Heti Marvel 08/48

Wolverine: First Class 9: Hiányolom kicsit Rozsomáknak azt az korszakát, amikor folyamatos harcban állt benne a szamuráj és a vadállat – utóbbi oldalát a ’90-es évek végén sikerült legyőznie, ami ennyi idő után szükséges és logikus előrelépés volt a karakter életében, valami mégis elveszett vele. Ezért is olvastam olyan kitörő örömmel Fred Van Lente idén tavasszal indult sorozatának legújabb részét, ami pontosan ezt a küzdelmet eleveníti fel, méghozzá olyan szépen, frappánsan és okosan, hogy nyugodtan odabiggyeszthető az említett korszak témába vágó darabjainak legjobbjai mellé. Kittyt elrabolja Kardfogú és Madripoorba hurcolja, Rozsomák pedig felkeresi Shang-Chit, hogy segítsen neki tanítani valami új technikát, amivel legyűrheti nemezisét. A Kung-Fu Mestere alapos leckét ad neki, amit nem felejt el egyhamar – habár elsőre teljesen értelmetlennek tűnik, de végül mégis segítségére lesz a probléma megoldásában. Shang-Chi természetesen nem harci technikát tanít neki, hanem azt, hogy fogadja el önmagát, hogy ne törődjön állati énjével, jó és rossz csak az elme szüleménye, legyen inkább egyszerűen az, aki. Az erre kihegyezett almás metafora igazán szép, bájos és frappáns, ahogy Rozsomák tanulási folyamata is. Mindennek eredményeképp ugyan kicsit túlságosan egyszerűen és gyorsan győzi le Kardfogút, de a történet jellegét tekintve ez most nem számít, hiszen a hangsúly nem kettejük összecsapásán van, hanem azon, Logan hogyan kezeli a szituációt, hogyan békél meg önmagával. Persze kontinuitásba ez megint nem nagyon illeszthető be, de annyi baj legyen – és még azt is megbocsátom, hogy Kitty, aki elvileg a sorozat szívét-lelkét jelentené, csak pár panelen tűnik fel, akkor is öntudatlanul. Meg még azt is, hogy Francis Portela elég durva arcokat és eltúlzott mimikákat rajzol (mondjuk ettől eltekintve szép munkát végez), mert egyszerűen iszonyúan jólesett olvasni.

Wolverine: Origins 30: Ez most megdöbbentett. Itt az Original Sin vége, és mint általában, most is készültem rá, hogy jó alaposan leszedjem Daniel Way agymenéséről a keresztvizet. De nem tehetem, bárhogy is szeretném, bármilyen nehéz leírnom ezeket a szavakat (a klaviatúra nem akar engedelmeskedni, a monitor elsötétedik, az egér nem reagál), ez egy egészen jól sikerült képregény. Azzal a pár viszonylag kellemes számmal, amiben Deadpool szerepelt tavasszal, ez három vagy négy a harmincból, ami ténylegesen olvasható, sőt, még (vigyázat, ez nem vicc!) szórakoztató is. Katasztrofális mérleg persze, de most koncentráljuk erre a számra. Illetve azért előbb még csakazértis megjegyezném, hogy ez az egész szituáció, a középpontjában Daken rettenetes karakterével, egy nagy adag trágyán alapul, és előbb-utóbb úgyis elsüllyed benne, ily módon pedig értéke finoman szólva is megkérdőjelezhető – de most aztán már tényleg nem tudom tovább halogatni, hogy rátérjek a képregény pozitívumaira. Merthogy vannak neki olyanok, merthogy nem, tényleg nem vicceltem korábban. Szóval. Daken nekiesik Rozsomáknak, de utóbbi nem akar újra harcolni a fiával, és hagyja magát szeletelgetni, amíg Xavier közbe nem lép. A professzor megmutatja Dakennek, hogy eddig hazugságokban élt, hogy Romolus hangolta apja ellen, és hogy valójában éppen ő a felelős anyja, Itsu haláláért. Végül apa és fia együtt indulnak, hogy bosszút álljanak a titokzatos gonosztevőn. Igen, Way végre elsimítja a Daken és Logan közti ellentéteket, vagyis végre kilendíti a sorozatot egyik, kezdetektől meglévő, dögunalmas holtpontjáról. A két karakter elméjéből kreált képek, amikbe Xavier viszi őket, egy egészen szép jelenetet eredményeznek, a professzor és Rozsomák utolsó dialógusa pedig kifejezetten jól megírt (jesszus, nem is tudom, mikor olvastam utoljára egy ilyet Waytől…), majdhogynem katartikus. Persze most, hogy kezdődik az igazi bosszúhadjárat, előbb-utóbb előlép majd az árnyékból Romolus, és nincs az az Isten, hogy ez jól elsüljön… na és azért Daken karaktere sem válhat csak úgy hipp-hopp jófiúvá az eddigi eszement, pszichopata gyilkosból, és valahogy nem bízom benne, hogy Way képes lesz fokozatosan bemutatni az átmenetet… de addig is legalább ennek az egy résznek örülhetünk. Mike Deadoato képei szokásosan sötétek, nyersek és erőteljesek, bár azzal, ahogy Logant rajzolja, még mindig nagyon nem vagyok kibékülve. De tekintve, hogy ez itt egy (írd és mondd) jó Origins képregény, ezt most nagyvonalúan elnézem neki.

X-Force 9: Craig Kyle és Christopher Yost átlagosnak indult sorozata látványosan erőre kapott az első sztori után. Ez már a harmadik rész az Old Ghost című történetből, ami mindeddig szinte hibátlan. Az írópáros végre visszavett kicsit az erőltetetten sötét, véres és borongós hangulatból, már nem akarnak mindenáron hullahegyeket gyártani minden harmadik oldalon, és szánnak egy kis időt a karakterekre is. A sztori két szálon fut: egyrészt az X-Force kivallatja a Vanishert (méghozzá nem valami finoman), és miután megtudják, hogy az elrabolt minta a Hagyaték vírusból nincs nála, arra kényszerítik, hogy vezesse oda őket, ahol elhagyta: Sinister egy bázisára, ahol aztán szembe is kerülnek a Martalócokkal, illetve azok klónjaival. Ebbe a szálba múlt hónapban becsatlakozott Dominó is, és most az ő narrálásán keresztül ismerjük meg a cselekményt – a szerencsés zsoldosnő csodálkozik is nagyon, hogy ez az új, sötét X-Men milyen véres és brutális eszközökkel operál. Nem rossz ötlet, hogy van egy olyan szereplőnk, aki csak a régi és az új X-eket ismeri, azt nem, hogy miért változtak meg, hogy mi történt a két „inkarnáció” között – érdekes külső perspektívát ad. Egyébként pedig Dominónak vannak olyan megjegyzései, gondolatai, amik arra engednek következtetni, hogy Yosték egy kis afférra készülnek közte és Rozsomák között, de a többi karakterrel kapcsolatos észrevételei is találóak. Kifejezetten jót tesz a sztorinak, hogy az írók minden számban másvalaki szemszögéből mutatják az eseményeket. Ami a harcot illeti, az kellően dinamikus és brutális, bár a csapat kicsit túl könnyen állja a sarat a Martalócokkal szemben, akik minden korábbi találkozásukkor jó alaposan megizzasztották őket – de ez legyen a legnagyobb probléma. A másik történetszálban a magányos Warpath kerül szembe az anno az Új Mutánsokban debütált Démonmedvével, és a harcban váratlanul segítő kezet kap a Szellemlovastól is. Egyelőre nem tudom, ezzel mi célja van Yostéknak, de minthogy a démon negatív emberi érzelmekből nyeri az erejét, nyilván Warpath karakterével akarnak kezdeni valamit (holott elvileg már megbékélt életével, testvére halálával és problémáival, amik évekig kísértették). Ezek mellett kapunk még két rövid jelenetet, egyet az elmúlt részek traumatikus eseményeinek következményeivel küszködő Wolsbane-nel, egyet pedig két S.H.I.E.L.D. ügynökkel, akik nagyon szeretnék rátenni a kezüket a karrierjét kényszerű bérgyilkosként kezdett X-23-ra. Szóval több érdekes sztoriszál is van itt, és szinte minden karakter érezhetően tart valahová, ez pedig megnyugtató az első hat rész meglehetősen felületes mészárszéke után. Ami Mike Choi képeit illeti, azok szokásosan szépek, dinamikusak és részletgazdagok, a színezés pedig gyönyörű. Tuti vétel.

Oldalak: 1 2 3