Heti DC 08/50-51

Nightwing #151

Az Éjszárny címszereplésével megjelent e havi képregény az egyik legjobb epilógus, amit életemben olvastam, de ennek a sorozatnak abszolút csúcspontja. Az akciót teljesen mellőző, érzelemgazdag 151. rész főszereplője nem is igazán Richard Grayson, sokkal inkább Peter J. Tomasi. Ő az, akitől igazán fájdalmas búcsút kell vennünk két hónap múlva, pedig irányítása alatt e sorozat színvonala csak úgy száguldott fölfelé. Olyan hangulatot teremt dialógjaival, karakterizálásával, melyet bármelyik világhírű, klasszis író megirigyelhetne. Az új szám látszólag összefüggéstelen jelenetek sorát prezentálja, ám ezek közül a legtöbb azt sugallja felénk, milyen jó srác is ez a Dick, még ha nem is mindig az a klasszikus értelemben vett szuperhős. Esendő ember, akit elragadnak indulatai, érzelmei, rossz döntéseket hoz, mégis fontos tagja a DC Univerzumnak. Tomasi szép befejezést kanyarint az összes általa írt Éjszárny történetnek. Kapásból olyan meglepetésben részesít minket, amitől én személy szerint teljesen lefagytam, olyan váratlanul ért. Szeretem, ha megdöbbent egy komik, ám ennek a fordulatnak a fényében a korábbi számok egyes jelenetei elvesztik erőteljességüket. Ez azonban lényegtelen, egy megszűnésre váró cím esetében senkinek nincs semmi vesztenivalója. A képregény csúcspontja Dick és Harvey hosszú, páratlanul erős dialógja. Az író tovább mélyíti a kettejük közti ellentétet, és ráerősít arra a nézőpontra, miszerint Kétarc nem is igazán Batman, sokkal inkább Dick Grayson ősellensége. Felhozza az összes kettejük közti sérelmet, a lehető legjobb formában használja azt a sokszor látott írói és filmes eszközt, mikor is az egymásnak feszülő karaktereket egy üvegfal választja el egymástól. Szemtől szemben állnak, mégis érinthetetlenek egymás számára, és ez sajátságos feszültséget teremt a jelenetben. Dick búcsúja szerelmétől azonban teljesen hatástalan marad, tekintve, hogy a rengeteg akció közepette sosem volt idő hangsúlyt fektetni kettejük kapcsolatának bemutatására. „Elmegy? Ugyan, kit érdekel?!” – kérdezheti az olvasó, teljesen jogosan. A Dr. Kendallos sztori is kap egy zárójelenetet, melynek egyetlen funkciója, hogy az író Éjszárnyat egy szintre emelje olyan nagy kaliberű hősökkel, mint Superman, vagy John Stewart. A komik közepére időzített szabadesés tartogat némi izgalmat, végre megmozdul egy kicsit hősünk, és itt kezd a csúcsra érni az a folyamatosan erősödő, nyomasztó hiányérzet, mely végül teljesen eluralkodik a képregény hangulatán. A 151. szám háromoldalnyi némapanellel zárul, mely szavak nélkül, a leghatásosabb módon mutatja be, milyen is a denevércsalád. Szentimentális, melankolikus jelenet keretében láthatjuk, amint a családfő fotelje üresen marad, sem Alfred, sem Dick, sem Tim nem szól egy szót sem, bár mind ugyanarra gondolnak. Ezekhez a panelekhez tökéletes aláfestésül szolgálnak a Hét Mesterlövész klasszikus sorai. Míg az író igazán elvarázsolt, Mahnke munkájában találtam kivetnivalót. Figuráinak mimikája szinte egyszer sincs a helyén. Kezdve a pizzafutárnak öltözött, rémisztően ördögi vigyorú Dicktől, a rezignált Kétarcon át, egészen a torzfejű Debig, egyik karakter arckifejezése sem tükrözi gondolatait, vagy azt, ami épp elhagyja a száját. A hátterekre és a panelkompozíciókra azonban nem lehet panaszom, minden nézőpont megválasztása olyan, ahogy az a nagy könyvbe megírva vagyon. Igazán remek olvasmány az új Nightwing. Szép búcsú lett volna ettől a címtől – ha nem várna ránk még két epizód. A következő a „Faces of Evil” keretében Rh’s Al Guhlal foglalkozik, a legutolsó, 152. szám pedig már az „Origins and Omens” crossover tie-inje, melyből kiderül, Batman hiányában milyen feladatok várnak a „világ második legjobb detektívjére”.


„Ajánlott irodalom”


Írta: Peter J. Tomasi
Rajzolta: Doug Mahnke
Borító: Georges Jeanty

Secret Six #4

Már legalább ötször leírtam, hogy teljesen odavagyok Gail Simone-ért. A kommersz komikok világában egész egyszerűen neki van a legjobb humora, és ő képes a leginkább arra, hogy hónapról hónapra, mint izgatott kisgyermeket várakoztasson, míg meg nem jelenik a Titkos Hatos új száma. Ez a képregény szinte hibátlan, szigorúan csak szórakoztató elemekből áll össze: humor, izgalom, misztikum, erőszak, itt-ott még a szexualitás is belép, ám nem pucérkodás formájában, inkább az izgalmas, kommersz képregények világában az eddig feltáratlan kérdéseket feszegeti. Mikor már éppen elegem van a közhelyes moralizáló külsőbugyis, jólfésült szuperhősökből, megjelenik a Secret Six, és alaposan helyre tesz mindent és mindenkit a képregényes világban, megmutatja, hogy kell kinéznie és milyen minőségű sztorival kell rendelkeznie egy komiknak. Lenyűgöző, hogyan képes ezekkel a másodvonalbeli karakterekkel így varázsolni az írónő. Ami új volt a negyedik részre, az a különös interakció egyes karakterek között. Eddig mondhatni mind önmagukban voltak haláli pofák, most azonban erős kölcsönhatást alakított ki közöttük Simone, így a dialógok viszik a pálmát, szépen egymásra épülve. Funkciót kaptak ezek a párbeszédek, nem csak egy-egy vicces beszólást vezetnek fel, közelebb engednek minket a szereplőkhöz. Természetesen Bane és Scandal klikkjére gondolok, akiknek szembenállása Catmannel és Deadshottal megtöri a csapategységet. Simone tökéletesen meg tudja húzni a vonalat csirkefogók és igazi, sátáni gonosztevők között. Junior jelenléte hihetetlenül erős, ő az év gonosztevője, jelenete a gyóntatófülkében pedig az év legbrutálisabb pillanata, nincs mese. Az „ingyen kivezető út a pokolból” kártya tökéletes eszköz a feszültség fenntartására, hiszen a képregény összes szereplőjének van már jócskán a rovásán. Mind azt hitték, nem hisznek Istenben, így a pokolban sem. Ám Junior megszállottsága a kártya iránt elbizonytalanítja őket. Kérdéses, össze tudnak-e fogni a mindnyájukat fenyegető veszéllyel szemben, felszínre tör-e a betyárbecsület, avagy továbbra is csak saját bőrüket féltik? Izgalmas kérdés, Simonet ismerve bármi meg is eshet, és meg is fog. Nicola Scott a hibátlan sztorit olyan rajzokkal kíséri, melyekre szintén nem lehet panasz. Sodró lendületű, filmes dinamikájú panelhasználatával kiveszi a részét a történetmesélésből. A Secret Six kiváló példa arra, mitől is egyedi a képregény műfaja, hogyan kell együttműködnie képnek és történetnek. A sztori vezetése eddig pimaszul egyedi, provokatív és feszült, és a negyedik rész cliffhangere is rengeteg izgalmat kínál. A csapat élete kétszeresen veszélybe kerül, ám Bane sorsának alakulása hozhatja a legváratlanabb fordulatot a jövő hónapban. Aminek viszont itt lenne már az ideje, az a Kártya körüli morális kérdések gátlástalan és tabut nem ismerő feszegetése Simone részéről. Nem volna szabad ezt a történet végén, összecsapottan tálalni. Megpendítette ezt a húrt, most már csak játszani kellene; ám még mindig jobb későn, mint még később.


„Kötelező olvasmány”

Írta: Gail Simone
Rajzolta: Nicola Scott

Supergirl #36

Elolvasva az új New Krypton tie-int, a Supergirl harminchatodik részét, kicsit megijedtem, tudván, hogy már csak két rész van hátra ebből a remek, és példaértékű képregényes eseményből. Olyan sok sztorifonalat indítottak útjára a szerzők, hogy azon aggódom, képtelenség lesz mindet megnyugtatóan elvarrni, így két lehetőség áll fenn; vagy rengeteg kérdés megválaszolatlanul, az Új Kripton keretein kívül marad, vagy egy elsietett, összecsapott finálét olvashatunk januárban. Szerencsére a Robinson-Johns-Gates válogatott a garancia arra, hogy a lehető legmegfelelőbb befejezést kanyarintják majd a történet végére. Mindezt azért fontos felvetni, mert a Supergirl #36 további konfliktusokat generál Superman világában, ezzel tovább bonyolítva a – bár szövevényes, mégis gond nélkül követhető – sztorit. Zor-El halála végre megadja a lehetőséget Gatesnek, hogy kibontsa Alura karakterét, és egy bosszúálló, könyörtelen hadvezért csináljon belőle. Eddig csak más értékrend szerint cselekedett, most azonban személyes okok motiválják majd kegyetlen tettek végrehajtására. A Zod követőivel való nyílt szövetségkötés az első lépés. Hatalmas ütközet várható Kandor és a Liga között, talán még az US Army is beszáll a buliba. A finálénak igazán nagyot kell szólnia, rengeteg drámai fordulatot kell tartalmaznia, ugyanis ha csak egy üres akció-képregény lesz, az méltatlan volna az eddig ügyesen, érzéssel felépített, okos dramaturgiához. Gates remekül érzi magát ebben a drámai, nagy volumenű, gigantikus eseményben. Dialógjai káprázatosan életszerűek, klisémentesek. Kivétel talán Cat és Lana párbeszéde, ám a szentimentalizmus a történetnek ezen a pontján megbocsájtható. Ügyes az egész sorozat szerkesztettsége: Superman szükséges és fontos szereplő, mégis háttérben marad, teret adva Karának és a kandoriaknak. Aki viszont abszolút fölösleges, és egyáltalán nem keltette föl az érdeklődésem, az a Nightwing-Flamebird páros és a Superwoman nevezetű, dragonball-stílusú gúnyát viselő nőszemély. Vele zárni a komikot rossz döntés volt, egy igazi cliffhangerre ennyi nem elég, pedig a jó cliffhanger a minőségi ongoing egyik legfőbb ismérve. Igle e hónapban teljesen elkápráztatott. Mindig emlegetem, hogy mennyire fontos a mimika a karakterek esetében. Néhol a szó, máskor a kép beszédesebb Gates és Igle összjátékában. Az e havi szám azonban egyértelműen a rajzokat helyezi előtérbe. A gesztusnyelv félelmetesen erős, és ezúttal a részletek kidolgozottságára is többet adott a mester. Nem háttereket, itt igazi környezetet vetett papírra. Nyilván nem kérdés, hogy kihagyhatatlan az Új Kripton olvasói számára az új rész, ám a Supergirl #36 többet nyújt a fő sztori megértéséhez szükséges, gyorsan átlapozható tie-ineknél: izgalmas, érzelemgazdag és tovább vibrál benne a feszültség, melyet a fő konfliktus, százezer kriptoni Földre költözése gerjeszt folyamatosan.


„Ajánlott irodalom”

Írta: Sterling Gates
Rajztolta: Jamal Igle
Borító: Joshua Middletown

Oldalak: 1 2 3 4 5