Heti Marvel 08/48

Nova 19: A Nova Corps feltámadt! Bő két évvel az Annihilaton után, amelyben Richard Rydert leszámítva a galaktikus rendőrség minden tagja odaveszett, a Corps újjáalakul, és hősünk immár nincs egyedül küldetésében. Valahol sajnálom a dolgot, mert a Nova Annihilation utáni részei, amelyekben hősünk pillanatnyi pihenők nélkül repült bolygóról bolygóra, hogy újabb és újabb válságokat oldjon meg, őrületesen dinamikusak voltak, és a szervezettséggel ennek egy varásza bizton elveszik majd. Ráadásul Nova ezúttal – és ha minden igaz, a következő egy-két részben is – a Földön akciók, nem az űrben, ami a Secret Invasion tie-in esetében még rendben volt, de most már szeretném, ha minél előbb visszatérne a csillagok közé. Persze el kell ismernem, hogy az öt új Nova tag nyitó és a főhős akciója a túszokat fogva tartó Serpent Society ellen, amely során kevesebb, mint két másodpercükbe kerül az ellenség leszerelése, igazán lenyűgözőre sikeredett. És az eddigiek alapján azt is nyugodtan feltételezhetjük, hogy Abnett és Lanning párosának van egy-két aduász a markában. Az egyik egész biztosan a xandari Worldmind, ami Galactusszal való találkozásukig Nova elméjében pihent. Most már külön életet él, önállóbb, mint valaha, és megvannak a maga céljai, amelyek közül a legelső éppen a Corps újjáélesztése. Novának ezzel kapcsolatban vannak fenntartásai, ezek azonban Worldmindot a legkevésbé sem érdeklik. Különös irányba terelik az írók ennek a mesterséges intelligenciának a történetét, hisz lassan úgy néz ki, hogy félig-meddig gonoszt faragnak belőle – vizuális megjelenése is erre utal, a Wellington Alves-Geraldo Borges duó világító szemekkel, hosszú, hullaszerű állal elég fenyegetően ábrázolja. És ha már említettem a rajzolókat, ezen a téren sincs semmi gond: a képek lendületesek, látványosak, és bár a színvilág egy kicsit élénkebb a kelleténél, talán ennyi még belefér. Igazán kiváló, pokolian szórakoztató sorozat ez, mondtam már?

Secret Invasion: Inhumans 4: Akarod tudni, mi történne veled, ha Black Bolt akár csak egyetlen szót belesúgna a füledbe? Nem, ugye? Gondolom, az a skrull sem akarta tudni, aki rögtön ezután pástétommá robban szét. Azt hiszem, mindenki elő tudna állni párezer elegánsabb és tisztább halálnemmel, de hát zöld földönkívüli agresszoroknak már csak ez a jussa. Joe Pokaski minisorozatának befejező része egyébként nem csak ezért a kiváló jelenetért ajánlott, egyébként is egy szórakoztató, kellemes képregény, ami ráadásul hídként szolgál a jövő héten befejeződő Secret Invasion és a nemsokára útjára induló War of Kings között (vagyis aki csak a nagyobb eseményeket követi, ez annak is kötelező). A sztori elég egyszerű: Black Boltot ugyebár fogva tartják a skrullok, és feltett szándékuk, hogy rettenetes élő fegyverként használják fel, méghozzá saját otthona, Attilan elpusztításához. Alattvalói, élükön feleségével, Medusával, pedig természetesen elindulnak, hogy kiszabadítsák. A mentőakció több szálon indul el (először ugyanis meg kell szerezniük a koordinátákat, ahol a királyt fogva tartják), és ezeket Pokaski kicsit túl gyorsan, kapkodva, egy-két oldalban tudja le, így végül nem érezzük őket jelentőseknek, és az egésznek amolyan helykitöltés-szaga lesz. Más baj viszont nincs a füzettel: Black Bolt már említett nagyjelenete (ami kijárt neki azután, hogy az egész minit egy székbe kötözve volt kénytelen végigülni) mellett szót kell ejteni az utolsó, epilógusnak (és War of Kings prológusnak) felfogható oldalakról. Az utóbbi években már elkövettek a Marvelnél egy-két olyan történetet az inhumansszal kapcsolatban, ami alapján úgy tűnt, hogy teljesen új irányba viszik a nép sorsát (ld. a méltatlanul kevés figyelmet kapott Son of M-et és Silent Wart), aztán mégsem lett belőlük semmi. Ez most megint egy nagy változásnak tűnik, és minthogy egy crossover fog rá épülni, reménykedhetünk benne, hogy nem lesz szőnyeg alá söpörve. Érdekesnek és izgalmasnak hangzik a szövegség a kree-vel, valamint Black Bolt és trónbitorló testvére, Maximus együtt való uralkodása is – sok jó dolgot lehet kihozni ezekből a koncepciókból, reméljük, hogy így is tesznek majd.

Secret Invasion: X-Men 4: Mint kiderül, Mike Carey nem csak hitegette az olvasókat, az X-Men tényleg „végső megoldáshoz” folyamodik, és beveti a skrullok ellen a Hagyaték vírust. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy az író elmerészkedik eddig a pontig. Persze hőseink így is egészen tisztán jönnek ki a dologból, és az ellenség maga tesz pontot az ügy (illetve önmaga) végére, de azért abban elég vaskos és durva irónia (és egy jó nagy adag cinizmus) van, hogy az üldözött, félt és gyűlölt mutánsok folyamodnak a népirtás eszközéhez – persze nincs más választásuk, de akkor is. Ehhez azért hozzájön egy beszéd Küklopsztól, némi morális dilemma Bestiától, vagyis a szituáción keresztül Carey kifejezetten jól mutatja be a karaktereket. Az is érdekes, ahogy nem annyira szuperhősökként, hanem sokkal inkább katonákként ábrázolja az X-Men tagjait: az egész válság kezelése és Küklopsz hozzáállása is ezt erősíti. A mini vége pedig egészen felemelő. A San Francisco-i költözés egyébként is komoly változásokat hozott a csapat számára, hisz oly hosszú idő után végre nem kívülállókként és szörnyetegekként, hanem valódi hősökként tekintenek rájuk – a skrullok városból való kiverése után pedig ez a helyzet csak fokozódik. Kifejezetten kellemes így látni a hősöket, már csak azért is, mert a változatosság ugye gyönyörködtet – és most már látjuk azt is, hogy az X-franchise író (sok más szerzőtől eltérően) nem a levegőbe beszéltek, amikor a Messiah Complex és következményeivel kapcsolatban változásokat emlegettek. A képi világért Cary Nord és Ma Sepulveda voltak felelősek, és munkájuk összességében tetszetős (és mindenképpen egyedi hangvételű, ami valahol önmagában pozitívum), de azért vannak kevésbé sikerült megoldásaik: Bestiára például rossz ránézni, olyan, mint egy gagyi videóhorror zombi-farkasember hibridje.

Thor: Man of War: Matt Fraction bombasztikus minisorozata végre befejeződik a héten – ideje volt, mert még április végén jelent meg az első szám, és ez a mini ugye mindössze háromrészes. Igaz, nem is miniként van feltüntetve, hanem három egymást követő one-shotként, de elnevezés ide vagy oda, ennek így nem sok értelme van, történetileg, karakterileg, dramaturgiailag, mindenileg, ez bizony egy mini. Na de a lényeg, hogy itt van végre az utolsó felvonás, és huhú, micsoda utolsó felvonás! Az Ages of Thunderben kezdett, majd a Reign of Bloodban folytatott sztori az istenség Thorra koncentrál a szuperhős helyett, és a régi korok kilenc világába vezet el minket, ahol szép lassan kiábrándul társaiból, az emberekből és apjából – nem kell persze sajnálni, mert ez a Thor egy arrogáns tahó, aki a Man of Warban pusztító ámokfutásba kezd, hogy kihívja apja, Odin haragját, és megküzdhessen vele. De Odin először a gyönyörű és halálos valkűr harcosnőket küldi fia megfékezésére (ez a két sztoriból álló füzet első fele), az epikus csatába pedig még a föld is beleremeg. De felbukkan egy gigantikus Viharóriás, és az ellenségek összefognak, a győzelem után pedig mulatoznak. „Lesz pár szavam a fiamhoz.”, mondá erre Odin, és végre maga veszi kézbe az ügyet – apa és fia összecsapnak hát. Aki olvasta az első két részt, az pontosan tudja, mire számíthat. Fraction Thor minije (csakazértis mini!) egy sötét, hangulatos, virtussal, vérrel, szörnyekkel, varázslattal és istenekkel teli, epikus fantasy, hatalmas csatákkal, egyszerű, de örök tanulságokkal, és lenyűgöző képi világgal. Legyen szó akár a Viharóriás elleni, akár a Thor és Odin közti küzdelemről, Fraction nem fogja vissza fantáziáját, és olyan grandiózus megoldásokat használ, hogy az olvasónak minden második oldalon leesik az álla. A lezárás pedig gyönyörű: a fiú természetesen minden arroganciájával és dühével sem ér fel apja hatalmához, úgyhogy Odin végül sajátos módszerekkel elnáspángolja: emberi testbe zárja, hogy felelősségre, alázatra, együttérzésre, önfeláldozásra és törődésre tanítsa – de nem, ez nem egy link a karaktere eredeti, 616-os verziójához, Fraction attól bölcsen távol marad. Ez az emberi én nem Donald Blake, hanem Arkin Torsen (bár ugyanúgy orvos) az idő pedig nem a jelen, hanem a múlt – persze a lényeg ugyanaz. És ami a rajzokat illeti? A második sztorit Patrick Zilcher illusztrálta, aki az első kettőben is részt vett, viszont az elsőhöz sajnos Clay Mann érkezett Khari Evans helyett, aki lényegesen jobb munkát végzett. Mann képei is nagyon szépek, de hiányzik belőlük az a plusz, ami Evans esetében magasan kiemelte a képregényt nem csak az átlagos, hanem a nagyon jó kategóriából is. És azért is kár, hogy a kétoldalas kompozíciókból, amik igazi, szélesvásznú élményt biztosítottak az első két rész esetében, most jóval kevesebb van (Zilchernél is), és nem túl szerencsés, hogy ez pont a nagy fináléra alakul így. De ennél több negatívumot keresve sem lehet találni Fraction Thorjában. Ez az év egyik (?) legjobb Marvel képregénye.

Oldalak: 1 2 3