Heti Marvel 08/41

Ahogy az előző, úgy ez a hét sem sikeredett túl zsúfoltra. Nyolc képregényről lesz szó, és közülük három az X-franchise-ba tartozik: itt a csapat San Franciscóba költözése utáni állapotokat részletező Manifest Destiny második része Rejtéllyel, Jégemberrel, Juggernaut-val és Emma Frosttal, Mike Carey és Daniel Way közös projektje, az Original Sin, és Magneto eredettörténetének, a Magneto Testamentnek a második felvonása. Emellett van még egy Avengers/Invadersünk, ami majdnem a közepénél tart, és még mindig nem történt benne semmi érdekes, egy Deadpoolunk, amiről inkább nem is mondok semmit, és egy Invincible Iron Manünk Matt Fractiontől, aki befejezi a nemrég indult sorozat első sztoriját. A ráadás a legújabb MAX-mini, a Dead of Night featuring Devil-Slayer, de a hét nyertese a Christopher Yost-Pasqual Ferry duó képregénye, az Ender’s Game: Battle School, ami Orson Scott Card briliáns sci-fi regényének adaptációja. Higgyétek el, csak ezért is megéri velem tartani a legfrissebb marveles összefoglalóban.

Avengers/Invaders 5: Komolyan kezdek elgondolkodni rajta, hogy érdemes-e még egyáltalán olvasni ezt a maxisorozatot. Hacsak nem történik gyors és látványos javulás benne (aminek hozzáteszem, mindeddig semmi jele), legfeljebb az tartja majd bennem a lelket, hogy már majdnem a felénél vagyunk. Ebben a részben (ami mellesleg egy nem túl elegáns, egy hónapos késéssel érkezik) tovább folyik a harc a S.H.I.E.L.D. helicarrierjén (úristen, még mindig???): ugyebár összecsaptak az Angyalok és a Megszállók, utóbbiak segítségére pedig megérkeztek Cage illegális Angyalai is. A feleslegesen elhúzott, kicsit sem izgalmas, viszont cserébe teljesen ötlettelen dulakodás végeredménye az lesz, hogy a világháborús Amerika Kapitány és Namor fogságba esnek, Cage csapata pedig lelécel, és azon morfondíroznak, hogyan állítsák meg a jelen drasztikus megváltozását, amit az időutazással való kavarás idéz elő. Hablatyolnak kicsit a Kozmikus Kockáról, arról, hogy Doctor Strange – egy túlméretezett, zöld befőttesüveg segítségével – visszatartja a múltbéli kavarások jelenre kiható következményeit (mi?), és mindeközben sikerül elérniük, hogy a tényleges cselekmény egy jottányit se mozduljon előre. Ennyit a sztoriról. Egyéb? Ah, igen, a Ross-Krueger írópáros nagyon erőlködik, hogy érzelmileg is hatást gyakoroljon az olvasóra, így kapunk egy egyszerű katonát, aki a Megszállókkal együtt érkezett a jelenbe, és majdnem olyan giccsesen sírdogál bajtársai sírjánál, mint Ryan közlegény, egy szívmelengetően dögunalmas beszédet Rozsomáktól Torónak a mutánslétről, és egy dialógust Vasember és a Kapitány közt, ami nagyon mély és személyes akar lenni, de inkább csak sablonos és közhelyes lesz. Ja, és Rossék még poénkodni is megpróbálnak (sokat akar a szarka ugyebár), de olyan lapos és humortalan szövegeket adnak Pókember szájába, hogy abból még Marc Guggenheim és Bob Gale is tanulhatna. És el ne felejtsem a rajzokat… Steve Sadowski eddig nagyjából átlagos munkát végzett, de most, hogy csatlakozott hozzá Patrick Berkenkotter is, a színvonal, ahelyett hogy javult volna, jelentősen romlott. Az akciók, katasztrofálisak, egyszerűen semmi dinamikájuk (lásd az első duplaoldal alsó paneljének merev viaszbábuit), és az arcokkal is problémák vannak, Rozsomák például az egyik képen olyan, mint egy értelmi fogyatékos, aki szegény csak bámul maga elé a világba (ez ráadásul a mutánsokról levágott nagy felvilágosító beszéde közben). Az utolsó oldal legalább ad valami halovány reményt arra, hogy ez a szerencsétlenség esetleg tart valahová, de azért nem tartom vissza a lélegzetem…

Dead of Night Featuring Devil-Slayer 2: Devil-Slayer eredetileg a Marvel Univerzum egy sokadrangú mellékkaraktere (mostanában az Avengers: Initiative-ben láthatjuk), akit most a kétszeres Bram Stoker-díjas horror regényíró, Brian Keene értelmez újra a kiadó felnőtteknek szóló MAX imprintjének égisze alatt. Az alapötlet egészen érdekes: egy amerikai katona, Danny Sylva visszakéreti magát az iraki háborús zóna kellős közepébe, miután otthoni élete ellehetetlenült. Egy bevetés alkalmával azonban rájön, hogy az országban tevékenykedő, szintén amerikai zsoldos csapat tagjai valójában démonok, akik háborús zónákban tevékenykednek, hogy észrevétlenek maradjanak. A jelek szerint ők, és néhány angyal megunták a várakozást az apokalipszisre, így aztán Isten és a Sátán háta mögött alkut kötöttek, hogy megsürgessék a dolgot, és mindennek véget vető háborúba kényszerítsék a mennyet és a poklot. Sylváról pedig kiderül, hogy ő az új Devil-Slayer, az egyetlen, aki mindezt megakadályozhatja. Keene-t Amerikában már vagy öt éve a XXI. század egyik legígéretesebb horrorírójaként tartják számon, de a képregények terén még relatíve újoncnak számít. Igaz, nem a Dead of Night az első próbálkozása, és látszik rajta, hogy érti ennek a művészeti ágnak a hatásmechanizmusát is – a minit akár egy gyakorlott képregény-író is jegyezhette volna. A hangulat erőteljes és hatásos, a démonvadász szerepébe kényszerített főszereplő karaktere, ha nem is nagy szám, de rendben van, és bár Keene voltaképp egy sablontörténet állomásai mentén halad (bevezetés a természetfeletti világba, kiválasztottság, magyarázat, elfogadás, kesztyű felvétele), történetvezetése rutinos és elég feszes ahhoz, hogy egyfolytában fenntartsa figyelmünket. A koncepció pedig van olyan ötletes, hogy tudjuk (de legalábbis minden joggal elvárjuk), hogy a hátralévő két rész nem egyszerű démonmészárlásokról fog szólni – várható itt még csavar a sztoriban is. Chris Samnee realisztikus, sötét rajzai egyszerű, de tökéletes szolági Keene sztorijának, és a színező pokolian vöröses, sárgás árnyalatai is megteszik a magukét. A világot nem váltja meg (legalábbis egyelőre), de határozottan kellemes olvasmány.

Deadpool 3: Ezt most kénytelen leszek rövidre fogni, mert igazából nem sok mindenről lehet írni Daniel Way új képregénye kapcsán. Az első rész pocsék volt, a második sem volt jó, de azért éledezett a remény, ami most gyorsan el is pusztul, még mielőtt bárki ténylegesen azt hihetné, hogy ebből az izéből lesz valami, amit érdemes olvasni. Deadpool ezt a részt azzal tölti, hogy egy Szuper Skrullal harcol, és felfedi „fogvatartói” előtt, mi is volt a célja azzal, hogy hagyta magát leklónozni. Aztán van egy beszélgetés Nick Furyval (akinek személye a jelek szerint kizárólag arra volt jó, hogy cool cliffhangerként szolgáljon a második számhoz, mert egyébként semmi más funkciója nincs), majd az utolsó oldallal be is mutatkozik a következő sztori főgonosza, és ezzel letudtuk a Secret Invasiont. Hol is kezdjem… unalmas, kiszámítható, ötlettelen, kínos, buta és humortalan. Vagyis kiábrándítóan rossz, rosszabb, mint az első rész volt. Way egészoldalas képeket pazarol el szerinte kiemelten vicces pillanatokra, amiket elkerekedett szemekkel bámulok két percig, naivan bízva benne, hogy én vagyok a hülye, aki nem érti a poént. De nem, a fickónak egyszerűen nincs humora. Anélkül pedig ember ne merjen leülni megírni egy Deadpool képregényt… És akkor erre én most nem is vagyok hajlandó több szót vesztegetni.

Ender’s Game: Battle School 1: Aligha van a világnak olyan szeglete, ahol Orson Scott Card többszörös díjnyertes regényét, a Végjátékot ne a valaha írt egyik legjobb sci-fiként tartanák számon – és ez nem véletlen. Az annak idején itthon is megjelent könyv egy különösen intelligens és intuitív kisfiúról, Andrew Wigginsről (becenevén Ender) szól, akit hatévesen magába szippant a hadsereg, hogy kinevelje belőle a jövő nagy hősét, aki majd megnyeri az emberiségnek az idegen faj ellen vívott háborúját. A címbeli iskolában Andrew megismeri az ellenséget, a világot, de legfőképpen önmagát, és jóval korábban felnő, mint ahogy az normális volna. Card regénye egyszerre lebilincselő karaktertanulmány, izgalmas történet a felnőtté válásról, kőkemény kritika a társadalomról és úgy általában az emberiségről, és vérbeli science-fiction, ami a gondolatot bőven az űrcsaták elé helyezi a fontossági sorrendben, majd végül egészen sajátos átértelmezését nyújtja a tipikus bolygóközi háború koncepciójának. Egy mozifilm már hosszú évek óta tervbe van véve (Wolfgang Petersennel), vagy mondhatnánk úgy is, hogy hosszú évek óta rohad a „fejlesztési pokolban” – viszont a Marvel is szemet vetett Card klasszikusára, úgyhogy most Christopher Yostnak alkalma nyílt rá, hogy saját szája íze szerint alakítsa a történetet. Az első rész kifejezetten ígéretes: a harmadik gyerekként jogok nélkül felnőtt Andrew karaktere teljesen rendben van, a boldogtalan családi viszonyok ábrázolása is helytálló, és Yost ügyesen ragadja ki a regényből annak legfontosabb, az egyes figurákat és kapcsolatrendszereiket esszenciálisan meghatározó pillanatokat. A sztori pedig ugye olyan, amilyen, attól a legkevésbé sem kell tartani. Ami a képeket illeti, Pasqual Ferry nagyszerű munkát végzett, a hangulat fantasztikus, az arcok egyszerűek, de roppant kifejezőek, a színek pedig kellően hidegek és barátságtalanok. Úgy tűnik, az alkotók jó úton járnak, adaptációjuk lendületes, feszes és hű az alapanyaghoz, amit pedig nem lehetett könnyű elérni. Bízzunk benne, hogy marad a színvonal.

Oldalak: 1 2