Heti Marvel 08/41

Invincible Iron Man 6: Beigazolódott, amitől féltem. Matt Fraction tényleg megpróbálja beadni az olvasóknak, hogy Zeke Kane megölte Tony Starkot. Vagyis Vasembert. Vagyis ennek a képregény-sorozatnak a főhősét. Aki mellesleg vagy 20 másik képregényben is felbukkan havonta. Persze minden író egyfolytában úgy tesz, mintha szereplőjének élete egyetlen hajszálon függne, mi pedig pontosan tudjuk, hogy még egy atombombát is túlélnének, mert a zöldhasúak és a piaci törvények erősebbek egy nukleáris detonációnál – de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Fraction itt egy nagyon-nagyon átlátszó trükköt alkalmaz, amit a szövegekkel, képekkel, panelelrendezéssel úgy ad elő, mintha az olvasónak nagyon alaposan meg kellene lepődnie, hogy jé, Stane mégsem Stark, hanem csak egy távirányítású Vasember-robot fejét durrantotta le. Ez bizony buta megoldás. De próbáljunk túllépni rajta, mert azért tudjuk mi, hogy ez a Fraction gyerek nem akárki, és nagyon is képes alaposan elszórakoztatni a nagyérdeműt. De sajnos hiába indult nagyon jól ez a sorozat, a befejezés (vagyis ez, és voltaképp az előző rész is) a felvezetéshez képest bizony kissé csalódást keltő. A képregény első fele döcögős és nehézkes, ráadásul az elektromágneses pulzus, mint megoldás is sántít kicsit, mert azzal Tony a fél világ technológiáját visszalőné a kőkorszakba. A befejezés szerencsére jobban sikerült, az pedig kifejezetten ötletes és keserűen ironikus, hogy a két technokrata ellenség puszta ökölharccal kénytelen eldönteni a küzdelmet (bár erről meg akaratlanul is eszembe jutott a nemrég véget ért Sinestro Corps War, amiben Hal Jordan és Sinestro hasonló körülmények közt csépelte egymást). Frappáns a konklúzió is, avagy mivé kell válnia egy elvileg határozott morális kódex szerint élő embernek ahhoz, hogy szembenézzen a rohamosan fejlődő modern világ sötét kihívásaival. A rajzok és a színek ezúttal rendben vannak (egyébként színvonaluk furcsán ingadozó volt a hatrészes történet folyamán), úgyhogy összességében korrekt képregényt kaptunk, csak közel sem olyan jót, amilyenre az első pár szám alapján vártunk.

X-Men: Magneto Testament 2: Szinte hihetetlen, hogy ezt a mindeddig szinte tökéletes, gyönyörűen felépített és a holocaustot hitelesen bemutató minisorozatot ugyanaz az író követi el, aki hónapról hónapra olyan pompásan elszórakoztat minket kalandos-vicces stílusával az Incredible Herculesben. Pedig ha jól megnézzük, Greg Pak nem mutat semmi újat, hiszen ugyanazokkal az elemekkel játszadozik el, amiket számtalan drámában láthattunk már. De a fő, hogy a kivitelezést rossz szó nem érheti: minden mondat hitelesen hangzik, minden szereplő valószerű (még az egyes sztereotípiákat megtestesítő mellékfigurák is), a drámai súlypontok szépen a helyükön vannak, a sztori nyílegyenesen, logikusan halad előre, ügyesen egyensúlyozva a főszereplő személyes hányattatásainak bemutatása, és a szélesebb történelmi tabló megfestése között. Az eseményeket ezúttal 1936-tól a háború kitöréséig követhetjük nyomon: Max, a későbbi Magneto papája visszatér a városba, hogy munkát szerezzen egy magas rangú hivatalnok segítségével, akinek annak idején megmentette az életét. Ekkorra azonban a zsidógyűlölet gondosan elhintett magjai már rég burjánzásnak indultak, és munka helyett alapos verés lesz a dologból. Ez a második rész voltaképp azt a folyamatot ábrázolja hatásos zanzásítással, hogy hogyan váltak a zsidók a nácik szemében nemkívánatos személyekből leölendő csordává. Ez a folyamat aztán a Kristályéjszakában csúcsosodik ki, hogy végül Lengyelország megszállásával kopogtasson a háború, és vele a koncentrációs táboroknak az olvasó által már előre látható réme. Pak a téma megkövetelte érzékenységgel, történelmi hűséggel és méltósággal közelít a témához, ami egyelőre olyan messze van az X-Men és Magneto Marvel Univerzumától, amennyire csak lehet. Úgyhogy a mini legérdekesebb kihívása alighanem e kettő egybemosása lesz majd – bár a magam részéről egyáltalán nem várom, hogy Max képességei az ötödik szám (esetleg a negyedik legvége) előtt megmutatkozzanak. A borító ezúttal is gyönyörű, a rajzok pedig továbbra is nagyszerűek – Di Giandomenico képeiben van valami sajátos nyersesség és nyugtalanság (főleg az arcokban, még ha kivételesen épp vidámnak is tűnnek), ami ugyan furcsa, viszont ennek a sztorinak nagyon jót tesz.

X-Men: Manifest Destiny 2: Itt az új X-antológia második része, és ennek csakis örülni szabad, mert bizony piszkosul jó – egyébként is, de az ígéreteit csak félig beváltott Divided We Stand után meg főleg. Ahogy az első számban, ezúttal is három rövid sztorit kapunk, amelyek közül az első Jégember és Rejtély történetének folytatása a mindig megbízható Mike Carey tollából. Szerencsére úgy tűnik, Rejtély ezúttal nem valami titkos tervvel, mesteri átveréssel és ravasz megtévesztéssel próbál az egész X-Menre lecsapni, ugyanis célpontja kizárólag Bobby (bár nála ugye sosem lehet tudni…). Vagyis Carey a mini koncepciójának megfelelően kettejük bizarr, eddig különösebb magyarázat nélkül hagyott kapcsolatára koncentrál, és a magam részéről roppant kíváncsi vagyok, hová tart vele. A sztorit mindenesetre lendületesen és érdekesen alakítja, Retjélyt pedig ügyesen írja: kiszámíthatatlannak, de nem dühöngő őrültnek, „rosszlánynak”, de nem teljesen gonosznak – valahogy így kell bánni ezzel a karakterrel. A rajzfilmes, dinamikátlan képek ugyan csalódást keltőek, de nem annyira, hogy gátolják a történet élvezetét. A második sztoriban a rég látott Juggernaut tartja túszul egy kocsma vendégeit, és arra kényszeríti őket, hogy sörözés közben gondolják át vele életét, és együtt döntsék el, hogy hősként vagy gonoszként kell folytatnia azt. Scottie Young nyolcoldalasa egészen kiváló, könnyed hangulatú kis komédia, ahhoz tökéletesen passzoló rajzokkal, ami azért remélhetőleg nem téríti vissza a professzor féltestvérét a gonosz útjára. Az utolsó sztorit a kiszámíthatatlan, váltakozó színvonalon dolgozó Chris Yost követte el, és ez határozottan az egyik jól sikerült műve – igaz, témáját tekintve megkésett vagy tíz évvel. A középpontban ugyanis Emma Frost áll, aki erősen kételkedik benne, hogy pokoltűz klubos múltját az X-ek valaha is elfelejtik, megbocsátják, és ténylegesen közéjük tartozónak tekintik. Vagyis Yost Emmája egy szenvedő nő, aki minden nap próbál megfelelni az elvárásoknak, és nem tud szabadulni a gondolattól, hogy örökre kívülálló marad, még szerelme, Scott szemében is. Aztán persze a csapat örök lelki szemetesládája, Logan helyre teszi a dolgot. Nagyszerűen megírt rövid karaktertanulmány, hitelesen hangzó monológgal és kicsit túl gyorsan bekövetkező, mégis jól eltalált feloldozással. Csak, mint mondtam ez furcsán hat most, Marvel-időben is évekkel Emma csatlakozása után. De ez senkit ne tántorítson el: remek képregény.

X-Men: Original Sin: Íme, amitől mindannyian féltünk: kezdetét veszi a kiváló X-Men: Legacy és a csapnivaló Wolverine: Origins crossovere, a nagyszerű Mike Carey és a (már elnézést, de) kontár Daniel Way együttműködésének hála. Namost Way szempontjait értem. Carey-éit nem. Miért jó ez neki? Persze értem én, hogy mindketten épp nyakig vannak az X-Men múltjának a szétretconálásában, és hát akkor már miért ne retconáljanak közösen, de bizony ez is egy olyan dolog, amit lehet ésszel és anélkül csinálni (előbbire X-téren jó példa még Ed Brubaker Deadly Genesise is). Ahogy az sem mindegy, hogy valaki egy tűéles szikével vagy egy rozsdás ütvefúróval áll neki egy veseműtétnek. Way (a csávó a rozsdás ütvefúróval) saját sorozatában először is bemutatta Rozsomák fiát, Dakent, aztán előhúzta a kalapból az amnéziakártyát, most pedig az egész problémát Carey történetének múltban és agyban turkáló főhősének nyakába varrja. Tény, hogy a két sorozat szépen épült fel arra a pontra, ahol logikus a két karakter konfrontációja, bár képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy Xavier tökéletesen meglenne enélkül a sztori nélkül is – hiszen ezúttal minden szál Logantől indul, úgyhogy egyelőre rejtély számomra, hogy Carey mit fog ebből profitálni (bár jobban belegondolva, valószínűleg a pokoltűzös, „miss sinisteres” szálat – amit viszont talán nem lenne muszáj itt felvezetni… na mindegy). Maga a sztori egyébként a retconok tényétől eltekintve egyáltalán nem rossz, bár érdemes megfigyelni, hogy melyik író hogy bánik a karakterekkel: Waynél Logan és Scotték konfrontációja csupa tesztoszteron, dühöngés és túlzás, vagyis az egész egy roppant erőltetett kísérlet a mellesleg öncélú feszültségkeltésre. Persze Rozsomák és Küklopsz sosem voltak nagy ivócimborák, de azon a ponton már túl vannak pár évvel, ahol még úgy estek egymásnak két félmondat után, mint agyatlan tizenévesek. Carey-nél a professzor és Logan beszélgetése sokkal intelligensebb, funkcionálisabb és letisztultabb, és bár a fizikai fenyegetés itt is felbukkan kettejük között, szinte azonnal valami egészen mássá válik – ez pedig hatásos, a sztori szolgálatában álló feszültségkeltés. Itt a különbség kérem szépen: jó író, rossz író, ilyen egyszerű. Viszont a rajzokkal más a helyzet: mind Mike Deodato, mind Scot Eaton remek munkát szoktak végezni, de itt mindketten csalódást okoznak. Bár Deodato amúgy sem igazán van formában az utóbbi hónapokban, Eaton arcait és néhány esetben emberalakjait tekintve nem győzök csodálkozni. Kevés ideje lett volna? Mindenesetre nem rossz képregény ez, csak reméljük, hogy Carey sokszor rácsap majd Way kezére a közös munka során…

Oldalak: 1 2