölcs életigazságokat megosztani tanítványával. Senki sem várja el Winicktől, hogy bölcs legyen, mint egy zen mester, ő is tudni véli ezt, így, biztos ami biztos, olyan buta és semmitmondó dialógot ad a két szereplő szájába, amit éppen nem szégyell. Ha még itt sem adtuk fel, jöhetnek a mellékszereplők; a Gotham Undergroundból megismert konfliktus Pingvin és Kétarc között tovább gyűrűzik. Míg előbbi matinéba illő rosszfiúként esernyővel fenyíti meg hatalmasra nőtt fogdmegjét, Harvey Dent egy nyakatekert, „ördögi” tervet eszel ki, hogy két legyet ütve egy csapásra a madár- és a denevérember tökét is elkapja. Winick ekkor a kliffhengerrel sikeresen kicsinálja a képregény legerősebb pontját, vagyis a történet alaphangját megadó rejtélyt az első oldalakon: ki jöhetett rá Batman titkára? Még ha nem is Kétarc szerepelt a kezdő paneleken, akkor is oda vész az izgalom, mert ha ő is rájött, hogy az igazi sötét lovag halott, mégis miért kellene, hogy érdekeljen minket a folytatás? Öngól volt ez a javából.
Nehéz volna tolerálni ezt a sok marhaságot Mark Bagley lelkiismeretes, precíz munkája nélkül, ami bár nem tökéletes, de menti, ami menthető. Az utóbbi években kizárólag őrületesen pörgős akciókra és érzelemgazdag párbeszédekre szakosodott Bagley egy évig nyújtott kissé bizonytalan, ingadozó minőségű, de összességében profi teljesítményt a Trinity-ben, ám most az író a keze alá dolgozott, de legalább is nem támasztott felé nagyobb elvárásokat, mint amiket évekig az újvilági Pókember kalandjainak rajzolásakor kellett teljesítenie. A bunyók veszettül jól néznek ki, az érzelmek hiteles ábrázolásával nincs probléma, viszont Kétarc megjelenésén még dolgozni kellett volna. Egy ilyen beteg és horrorisztikus figura ne mosolyogjon már ilyen joviálisan, már-már vele kezdenék a leginkább szimpatizálni.
Annak ellenére, hogy Winick az előnyből is hátrányt kovácsol, ha nagyítóval nézzük, azért a történetben is találhatunk hangyányi pozitívumot. Ez pedig nem más, mint a kis nüánsznyi jelenet Gordon felügyelővel és kollégájával a tetőn. Bár annak rendje és módja szerint meggyújtja a reflektort, érezve, sejtve, hogy valami nincs rendjén legrégebbi társával, szövetségesével, nem akar vele találkozni, hogy elodázza a szörnyű felfedezést: elvesztette egyetlen barátját. Ezt az egy pillanatot sikerült remekül elkapnia Winicknek… bár ha rosszmájú akarnék lenni, azt írnám, kapott egy tippet egy igazi képregény-írótól. A legnagyobb baj azonban nem az, hogy Winick rossz író. A baj az, hogy teljesen fölöslegesen jelenik meg egy sorozat, ami a zseniális Batman and Robinban látott konfliktusokhoz képest semmi érdemlegeset nem tud nyújtani, inkább csak összezavarja a kronológiát. Ez azonban nem az író hibája, tőle senki nem várhatja el, hogy ilyen nehéz gazdasági helyzetben önként tegye le a tollat, még ha talán ő is érzi, ahogy a teljesítménye közelít a nullához; a Batman-hajó jéghegynek irányítása a DC szerkesztőségének lelkén szárad.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3