Heti Marvel 08/32

Szép kerek számmal jelentkezem a héten, 10 képregényünk van, és azok között egyetlen Secret Invasion tie-in. Na, ilyen se volt már jópár hete. Rendíthetetlen unalommal folytatódik viszont Alex Ross Avengers/Invaders sorozata, rendíthetetlen érdektelenséggel püföl Jeph Leb Vörös Hulkja (ezúttal Thor a homokzsák), de, és ez egy nagy DE, végre megemberelte magát a Cable írója, mert most egy egészen pofás részt kaptunk tőle. Van itt még egy nagyon jó, és egy nem annyira nagyon jó Vasember (az egyik egyenesen a mozifilm rendezőjétől), egy újabb random Rozsomák egyrészes, egy Venom eredettörténet Zeb Wellstől, egy Megtorló Matt Fractiontől, és a hét rész után, 2005-ban hamvába halt NYX mutáns-sorozat felmelegítése. Volt már jobb hetünk is, de azért a mérleg szerencsére ezúttal is a pozitív oldalra billen.

Avengers/Invaders 4: Még több koncepciótlan csetepaté a helicarrier fedélzetén – a különbség csak annyi, hogy három résznyi vacakolás után most már az Új Bosszú Angyalai is kiveszik belőle a részüket. A Megszállók próbálnak kiszabadulni, Vasember és a „hivatalos” Angyalok próbálják útjukat állni, Cage csapata pedig próbál segíteni nekik. Vagyis lényegében sok ütés, rúgás, dobálózás történik, más pedig nem nagyon. Ami azért is frusztráló kicsit, mert ezzel a résszel elérkeztünk a sorozat első felvonásának a végéhez, és a Ross/Krueger duó mindeddig csak lazán egymás után fűzött akciójeleneteket tudott felmutatni, amikhez egy szégyenteljesen soványka sztori szolgál alibiként. Mindeközben látványosan elmennek az időutazás által kínált lehetőségek mellett, mind karakterek, mind történet szintjén. Szóval, hogy is mondjam csak, nem vagyok lenyűgözve. De talán pislákol a fény az alagút végén. Dr. Strange felfedezi, hogy a múltat megváltoztatták, vagyis a Megszállókat valószínűleg azért küldték egy más korszakba, hogy ne zavarhassanak bele egy 1943-as, roppant erejű invázióba. Na, végre mintha tartanánk valahova. Plusz a képregény végén megjelenik a modern Bucky is, aki alighanem figyelmeztetni akarja fiatal önmagát mindarra, ami vele történik majd a világháború utolsó napjaiban, és azt követően. Akár ez a szál is lehet ígéretes. Ha a második felvonás az időutazás körülményeivel, és azoknak az egyes karakterekre gyakorolt hatásával foglalkozik majd, a harmadik pedig a szálak elvarrásával, és a nagy csatával a gonoszok ellen, akkor akár még jó is kisülhet az egészből. De addig is ez bizony gyenge, és ezen Sadowski korrekt, ugyanakkor többnyire átlagos rajzai sem tudnak sokat segíteni.

Cable 6: És igen, hölgyeim és uraim! Megvan az új Cable sorozat első jól sikerült része. De mielőtt ebbe belemennénk, hadd erősítsem meg magamat annak kapcsán, amit a legutóbbi számról írtam. Az első 5 Cable-nek egyszerűen nem volt sem célja, sem értelme. Ha a sorozat most kezdődne, és ez lenne az első része, nem veszítenénk semmit (sem esztétikailag, sem történetileg, sem semmilyen más módon), sőt, kifejezetten ígéretes kezdetnek örülhetnénk. Swierczynski történetének középpontjában most Küklopsz áll, akit hetek óta kétségek és rémálmok gyötörnek döntése miatt (Kábel és a bébi előreküldése a jövőbe), amit a Messiah Complex végén hozott meg. Scott őrlődik, kétségbeesetten próbálja valahogy megtalálni fiát az időben Bestia segítéségével, Rozsomákot akarja utánaküldeni Bishopnak, Emma pedig mindeközben igyekszik támasza lenni. A szám nagyrésze kettejük dialógusaira (gondolataira) épít, és Swierczynski bizonyítja, hogy egyáltalán nem rossz ezen a téren. Pedig olyan önsanyargató, gyötrődő, bizonytalan Küklopszot ír, amilyet már néhány éve (mióta Emmával van) nem ír senki, de valahogy mégis képes hitelesen eladni a karakternek ezt az immár elavult aspektusát (és ő is tudja, hogy elavult, meg is jegyzi Emmán keresztül). Szóval jól működnek a párbeszédek, és azok témáján keresztül sikerül szépen bemutatni Scott és Emma, telepátiával megzavart/megfűszerezett kapcsolatának szeretetteljes, mégis kicsit furcsa természetét. Közben kapunk egy kis kitekintést arra, ahogy az X-Force kutatja Bishop nyomát egészen Forge-ig, majd vissza Muir szigetre, és egy ügyesen megírt dialógust Küklopsz és Ágyúgolyó között. Végül vissza Kábelhez, akitől a záróoldalon egy bámulatosan hangulatos, posztapokaliptikus képpel búcsúzunk. Határozottan élvezhető – és ebben szerepe van annak is, hogy Olivetti mindannyiunk örömére csak a jövőben játszódó részeket festette, így a 33 oldalas képregény nagyrészében Michael Lacombe sokkal barátságosabb (bár néha kicsit talán túl tiszta vonásokkal bíró) képeit láthatjuk. Most már csak annyi van hátra, hogy reménykedjünk, hátha Swierczynski tartani tudja a színvonalat, és e közjáték után valami élvezhető, értelmes sztorival áll elő. Mert ugyan már kezdtem belefásulni abba, hogy ez a sorozat egyértelmű kudarc lett, most újra felébredt a remény. Nem kéne megölni.

Hulk 5: Milyen szép is lenne, ha a Hulkról is ugyanúgy nyilatkozhatnék, mint a Cable-ről. De nem tehetem. Ennek még mindig se füle se farka. A Vörös Hulk már egy-egy részben bunyózott A-Bombbal (tudom-tudom, nem röhög), Vasemberrel, az igazi Hulkkal, most meg bunyózik Thorral, hogy aztán a következő, befejező részben majd egyszerre bunyózzon mindannyiukkal. És igen, ennyi lesz Jeph Loeb első Hulk sztorijának lényege. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nincsen szó arra, hogy mennyire unalmas, felesleges, üres és semmitmondó az egész. Elhiszem, hogy egy 12 éves rajongó igényeit kielégítik a csatákat ábrázoló egy- és kétoldalas képek, de pusztuljak meg, ha értem, hogyan szed össze ez a képregény hónapról hónapra 100 ezer körüli olvasót (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy minden számmal csökkennek a vásárlások). Persze tudom, Loeb neve már önmagában elég a sikerhez… És még valami. Általános gyakorlat, hogy a saját képregényében minden karakter erősebb, mint egyébként. A legjobb példa erre talán Pókember, aki mindenkit elver, akivel szembekerül, miközben saját füzetén kívül sokszor csak egy pojácaként van ábrázolva. Nade az, hogy a Vörös Hulk félkézzel, minden különösebb erőlködés nélkül elpáholja Thort, és csak röhög, miután az izomból a pofájába vágja a Mjolnirt… na, ez már túlmegy az általános túlzások szintjén. Egyszerűen röhej az egész, ráadásul ha valakit ilyen abszolút legyőzhetetlennek ábrázolnak, bizony sokszor hülyén veszi ki magát, amikor végül, hoppá, mégiscsak legyőzik (ld. Millar Fantasztikus Négyesének Kapitány-robotját, hogy egy nem túl régi példával éljek). De legalább ezúttal McGuinness rajzai nagyjából rendben vannak – jót tesz nekik, hogy ez a rész éjszaka (illetve néhány oldal erejéig az űrben) játszódik, sokkal jobban tudja kezelni a sötétséget, mint a nappali viszonyokat, és kevésbé jönnek ki elnagyolt vonásainak hiányosságai. Ez persze még nem menti meg a képregényt, és szinte biztos vagyok benne, hogy a fináléja sem fogja. Mert bármit is csinál Loeb a hatodik részben, az első öt elkeserítően alacsony színvonalát már semmi el nem törölheti.

Oldalak: 1 2 3