Heti Marvel 08/32

Secret Invasion: Frontline 2: Brian Reednek talán elfelejtettek szólni, hogy a Secret Invasion skurlljai nem vicsorgó, vérben forgó szemű, gyilkolásban örömüket lelő tucatszörnyetegek? Mert itt bizony kicsit olyannak ábrázolja őket (az utolsó oldal paneljei egyszerűen botrányosak). Ez leszámítva a Frontline második része az elsőhöz hasonlóan megbízható, színvonalas képregény, még ha nem is az a „must have” kategória. Reed itt Ben Urich szerepeltetése ellenére nem az újságírók, hanem az utca emberének a szempontját mutatja be, vagyis a koncepció kicsit a Marvelsre emlékeztet: mihez kezdenek az emberek, miközben a titánok körülöttük vívják harcukat, és lassan földig rombolják városukat? Nos, fejvesztve menekülnek. A fókusz Urich-on kívül egy orvoson, egy üzletemberen, egy taxison és egy közrendőrön van, így több szempontból képes bemutatni a káosz hatásait. Van, aki csak menekülni akar, van, aki másokon próbál segíteni, és vannak, akik egy lezárt épületből próbálnak kijutni. Szóval a sztori a maga egyszerűségében hatásos, bár ebből a koncepcióból alighanem többet is ki lehetne hozni, mint lazán egymás után pakolt jeleneteket a válságra adott reakciókról. Mert egyelőre ugyan ez így is rendben van, de ez a mini öt részes, ha pedig a helyzet nem változik, akkor a hosszának köszönhetően a sztori előbb-utóbb unalomba fullad. De reméljük, hogy nem így lesz, és igazából elég egyetlen pillantást vetnünk a negyedik rész borítójára, hogy joggal kezdjünk reménykedni. A rajzok egyébként rendben vannak, az akciókat és a dialógusokat nézve is, bár Ben Urich arca itt-ott jóval gyűröttebb a kelleténél.

Venom: Dark Origin 1: Közeleg az új Pókember-sztori, az új Anti-Venomot bemutató New Ways to Day, és félig-meddig nyilván ennek köszönhető, hogy kapunk egy eredettörténetet az első Venomról, Eddie Brockról. Aki jelenleg egy betegségtől haldoklik, és már nem is Venom többé, sőt, úgy döntött, maradék életére jó útra tér. Szóval kicsit értetlenül állok a döntés előtt, hogy miért kell épp most gyermekkoráig visszanyúló sztorit közölni róla, főleg, hogy az alkotók annak idején elég tisztességes hátteret rajzoltak fel neki. Nade hagyjuk az okokat, nézzük a végeredményt! Az író Zeb Wells, nagyjából az egyetlen manapság, akinek a nevét látva egy Pókemberhez kapcsolódó képregényen, nem félek attól, hogy valami moslékot kapok. Az ötrészes Dark Origin első felvonása egy korrekt bemutatása a karakternek, jópár előreutaló pillanattal, és lényegi jellemvonásainak ügyes összefoglalásával. Wells nem feledkezik meg a keresztény háttérről, az újságírói ambíciókról, és mindezeknek a korábban lefektetett tulajdonságoknak próbál rávilágítani a hátterére. Sanyarú gyermekkor a fiút titokban, de azért valamelyest érezhetően hibáztató apával (amiért anyja belehalt a szülésbe), folyamatos verések és megaláztatások az iskolatársaktól – Wells az ilyenkor szokásos elemekkel dolgozik, ami valamelyest frissítően hat a (mellesleg jól használt) klisék között, az Eddie ezekre adott reakciója. Afféle „visszafogott gonoszsággal” találkozunk: hazudik és csendben manipulálja az eseményeket, hogy jó színben tűnjön fel mások előtt. Vagyis csak szeretetre és megbecsülésre vágyik, így lesz valahol szánnivaló, esendő figura, aki azonban legfeljebb félig képes elnyerni az olvasó szimpátiáját – és Wellsnek alighanem pont ez volt a célja. Szóval jól megírt kis sztori ez, Angel Medina rutinos panelkezelésével, szimpatikus, kicsit rajzfilmes, néhol groteszkbe hajló vonásaival (Eddie egészoldalas, csupafog vigyora). Meglátjuk, mit lehet ebből kihozni öt részen keresztül, de egyelőre ígéretesnek tűnik.

Wolverine: Killing Made Simple: Nincs olyan hónap, hogy ne kerülne a boltokba legalább egy Rozsomák one-shot – úgy, hogy közben három saját sorozata is fut, és még féltucatnyi csapat-képregényben szerepel. Elképesztő, hogy mennyire kisajtolnak mindent ebből a karakterből, mennyire túlhasználják, és hogy ennek ellenére a nép még mindig vevő rá (minden egyes ilyen képregény egészen szép eladásokat produkál). Bele se merek gondolni, hogy mi lesz itt jövő tavasszal, amikor a mozikba kerül az X-Men Origins: Wolverine… Az első, normál hosszúságú sztorit Chris Yost írta, aki (milyen eredeti!) egy tinédzser mutáns lány és Rozsomák kapcsolatát állítja a középpontba. Olyan az egész, mintha egy véresebb, sötétebb, kegyetlenebb Wolverine: First Classt olvasnék, csak nem Kittyvel, hanem a Xavier Intézet egy random extanulójával. A baj csak az, hogy a kaszabolnivaló rosszfiúk nem mások, mint a szülőgyilkos-gyerekrabló Nanny, és csatlósa Peter, minden idők talán legröhejesebb visszatérő X-ellenségei, akiket hála az égnek nem láttunk már több mint 10 éve. És remélhetőleg legalább újabb 10 évig nem is fogunk. Namost ezek a karakterek nem működnek valami jól egy véres Rozsomák-sztoriban, ami nagyon igyekszik komolyan venni magát. Viszont ha ezen túltesszük magunkat, van egy pár egészen érdekes ötlet (a sztoriban nagy szerep jut Rozsomák öngyógyító képességének, illetve annak, hogy mennyit képes elviselni, és mi kell ahhoz, hogy elhalálozzon), néhány jó poén, és egy-két ügyesen megírt dialógus, és Koi Turnbull dinamikus, nyers rajzaira sem lehet panaszunk. A második, 11 oldalas szösszenetet Todd Dezago követte el. Rozsomáknak ki kell derítenie, mi történt egy titkos kutatólaboratóriummal az Antarktiszon, és végül az öngyógyító képességének hála éli csak túl a rövid kalandot – és mint kiderül, pont ezért küldték oda. Egyszerű, átlagos történet, nem rossz, nem is igazán jó, mondjuk, hogy (leszámítva az egyszerre csak egyetlen embert megtámadni képes vírus borzasztó buta ötletét) egynek elmegy. Szükség mindenesetre nem volt rá, de vagy 40-50 ezren biztos megveszik majd ezt is, úgyhogy várhatjuk a következő Rozsomák egyrészest.

Oldalak: 1 2 3