Heti Marvel 08/19

Secret Invasion 2: Az első rész fantasztikus volt. Ez kicsit kevésbé. A földi és az űrből érkezett hőscsapat végigharcolják szinte az egész számot, a végén pedig a skrullok lerohanják New Yorkot (azért ez egy elég álleejtős duplaoldal, azt el kell ismerni – Yu szenzációs munkát végzett). És ennyi. Úgyhogy aki az előző részhez hasonlóan egy intelligens, több szálon futó, jobbnál jobb ötleteket felvető, az olvasót a sztori eszméletlen monumentalitásával valósággal letaglózó képregényt vár, az bizony csalódni fog. Jelenleg olybá tűnik, hogy a hajóval érkezett hősök nagyrésze skrull – Pókember, Sólyomszem és Vízió legalábbis egész biztosan az, vagyis ezúttal nincsenek nagy leleplezések (ami nem is baj – rossz lenne, ha minden egyes rész arra épülne, hogy kiderül, „hűűűűha, ő is skrull!”), és egész biztos vagyok benne, hogy Bendis még tartogat kemény meglepetéseket. Elvégre még mindig a történet elején járunk, és semmi sem biztos: attól, hogy a hajóval jött Sólyomszemről kiderült, hogy skrull, akár még földi alteregója is lehet az – a sztoriban ezer ilyen csavar lehetősége rejlik. Tehát ez a szám jobbára egy nagy csatajelenet, de azért kár lenne tagadni, hogy vannak egészen kiváló momentumai. Bendisnek olykor egyetlen panel és sor is elég, hogy a harc hevében egy-egy karaktert megajándékozzon egy igazán lenyűgöző pillanattal. Ilyen az, amikor Ronin eltávolodik a küzdelemtől, és íjával (!) egyenként elkezdi kilőni az ellenséget, amikor kétségei támadnak a Kapitánnyal kapcsolatban, amikor a két Luke Cage szembekerül egymással, vagy amikor Rozsomák megjegyzi, hogy ő szívesen lekaszál mindenkit, ha csak egy hulláról lehet kideríteni, hogy az illető skrull volt, vagy sem – na és persze ott van még Ronin és Mockingbird nagyjelenete is. Szóval a második résznek vannak komoly pozitívumai, éppcsak a felütésnél kicsit zsengébbre sikerült – bár a végső ítéletet nyilván akkor lehet majd kimondani, amikor év végén már kezünkben tarthatjuk a teljes történetet.

Thunderbolts: Reason in Madness: Ugye milyen jó néha rosszfiúkat látni, ahogy rosszalkodnak, miközben mindenféle magas erkölcsi lóról pofonokat osztogató szuperhősök még csak a közelben sincsenek? Warren Ellis Thunderboltsa a Marvel jelenleg futó sorozatainak egyik titkos kis gyöngyszeme, és az marad még akkor is, ha az írói teendőket egy one-shot erejéig átveszi tőle Christos N. Gage. A Reason in Madness Norman Osborn, és a (viszonylag) új Venom, Mac Gargan kettősére koncentrál. Gargant megkeresi néhány régi bűntársa (közük a Bumeráng és Mr. Hyde), akik egy kis zsarolással hasznot akarnak húzni a Thunderboltsnál betöltött pozíciójára. A célpont persze Osborn, ám a két egykori-jelenlegi szupergonosz alapos leckét ad volt társaiknak. A one-shot fő erénye, hogy értelmes, karakteres gazembernek ábrázolja Venomot, akire az utóbbi időben leginkább az eszement szörnyeteg szerepe jutott – főleg, mióta letépte és megzabálta szegény egykori Pókkölyök karját (ezen persze sűrűn élcelődnek is csapattársai). Itt azonban inkább meg nem értett rosszfiú, akit senki sem kedvel, viszont egyáltalán nem olyan ostoba ösztönlény, mint amilyennek hiszik. És persze Normant is jó végre ismét egy kis csonttörő akció közepében látni. Vigyorogva, hisztérikusan röhögve, kegyetlenül és brutálisan, igazi gonosztevőhöz méltón teszi helyre zsarolóit, és bebizonyítja, hogy a röhejes zöld bohócjelmeze nélkül is halálos ellenség. Aztán természetesen javára fordítja az egész szituációt, akárcsak Gargan, és az utolsó mondat egy kellemesen cinikus lezárást nyújt. Bár Ben Oliver rajzai a sztorit elnézve lehetnének kicsit sötétebbek és árnyékosabbak, vagyis kicsit kevésbé szuperhős-jellegűek, azért a képek így is karakteresek, és főleg dinamikusak. Élvezetes, tökös kis különszám, érdemes elolvasni.

X-Factor: The Quick and the Dead: Peter David végre újra előveszi Higanyszál karakterét, akit legutóbb akkor láttunk, amikor megpróbálta megölni Laylát. Azóta a lehető legmélyebbre süllyedt: börtönben van, egyfolytában bűntudat gyötri, kisiklott élete romjain kesereg, folyamatosan hallucinál és képtelen megbékélni önmagával, nem több egy szánalomra méltó emberi roncsnál. Ha jól meggondoljuk, innen csak kétfelé vezethet az út: megváltás vagy halál. David pedig végre megkegyelmezik a House of M óta mindenféle poklot megjárt karakternek, aki főnixként támad fel hamvaiból. A The Quick and the Dead tehát Higanyszál magára találásnak története, ahogy felfedezi, hogy képességei visszatértek, és hogy bármi történt is vele a múltban, még mindig hős – de legalábbis szüksége van rá, hogy az legyen. David erre a következtetésre Wandát, Laylát, Magnetót, Crystalt és Lunát megjelenítő hallucinációkon keresztül juttatja el karakterét, és ezek mindegyike fontos, logikus és mindenekelőtt jól megírt. Pietro itt barátai, ellenségei és családja képzeletbeli szavain keresztül voltaképp saját magát győzködi arról, hogy van még értelme folytatnia, hogy van még értelme az életének, és hogy talán még jóváteheti bűneit. Mikor pedig sikerrel jár, jön az újjászületett Higanyszál nagyjelenete: örömmámorában körbefutja az egész világot, egy olyan mosollyal az arcán, amit bizony rég láttunk tőle – gyönyörű jelenet, amelynek hatásosságát Pablo Raimondi szép, kellemes, lágy vonalvezetésű rajzai is fokozzák. Kíváncsian várom, David ezután milyen szerepet szán majd a karakternek. Érdekes ötlet lenne például valahogy összekötni őt Layla sorsával… meglátjuk.

Young X-Men 2: Magasságos egek, mi a tököm akar ez lenni? Igen, értjük, hogy az utóbbi évek durvák voltak az X-Men számára, értjük, hogy az M-nap megemelte a tétet, és ez már egy más világ, ahol keményebb szabályok szerint kell játszani, de álljunk már meg egy percre! A szereplők fele olyan természetességgel beszél az emberölésről, mint más az ötórai teáról: Küklopsz simán gyilkolni küldi a tinédzser csapatot, és még külön előadást is tart az élet kioltásának szükségességéről, Magma vicsorogva közli támadóival, hogy leolvasztja csontjukról a húst, Dani Moonstar pedig egy pillanatnyi habozás nélkül kész golyót ereszteni Blindfoldba. És ha ez még nem volna elég, itt az X-Men jelenlegi ifjú generációja száll szembe a régivel, és még mindig nem hallottunk egyetlen értelmes, vagy izé, bármilyen indokot, hogy utóbbiak miért és hogyan is lettek hirtelen rosszfiúk. De úgy tűnik, Rockslide-on kívül ez senkit nem zavar, mindenki simán elfogadja, hogy egykori X-ek csak úgy hipp-hopp szupergonoszok lettek, Küklopsz pedig azt a nézetet vallja, hogy először robbantsák őket a Holdig, aztán ha valamelyikük még él, akkor esetleg megkérdezik tőle, hogy mégis mit képzeltek magukról, amikor felvették a Gonosz Mutánsok Testvérisége nevet. Mi ez itt, X-Force, kettes csapat? Szóval még egyszer: mi a tököm akar ez lenni? Ostoba, erőltetett és unalmas sztori, telis-tele önmagukból totálisan kilépett karakterekkel, rájuk nem jellemző tettekkel és szavakkal, és levizelésével mindennek, amit az X-Men név valaha jelentett. Ha nem derül ki nagyon hamar, hogy a szereplők minimum fele skrull, vagy legalábbis a háttérből irányító telepaták befolyása alatt állnak, akkor ez az egész förmedvény villámgyorsan mehet a kukába. Ja, és még a rajzok sem különösebben jók – stílustalanok és sablonosak, bár ez szinte mindegy is, mert ezt a vackot az sem mentené meg, ha Alex Ross festette volna. Katasztrófa.

Oldalak: 1 2 3 4