Heti Marvel 08/32

Invincible Iron Man 4: Ha minden igaz, a Secret Invasion befejezése után Matt Fraction nemrég indult sorozata lesz az egyetlen Vasember-képregény – merthogy az eddigi főcímet, a színvonalas, de nem valami magas eladásokat produkáló Iron Man: Director of S.H.I.E.L.D.-et az Incredible Hulk-Incredible Hercules mintájára egy War Machine szériává formálják. Így hát valóban bebizonyosodott, hogy mozifilm-siker ide vagy oda, a Vasember nem az a karakter, aki el tud tartani két képregényt – a kérdés már csak az, hogy miből gondolják a Marvelnél, hogy War Machine karaktere el tud tartani akár egyet is. Nade vissza Fraction Invincible Iron Manjéhez. A negyedik rész egy roppant ügyesen megírt közjáték: akció nincs, a sztori lényege, hogy Tony rájön, Zeke Stane az ő technológiáját használja merényleteinél – így aztán elintézi, hogy pár kütyüje kikerüljön a feketepiacra, és várja, hogy egykori ellenségének fia rátegye a kezét, ő pedig végre lecsaphasson rá. Közben bepillantást nyerünk Tony hétköznapjaiba, és Pepperrel való kapcsolatába. Előbbi frappáns, vicces és stílusos: remek ötlet Reeddel, egyszerre több táblán játszott sakkpartija, a Melterrel vívott csata közbeni üzleti tárgyalása a Pentagonnal, és annak ábrázolása, hogyan ténykedik Tony Starkként a világ megmentésén (a kólagyártó cég megvásárlása annak harmadik világbeli italautomata-hálózata miatt, ami segíthet pl. ellenvírusok terjesztésében is). A Pepper-szál egy morális kérdést vet fel, méghozzá a két résszel ezelőtti robbantás óta a nőt életben tartó „mágnesbombával” kapcsolatban, ami annak idején Tony életét is megmentette. Ez egy Maria Hillel való, intelligensen megírt dialógus mellett alkalmat nyújt a Pepper és Tony közti nézetkülönbségek kiaknázására, és a főhős fegyvergyártó múltjának felemlegetésére. Tehát a lényeg, hogy Fraction továbbra is remekül írja a főszereplő karakterét, okosan és gondosan kitérve annak minden igazán fontos aspektusára. Ami Larroca rajzait illeti, azok többnyire rendben vannak, bár pl. a második oldal kidolgozatlansága nagyon szemet szúró. De sebaj, összességében ez egy remek sorozat.

Iron Man: Viva Las Vegas 2: Ez viszont már kevésbé meggyőző. A mozifilm rendezője, Jon Favreau és Adi Granov közös munkájának második része meglehetősen késve érkezik, ha a cél az volt – márpedig nyilvánvalóban az volt, – hogy meglovagolják a film körüli, mostanra teljesen elült felhajtást. De még ha ez lenne az egyetlen probléma… Ebben a számban annyi történik, hogy Tony beszélget egy dögös régészcsajjal, akinek valami köze van az első részbeli gyíkinvázióval, majd pedig a kiállítási tárgyként Las Vegasba szállított Fing Fan Foom életre kel, és pusztításba kezd. A következő részben meg nyilván Vasemberrel vívott csatájának lehetünk majd szemtanúi. Valahogy az egész képregényről üvölt, hogy egyetlen célja a film sikerének meglovaglása. Akkor viszont talán nem ártott volna, ha abba az „univerzumba” helyezik bele, vagyis ha valamilyen módon a film világába építik bele a cselekményt – ez már csak azért is merül fel az emberben, mert a Marvel mainstream világában aztán biztos semmi keresnivalója, hiszen a Viva Las Vegasban senki nem tudja, hogy Tony a Vasember. Viszont egyértelmű, hogy találkozott már Fing Fan Fommal, úgyhogy a filmes környezetbe sem fér bele. Szóval ez a sztori csak úgy van önmagában, így meg nincs sok értelme, mert teljesen független képregényként egyszerűen felesleges. És helyenként még buta is. Miért kell például Tonynak kivennie egy hotelszobát ahhoz, hogy felöltözhessen Vasembernek? Miért nem tud egyszerűen elbújni egy fal mögött, egy elhagyott utcácskában, egy WC-ben, vagy még száz másik helyen, amelynek mindegyike sokkal egyszerűbb megoldás lenne? És a rajzok… Adi Granov képei fejlődtek valamit az első rész óta. Az egyébként is statikus jelenetekben egészen szép munkát végzett, szinte öröm ránézni az arcokra, de a mozgás ábrázolásával még mindig problémák vannak (és már előre félek a következő részben esedékes akciójelenetektől). Hiába, Granov egyelőre azon a szinten van, ahol nála szebb borítókat nem nagyon készít senki, de ha ténylegesen egy sztorit kell életre keltenie, ott bizony már gondok vannak.

NYX: No Way Home 1: Úgy látszik, a Marvel nem szeret beletörődni a kudarcokba. Joe Quesada még íróként indította útjára az NYX című, hontalan New York-i mutánsokról szóló sorozatot 2003-ban, ami aztán a kiadó legtébolyultabb, legkiszámíthatatlanabb és legkaotikusabb megjelenésű szériájává vált. Volt, hogy csaknem kilenc hónap telt el két rész között, szóval Whedon Runawayse és Astonishing X-Menje a folyamatosság mintaképei voltak hozzá képest. Ennek az lett a vége, hogy a Marvel minisorozattá retconálta (haha) a sorozatot („Óceánia Kelet-Ázsia ellen visel háborút. Óceánia mindig is Kelet-Ázsia ellen viselt háborút.”), ami így végül hét részt élt meg bő két év (!) alatt. A vicc az egészben, hogy egyáltalán nem volt rossz, sőt, egészen ügyesen megírt, kellemes kis soro-, izé, minisorozatnak bizonyult. Úgyhogy egyéb szempontból megélt kudarcai ellenére egyáltalán nem bánom, hogy a Marvel adott egy újabb esélyt a koncepciónak – persze most már óvatosak, és eleve egy hatrészes minisorozatnak tervezik, ami csak valami csodaszámba menő nagy siker ellenére válhat ongoinggá. A történetért ezúttal a regényíró, Marjorie Liu felel (odaát megjelent egy X-Men könyve is Dark Mirror címmel), és Quesada sorozatának fiatal hősnőjét, Kident helyezi a középpontjába. Rajta kívül két tinédzserrel és kisfiúval ismerkedhetünk meg, akik egy lepukkant lakásban élnek, egykori tanárnőjük szamaritánusi segítségével. Ez az első rész főleg helyzetük, életkörülményeik és bizonytalan jövőjük, illetve Kiden képességeinek újbóli bemutatásával telik, plusz az őket érintő fenyegetés bevezetésével. Nem éppen forradalmi, vagy eredeti, vagy bármilyen szinten kiemelkedő, de kellemes, élvezetes olvasmány, jól megírt dialógusokkal, épphogy felvázolt, mégis szerethető és hiteles karakterekkel – kezdetnek egyáltalán nem rossz, és ha Liu egy jó, ötletes történetet szállít a jól felépített hangulatvilághoz (amihez nagyban hozzájárulnak Kalman Andrasovszky szép, stílusos képei is), akkor ebből akár még egy komoly meglepetés is lehet.

Punisher War Journal 22: Nos, mivel Matt Fractionból sosem elég, az Invincible Iron Man után ismét találkozunk vele, ezúttal a Megtorló sorozata kapcsán. A Jigsaw sztori (amibe Rick Remender is besegít) a végéhez közelít, már csak egy rész van hátra, úgyhogy ez volna itt a nagy finálé felvezetése, amihez viszont az író furcsamód nem annyira a feszültség, mint inkább a morális dilemmák és a dráma oldaláról közelít. Hogy? Morális dilemma a Megtorlóban? Igen, de nem akármilyen, hanem nagyon is ideillő, rafinált módon. Nade haladjunk csak szépen sorjában. A képregény első fele Frank közelmúltban „toborzott” társával, Stuart Clarke-kal foglakozik, aki lojalitásérzetének engedve a S.H.I.E.L.D. fogságába esett főszereplő kiszabadítására készül – jelentős arzenállal felvértezve. Dimonella próbálja lebeszélni, és egy egészen érdekes dialógus bontakozik ki arról, hogy Frank mennyire megbízható, mennyire szükséges az, amit csinál, hány embert mentett, és hányat ölt meg, illetve hogy utóbbiak közül hány volt relatíve vagy teljesen ártatlan, vagyis afféle áldozata a „háborúnak”. A sztoriszál kellemetlen meglepetéssel való lezárása után ugrunk egy újabb jól megírt, jól összerakott dialógusra, ami Bridge és Frank között zajlik, és többnyire az előző gondolatmenetének a folytatása: mi hajtja a Megtorlót, miért teszi, amit tesz, és főleg, miért nem ölte még meg Jigsaw-t, hisz minden más ellenségének azonnal golyót röpít a fejébe. Fraction kényelmetlen magyarázatot ad erre a helyzetre: Franknek szerinte szüksége van Jigsaw-ra, szüksége van valakire, aki rosszabb még nála is. De Fraction okosabb annál, semhogy ebből olyan morális dilemmát csináljon, amin a Megtorló látványosan kesereghet magában – Batmannel ezt el lehet játszani, de vele nem. Így aztán Frank szép kussban végighallgatja Bridge szájalását, majd megjegyzi, hogy mindjárt a levegőbe repülnek, amikor Jigsaw megtámadja a S.H.I.E.L.D. konvojt. Ügyes, jól felépített jelenet, úgy kérdőjelezi meg a főhős keresztes háborúját, hogy végig hű marad a karakterhez, és nem puhítja el. Ami Chaykin rajzait illeti, azok a szokásosak, nincs mit mondani róluk – igazából azzal tudom magamat vigasztalni, hogy még mindig jobb, mint elődje, Olivetti, aki most a Cable olvasóit szomorítja.

Oldalak: 1 2 3