Heti DC 08/49

Sziasztok! Kissé vérszegény HETI DC-vel fogadlak most bennetek, de ez ne tántorítson el senkit a “Tovább” gombra kattintástól, ugyanis ez inkább a mennyiség, sem mint a minőségre értendő. Az ünnep előtti nagy hajrát megelőző majd’ minden kiadót érintő uborkaszezon ellenére is van miről tárgyalnunk: A RIP epilógusa, a Batman #682 például jól megjelent, aztán van itt még két női főszereplős minink, a Terra és a Vixen, mindkettő harmadik részének kritikáját olvashatjátok. Továbbá a Jonah Hex #38-ba is belenézünk, mivel pont épp az ideje, és a Justice Society of America akciódús, 21. számát se hagyhatjuk ki, akárcsak a hetente megjelenő Trinity-t, mely már a 26. részénél tart. Emellett várnak rátok szép háttérképek is. Jó olvasást!

Terra #3

Ó, ez a mini nagyon rendben van! Ideális szuperhősös sztori, izgalmakkal, fordulatokkal, humorral. Az előző két számban súlyosan túltengő akciók és pucérkodás helyett itt úgy érzem többet kapunk; a Terra című, négyrészes mini eddig csak nyomokban tartalmazott igazi gondolatokat, most azonban több szálon keresztül is közlik az írók a mondanivalójukat. Egyrészt itt a hétköznapi, halandó fiatal párocska története, akik szuperképességekre vágytak, pusztán, hogy a hatalomszerzés céljaként használják. Bár nem meglepő, hogy a becsvágyó, naiv nő odalesz, a férfi reakció meglehetősen meglepő, hatásos és beteg. Nem a kedvese elvesztése őrjíti meg, már a gyémántszmötyibe merülés előtt is tébolyodott lehetett. Egyedüli problémám a karakterrel, hogy bár a harmadik rész cliffhangere az ő megjelenése, és a fenyegetés, melyet Strata városára jelent, nem hinném, hogy ő olyan veszélyes volna, hogy igazán a körmünket kellene rágnunk, míg a folytatás megjelenik. Azonban ez az írópáros annyi meglepetést okozott már (kellemes és kellemetlenek sorozatát egyaránt), hogy nehéz volna jóslásokba bocsátkozni. Ahogy azt a dramaturgia alapján sejteni lehetett, a harmadik részben a főszereplő leleplezi önmagát, feltárva ezzel az eddig elhúzódó rejtélyt, hogy a fináléban már csak a nagy akciók és összeborulások maradjanak hátra. A rajzok továbbra is igen meggyőzőek; Atlee minden panelen imádnivaló, meggyőződésem, hogy Conner kedveli ezt a karaktert, máskülönben nem lenne ilyen játékos, ötletes minden megjelenése a figurának. Talán az előző két szám több izgalmasan komponált panelt tartalmazott, a karakterek mimikája és gesztusai azonban még kifejezőbbek. Ez talán a dialógközpontú, kevesebb bunyóval operáló történetmesélés eredménye, így kevésbé feltűnő. A kellemes megoldások az előző két számtól eltérően inkább a több kockán átívelő, mintsem az egyedülálló rajzokban jelenik meg, és ez így bár kevésbé látványos, nagyobb teret ad a kreativitásnak és a játékosságnak. Kifejezetten szórakoztató, olvasmányos, szeretetteljes és humoros pillanatokkal gazdagított kalandsztori, ajánlom olvasásra mindenkinek- egy héten belül másodszor!


„Ajánlott irodalom”

Írta: Jimmy Palmiotti és Justin Gray
Rajzolta: Amanda Conner


Batman #682

Alig olvashattuk el a RIP crossover kiábrándító és lapos fináléját, máris itt a következő, kétrészes történet első száma, mely egyfajta epilógusként szolgál Grant Morrison meséjéhez. Morrison páratlan elme így nem probléma számára, hogy egyszerre rengeteg karaktert és cselekményszálat rángasson különböző terekben és időkben. Jelenleg ezt teszi a DC-nél, és ha jó gyerekek leszünk, vízkeresztre talán összeáll a kirakós egy nagy, teljes és érthető, világos egésszé, Final Crisisestül. Amit szeretek az íróban az az, hogy mindig jól átgondolt koncepciók szegélyezik történeteinek útját, és ezekhez szigorúan tartja is magát. Azt azonban teljesen képtelen vállalkozásnak tartom, hogy ő majd most felold minden eddigi ellentmondást, mely 70 év denevértörténelméből természetesen adódik. A Batman #682-ben Morrison tovább erőlteti a Joker karakterének különböző inkarnációit megalkotók bizonyítványának magyarázgatását, továbbá megerőszakolva a képregény-történelmet, az Ezüst Kor a XXI. Századtól teljesen eltérő normáit igyekszik hitelesíteni- mikor ezt nem is várja el senki. Azok, akik már akkor is olvastak képregényt, és azok, akik csak most ismerkednek a műfajjal, mind tudják; minden kornak megvan a maga szépsége – hogy egy nagy gondolkodót, egyben páratlanul tehetséges zenészt idézzek. A bohókás, könnyedebb Batman-történetek igenis helyt álltak abban a korban, Comics Code Authority ide vagy oda. Így tehát a Last Rites első része, egy elhibázott koncepcióra építkezik, ennek megfelelően nem is értékelhető egyértelműen pozitívan. Azonban vannak szórakoztató elemei, és végül ez emeli ki az epizódot a RIP mocsarából. Van itt humor, romantika, báj, persze csak néhány villanásnyira, ugyanis az egész képregény olyan, mint egy fotóalbum, néhány beúszó emlékképen keresztül rohan végig Batman karrierjén. Mindez Alfred szemszögéből figyelve lehetőséget ad néhány érdekes momentum vizsgálatára: az inas gondolatmente arról, vajon milyen formában üldözné Bruce Wayne a bűnt, ha nem a denevér ihlette volna meg, a képregény legérdekesebb pillanata. Üdítően hat, hogy a Batman címet olvasom, és a meghatározó hangulat nem giccses tragikomédiákat idéz. Morrison igyekszik a legfontosabb pillanatokat saját íze szerint értelmezni Batman életében, míg más, meghatározó motívumok terén az eredeti, idejétmúlt megközelítési módokhoz ragaszkodik. A denevér, mint megfélemlítő erő, Dick Robinná válása, vagy Bruce kapcsolata a nőkkel, olyan témakörök, melyek csak érintőlegesen szerepelnek, vagy kidolgozatlanul maradnak Morrison keze alatt. Ennek az oka, hogy ő olyan író, aki csak azokat a területeket kívánja feltárni, melyek igazán érdeklik, a többivel hanyagul bánik. Ezért nem gondolom, és nem is gondoltam soha, hogy Grant Morrison alkalmas egy ongoing írására, legalább is nem hosszútávon. A rajzokat e héten új alkotó szállította: Lee Garbett remek munkát végez a különböző korokra reflektáló flashback-jelenetekkel, ám amit hiányoltam, az egy esetleges átmenet, mely a meséléssel párhuzamosan érzékeltetné, és ébresztené rá az olvasót, hogyan folyik át a sztori emlékezésből skizofrén rémálomba. Bár a történet ezúttal szórakoztatóbb, a montázsos megoldás élvezetes, a narráció még mindig teljesen zavaros. Hol Bruce, hol Alfred belső monológját olvashatjuk, miközben ez mind csak az Új Istenek által fogságban tartott Batman fejében játszódik le. Annyi biztos, hogy nem fogom elfelejteni a RIP-et, rengeteget lehet róla gondolkodni és írni- ettől, azonban még nem válik belőle jó képregény, melyre szívesen emlékezik az ember. Jövőre minden megváltozik a Batman-univerzumban, és kár volna tagadni, tartogat izgalmakat egy magára maradt Gotham, melyre nem vigyáz a Sötét Lovag – kár, hogy tudjuk, a nagy kiadóknál semminek nincs igazán súlya, amíg a a titkos retcon fegyver minden író/szerkesztő zsebében ott lapul.


„Olvass bele!”

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: Lee Garbett
Borító: Alex Ross és Tony Daniel

Trinity #27

Kedvenc, szinte állandó rovatom következik itt a HETI DC-n belül. A sorozat, mely olyan borzalmasan szerkesztett, olyan csapnivaló dramaturgiával van elátkozva, hogy bár nagyon sok olyan hét volt ez alatt a hét hónap alatt, mikor is az épp aktuális szám tízes skálán könnyedén elért volna hét-nyolc pontot is, fél év múlva egy büdös nagy egyest fogok adni az egészre. Újra eljött az a pont, ahol olyan mélyre esett a színvonal, hogy fontolgatnám, ideje volna letenni ezt a sorozatot – ha ezen nem lennék túl már legalább háromszor, és nem tudnám, hogy a jövő hét újra bizakodásra ad majd okot, végre beindul az akció, néhány szál elvarrásra kerül, nem hoznak be újabb karaktereket, és úgy tűnik majd, nem bonyolítják tovább ezt az egyre növekvő, terpeszkedő történetáradat-szörnyeteget. Azonban sajnos még csak a 27. szám jelent meg, ami kiemelkedően gyérre sikeredett. McDaniel egy teljes oldalas panel erejéig tudta összeszedni magát, a további oldalakon a rajzai ugyanolyan összecsapottak, mint eddig. Öröm szokott lenni az ürömben, hogy Mark Bagley a csapat állandó tagja – a forgatókönyv azonban semmilyen lehetőséget nem adott számára, hogy paneljei ne fulladjanak unalomba. Dialógok sorozata, szokatlanul kevés mimika – így év vége előtt, múltheti brillírozása után úgy tűnik, a mester teljesen leeresztett. A történet jelen esetben három szálon fut: 1, a gonosz szentháromság végre újra teljes lehet, sőt, már hadsereget is épít 2, Tarot veszélyben van 3, Hall vívódik, vajon segítsen-e visszaállítani egy számára ismeretlen, idegen világot, melyben talán nincs is hely a számára, és nem is biztos, hogy hisz benne. Azt kell, közöljem, ez a szám teljességgel kihagyható, és ez egy ilyen koncepciójú és szerkesztettségű sorozat esetében talán a legrosszabb, ami elmondható. Ebben a sztoriban egyszerűen nincs 52 számra elegendő anyag, ezért Busiekék minden eseményt elnyújtanak, mint a rétestésztát, nagyjából kétszer akkora terjedelműre, mint illendő volna. Vagy írjuk át a naptárat, és álljon egy év 26 hétből csak a DC kedvéért, vagy a szerkesztők nagyon sürgősen csapjanak az asztalra, odabenn az irodában.

Írta: Kurt Busiek és Fabian Nicieza
Rajzolta: Mark Bagley és Scott McDaniel


„Olvasható”

Oldalak: 1 2 3