Heti DC 08/48

Superman #682

A New Krypton crossover harmadik részével megérkezett Robinson és Guedes. Sok mindent el lehet mondani erről az eseményről, csak azt nem, hogy az alkotói igazán sietősre vették volna a tempót. Mind a három csapat igyekszik alaposan, ráérősen kifejteni azon részleteket, mellyel hozzá kívánnak járulni a történet fonalának szövögetéséhez. A Superman e havi száma igencsak tömény, eseménydús, ám inkább a türelmesek, mintsem az akcióhajhászok olvashatják élvezettel. Maga a címszereplő sem jut ezúttal főszerephez, figyelmünk inkább megoszlik mindazok között, akik hozzájárulnak, hogy százezer kriptoni bevándorló kapcsolata az emberiséggel lehetőleg ne legyen túl harmonikus. A kormány összeesküvése, a Zodhoz hű kandoriak ámokfutása, Atlas, Guardian, Ezüst kísértet mind megjelennek, és mellékszereplők egész sorát vonultatja fel az író, igyekszik minden oldalon kihangsúlyozni: káosz van, és baj. Nagy baj. Ugyanis a megátalkodott kriptoniak maroknyi csapata öldöklésbe kezd, legyen szó emberekről, vagy szuperhősökről. Öröm látni, ahogy a Daily Planet megmozdul a hírre (még ide is befér egy Cat Grant-es poén), majd pedig Kal-El kikelve magából, tombolva kéri számon a Zor-El családon a történteket. Allura reakciója mondhatni a kulcspontja a képregénynek; itt érezteti Robinson a legerőteljesebben két világ és két faj különbözőségét, és ezáltal összeférhetetlenségét. A képregény meglepően zsúfolt és tömény, főleg az eddigi letisztult és lineáris cselekményvezetésű részekhez képest. Robinson most is igyekszik az érzelmeinkre hatni, bár ez nem nehéz, elég csak pár panelre behozni a magára maradt Marthát, érzékeltetve Pa Kent hiányát, ettől egyikőnk sem derül fel. Egy esős temetői jelenet akár hatásvadász és ízléstelen is lehetne, azonban – ahogy ezt már megszokhattuk -, Robinson dialógjai életszerűségük okán maradnak mindig távol a limonádétól. Bizarro megjelenése a sírnál pedig egyszerre evidens, mégis elismerésre méltóan ötletes, megmosolyogtató és szép. Ami miatt egy kissé kevéssé élveztem a 682. részt, az annak a kis plusznak a hiánya, amivel Robinson az elmúlt hónapokban folyamatosan elvarázsolt. Precízen összerakott, izgalmas sztori volt, de mégis, mint ha a rengeteg mondanivaló elterelte volna az író figyelmét arról, hogy azt a sajátos hangulatot fenntartsa, amin eddig következetesen dolgozott. Talán ennek a folyamatos narráció-váltás az oka, ez kizökkenti az ember fiát, és némileg levon a komik olvashatóságából. El kellene dönteni, hogy mindentudó elbeszélő van-e jelen, vagy különböző belső monológok vezetik az olvasót. A kettő együtt túl sok, főleg, hogy ennyi párbeszéd, és ennyi szereplő van jelen. A sok különböző karakter használata tehát Robinson hátrányára vált, Guedes ezzel szemben ezt remekül oldja meg. Mindenki könnyen felismerhető, még a kisebb paneleken, a távoli képeken is kidolgozottak az alakok, persze csak amennyire a történetmesélés megköveteli. A panelkezelés különösen ötletes megoldásokat tartalmaz, látványos díszleteket kapunk, nem csak néhány odavetett hátteret. Továbbra is azt mondom, jelenleg az Új Kripton a legizgibb esemény DC fronton, ilyennek kell lennie egy jól szerkesztett, átlátható, élvezetes crossovernek.

„Ajánlott irodalom”

Írta: James Robinson
Rajzolta: Renato Guedes
Borító: Alex Ross és Stephane Roux

Trinty #26

Ez a sorozat egy vicc. Hihetetlen, ahogy hétről-hétre ingadozik a színvonala, hol teljesen unalmas és középszerű, máskor érdekfeszítő, izgalmas, inspiráló és alig várom a folytatást. A szerkesztőknek kellene gatyába ráznia a címet, de legalább is én a helyükben nem engedném, hogy míg az egyik héten mind a két sztori – melyet a képregény tartalmaz -, olvasmányos, és előreviszi a cselekményt, addig például a 26. szám a 48. héten teljes terjedelmében a mellékszálakkal foglalkozik. Nem mintha Tarot új felfedezése, a főgonoszok, Enigma és LeFay kísérlete, hogy teljessé tegyék ördögi hármasfogatukat nem lenne elég fontos a mese szempontjából, de ha a komik Trinity címen fut, elvárom, hogy legalább érintőlegesen olvashassunk valamit a címszereplőkről. Sem a hősök és a Liga, sem a barátok, rokonok kísérletét a Triumvirátus megmentetésére nem követhetjük nyomon, pedig végre úgy éreztem, ezentúl a lényegre szorítkoznak majd az alkotók, hogy az eddig felállított konfliktusokat a hátralévő számokban sorban feloldják. Ehelyett újra oldalakon át foglalkoznak az írók Konvict karakterével. Egyszer már elmeséltek róla minden érdekeset, a továbbiakban nem érdekel semmi, ami vele kapcsolatos, amit lehet, kihoztak a figura lehetőségeiből. Annyira kár erőltetni a továbbiakban! Azon kívül, hogy valóban unalmas, és elkedvetlenítő volt az e heti rész, természetesen tartalmazott pozitívumokat. Valami mindig akad ebben a címben, ami miatt képtelen vagyok letenni, pedig már párszor sikerült ezt a színvonalat is alulmúlni, ilyenkor azért fontolgattam, hogy máshova irányítom a figyelmem. Aki ebben a számban megcsillogtathatja képességeit, az természetesen az év dolgozója, Mark Bagley, és színező társa, Pete Pantazis. Amit ők az első tizenakárhány oldalon produkálnak, az maga a látványorgia. Két jósnő vezette sztori teret ad a misztikum, az ezotéria világának stílusához megfelelő paneleknek, főként színvilágában. A szépen összeszedett monológ csak erősíti az élményt, ez határozottan pozitív, de a mérleg még így is kiegyensúlyozatlan. Scott McDaniel újra kézbe vette a ceruzát, nekem pedig nehezemre esik minden egyes panelt befogadni, ami az ő kezei közül kerül ki. Rajzfilmes, elnagyolt stílusa minden oldalon az összecsapottság, kidolgozatlanság és hanyagság látszatát keltik. Hiába álltak neki sokan a készítésnek, a szerkesztőknek fel kellett volna ismernie, hogy ki az, akinek a munkája megállja a helyét Bagley mellett, akiről tudjuk, hogy milyen minőségi szinten tud teljesíteni. Míg a legutóbbi szám egységes képet mutatott a külcsín terén, itt a jó és a gyenge munka csak erősíti a kiegyensúlyozottság hiányának érzetét. Az íróknak pedig legfőbb feladata lenne, hogy végre lineárisan haladva, minimális kitérőkkel adják át azt, amire vállalkoztak.

„Olvass bele!”

Írta: Fabian Nicieza és Kurt Busiek
Rajzolta: Mark Bagley és Scott McDaniel
Borító: Andy Kubert

Wonder Woman #26

Az elmúlt két hónapban megjelent, könnyed hangulatú átvezetősztori után rajongásom új tárgya, Gail Simone a „Rise of the Olympians” nyitányával határozott kijelentést tett, mely szerint elég a hülyülésből, most egy drámai, izgalmas, akciódús, feszült és erőszakos történettel ajándékoz meg minket. A sztori rengeteg újdonságot ígér; új gonoszt, új szituációkat és rengeteg váratlan konfliktust, mely nem marad következmények nélkül. A történet idővel pontos helyet kap a kontinuitásban, valamint Csodanő mítoszában is kiemelt fejezetként tartja majd számon az utókor. A komik szabályos enumerációval kezdődik, az epikusság az egyik legpontosabb jelzője az iránynak, melyet a Wonder Woman cím hajója Simone kormányzásával vett. Rövid, ám pontos és nem felszínes karakterizálás segít megismerni Diana csapatát, akiknek ő köztiszteletnek örvendő, elismert vezetője. Egy kiéleződő konfliktus Sarge Steel-el kezdi éreztetni velünk, hogy valami súlyosan nincs rendben a társaságnál, Nemezis csak lélekjelenlétének köszönhetően menekül meg a letartóztatásból. Megdöbbentő kegyetlenkedések helyszínére érve Csodanő összecsap új ellenfelével, Genocide-al, aki a különböző interjúkban, és a Final Crisis-t felvezető DC Universe #0-ban felvezetett „férfi amazon” (manazon). Félelmetes, méltó ellenfél Csodanő számára, aki úgy tűnik, kezdetben felülkerekedhet, ám a kegyetlen harcos ott sebez, ahol Csodanő a legvédtelenebb: igazságérzetébe és emberségébe tapos bele, ahogy szeme előtt kivégez egy ártatlan nőt. A dühtől elvakult Diana könnyen áldozattá válik, összeverten, megsemmisülve marad alul az összecsapásban, és ha ez nem volna elég, egy igen kellemetlen veszteség is éri. A komik egyetlen unalmas pillanatot sem tartalmaz, olvasmányos, figyelemfelkeltő, klasszikus akcióképregény, a szó legnemesebb értelmében. Simone irányítása alatt a karakter és a hangulat olyan, amilyet egy Csodanő címtől elvárhatunk, a – korábbi fejezetekben oly sokszor irritáló – feminizmus elengedhetetlen hozzávaló, itt azonban csak annyira jelenik meg, amennyire feltétlenül szükséges, és semmiképp sem tolakodó és provokatív stílusban. Ami egyelőre ködös számomra, hogy a Nagyi szadizása után az Olümposzra visszatérő Istenek mit tesznek majd érdemben hozzá a történethez, és hogy sikerül-e kiküszöbölni a csorbát, melyet az őrült tudós klisés monológja okozott a kellemes olvasmányon. Lopresti kéthónapnyi szünet után visszatér, és megmutatja, hogyan kell kifejező, mégsem a végletekig részletezett rajzokkal jellegzetes, könnyedén felismerhető karaktert adni a papírra vetett alakoknak, továbbá tökéletesen adja Csodanő figuráját: egyaránt a szépséges nő, és a kőkemény harcos jelenik meg előttünk. Izgalmas fordulatok várnak még ránk a következő hónapban, ajánlom mindenkinek szívből, hogy csatlakozzon be, a WW remek csapat kezében van, már közel sem az a B-kategóriás kamucím, ami volt.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Gail Simone
Rajzolta. Aaron Lopresti

Oldalak: 1 2 3 4 5