Heti DC 08/48

Batman #681

Sok hűhó semmiért. Fél év, 6 füzet, 14 tie-in megjelenés, ez volt a Batman RIP. Őrületes hype, mindenféle beharangozók, számtalan ígéretek. Szinte magam is elhittem egész mélyen egy kicsikét, hogy ha elolvasom a befejező részt, megvilágosodom, felfedezem, micsoda zseniális sztori is volt ez, és megkövetem Morrisont. Örültem volna, ha így van, de persze csodák nincsenek. Semmi, és ezt hadd hangsúlyozzam jobban: semmi az égvilágon nem történik ebben a számban, amit ne tudtunk volna előre egész bizonyossággal, vagy ne lehetett volna rá biztos kézzel fogadni egy rekesz sörben, és ami még kellemetlenebb, hogy egyetlen történetszál sem került igazán elvarrásra. Bárki meghalhatott, de az is lehet (sőt, biztos), hogy mindenki túlélte, Jezebeltől Hurtön át Jokerig és persze a címszereplőt is beleértve. Akármit is tartogat számunkra a Battle for the cowl és főleg az utána következő történet, Morrison RIP-je alig változtat valamit a Sötét Lovag legendáján, akármit is ígértek nekünk a cukrosbácsik. Semmi olyasmit nem írt bele a fináléba, ami két tollvonással ne lenne eltörölhető, visszaállítva mindent az akár évekkel ezelőtti, „normális” kerékvágásba. Még ha el is tudnék tekinteni attól, hogy micsoda csinnadratta övezte ezt a felfújt lufit, akkor sem mondhatnám, hogy a történet legalább élvezetes volt. Akárcsak Bruce, az olvasó is végigszenvedi a cselekményt, mely bár borzasztó műgonddal került felvezetésre, sem szórakoztatni, sem elgondolkodtatni nem volt képes, és az elkövetkezendő év nagy eseményét úgy is leírhatnák: „vajon hogy sikerül rendet rakni Grant Morrison távozása után?”. De nézzük konkrétan az új számot, mely banális közhelyek sorozata. Először is van egy élete mélypontján lévő főhős, hat láb mélyen elásva. Az ő belső monológja egy flashback jelenethez vezet, mégpedig arra a pontra, ahol a védekező mechanizmusként kialakított, alternatív személyiség kifejlesztése elkezdődött. Azt hinnék, Brucet megmérgezték – de nem! Egy óvatlan pillanatban kicserélte a csészét, hát nem meglepő, fantasztikus, váratlan, újszerű és zseniális? Nem. És a képregény ilyen megoldásoktól hemzseg, ez csak egy kisebb példa. Kedvencem Batman és Éjszárny rövid dialógja, ilyet utoljára 40 éve engedtek meg maguknak képregényírók az USA-ban, itt egyszerűen csak nevetséges, ciki ez a stílus. Hurt és sleppje – élükön azzal a vicsorgó, kígyópofájú tenyeres-talpas henteslegénnyel, akit Morrison és Daniel Jokernek csúfol -, több oldalon keresztül tárgyalják, hogy vajon Batman megússza-e az élve eltemetést. Ennek megfelelően a drámainak és erőteljesnek szánt kitörésjelenet teljesen hatástalan, csak úgy, mint az azt megelőző, semmitmondó, minden idők egyik legüresebb Joker-monológja (bár ezen az utóbbi hónapok Bohócos jelenetei után már nem lepődünk meg). Morrison gyorsan megmagyaráztatja főhősével, hogy ő persze minderre fel volt készülve, és végig tudott róla, ennek ellenére mégsem volt képes megelőzni, vagy többet tenni a tragédiák sorozata ellen, mint, hogy félnótásként színes jelmezben csellengjen Gothamben, öntudatlanul. Ekkor jön az utolsó parasztvakítás a Wayne famíliát illetően, majd fény derül „70 év legnagyobb képregényes fordulatára”, ami természetesen előre látható, nagyon fárasztó, és teljesen működésképtelen. Morrison nem tudta hova fokozza története epikusságát, saját jelentőségét a Batman univerzumban, így nem félt kisajátítani a legmeghatározóbb pillanatokat, és saját sztorijait (A RIP-et, és ezt megelőzőeket) igazoló részleteket tuszkolni mindenhova. Nem lyukakat foltoz be, ő maga formázza a Sötét Lovag történelmét, saját képmására, és mindezt ugyanarra a „Komoly földre” alapozza, amelyre ’89-es klasszikusa épült. Úgy érzem, Gothamről, annak köpenyes igazságosztójáról és őt körülvevő alakokról Morrisonnak egyetlen gondolata van, és ezt meséli el, amikor csak alkalmat kap rá – de ennek a gondolatnak hosszas kifejtésére most nem adottak a keretek, majd máshol, máskor. A fináléban tehát még csak igazi látványos akcióra sem futja, egy két robbanás és karambol, egy ekkora esemény zárásának édeskevés. Aki derekasan küzd, hogy valami fogyasztható is kerüljön az asztalra már hónapok óta, az Tony Daniel, és a vele dolgozó csapat. Ha nem érteném a szöveget, a rajzok alapján bemerném tippelni, hogy ez egy remek képregény, legalább is a rajzok hatásosak, kidolgozottak, abszolút professzionális, egységes képet alkotnak (ha eltekintünk az elhibázott koncepciójú Joker-rajzoktól). Évek múlva is szívesen lapozgatom majd, de szigorúan csak az üzbég fordítást, fő a nyugalom és az alacsony vérnyomás. Ja, igen, el ne felejtsem a kevés pozitívumok egyikét: Alex Ross borítói is szépek voltak… Decemberben két rész vár megjelenésre, melyben Alfred mesél, további „őrületesen izgalmas, szupercool, megdöbbentő” részleteket tárva fel előttünk. Ezek után, nem lepődnék meg, ha az a sztori is ugyanolyan kamu lenne, mint a RIP. Denny O’Neil, Paul Dini és Neil Gaiman, vagyis a „józan férfi válogatott” érkezéséig már csak egy hónapot kell kibekkelni, annyit ezek után már a jég hátán is…

„Olvasható”

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: Tony Daniel
Borító: Alex Ross és Tony Daniel

Justice Society of America Kingdom Come Special: The Kingdom

Minden csoda csak három napig tart. Gog rosszfiú, és ez most már mindenki számára nyilvánvaló kell, hogy legyen. A múlt héten ehhez a képregényhez hasonló, két Justice Society különkiadást is megvizsgáltunk. Mindkét képregény zseniális és emlékezetes marad, a héten megjelent Kingdom ellenben inkább szorítkozik a történetmesélésre, mint Alex Ross saját komikja, mely a gyönyörködtetést, Tomasi egyrészese pedig az elgondolkodtatást és meghökkentést tűzte ki céljául. Ez nem azt jelenti, hogy a negyvenoldalas Kingdom ne lenne szép, vagy élvezetes képregény, sőt. Kifejezetten jó volt újra felvenni az események fonalát. Az alapkonfliktus szerint láthatjuk a Társaság két szemben álló táborát. Bár még csak most fedezik meg maguknak vezetőjüket és megváltójukat, ünnepelnek a Gog pártiak, a többiek meg tamáskodnak. A leghangosabb Gog-hívő Damage, aki frissen kapta vissza arcát a „jótevőtől”, azonban ez hiúsággal, önfejűséggel, hálátlansággal párosult. A többi hős – akivel Gog csodát tett – szintén szenved mellékhatásoktól: Dr. Mid-Nite bár visszanyerte látását, speciális hatodik érzéke a gyógyításhoz odalett, akárcsak Sandman rémálmai. Ahogy hőseink folyamatosan jönnek rá, mennyire nincs rendben ez a szép szál Gog legény, a világ új csodatevőben kezd reménykedni. Ő pedig nem késlekedik istenhez méltóan uralkodni nyája fölött. A hetedik napon térdre kényszeríti a Földet. Ahogy a sztori summázata is mutatja, az összes veszekedés Gog személye köré épül. A leghosszabb vita Grant és Atom Smasher közt zajlik. Albert hiába próbál Damage józan eszére hatni, ez az idegesítő és agresszív karakter végül verekedést provokál. Ez az egyetlen csatajelenet, a többi oldalon csak dialógokat olvashatunk, és hiába ugyanaz a téma, a feszültséget sikerül folyamatosan fenntartani. A tetőpont Sandman felfedezése, aki sürgősen megállítaná Gogot, a Föld ugyanis pusztulni készül az óriás jelenlétével. Hogy ne unjunk rá arra, hogy minden szereplő ugyanazt a problémát járja körül, rövid intermezzóként kapunk egy Csodanő párbeszédet Superman 22-es földi verziójával, aki egy elpusztult világból menekülve igyekszik pacifista gondolatokat átadni, csak talán nem a legmegfelelőbb személyt választotta erre, egy harcos amazon személyében. Mindez nem töri meg a folyamatosságát a történetmesélésnek, inkább dinamikájában erősíti, és tovább fokozza azt a baljós érzetet az olvasóban, mely a következő Justice Society szám megjelenéséig jó, ha bennünk is marad, így izgatottan várhatjuk a folytatást. Egyetlen kifogásolni valóm a képregénnyel, hogy egy hete olvastam a Magog különszámot, ahol újra láthattam, micsoda varázslatokra is képes Pasarin. Itt rajzai nem tűnnek annyira kidolgozottaknak, ez valószínű a magas oldalszámnak, az ezzel járó sietségnek tudható be. Talán fel sem tűnt volna a minőségromlás, ha nem ilyen friss az élmény arról, hogy milyen hatásos paneleket tud komponálni. Ezen a héten a legemlékezetesebb rajzai azok, melyek Gogot ábrázolják. Az a sunyi, gonosz vigyor, az a kiszámíthatatlan, sötét gondolatokat tükröző tekintet valahogy engem is megrémít…

„Ajánlott irodalom”

Birds of Prey #124

Orákulum, és lánycsapata kalandjai hamarosan véget érnek, legalábbis abban a formában, ahogy 124 részen át megszokhattuk. A sorozat néhány emlékezetes eseménnyel kíván zárni, többek között ebben a sztoriban olvashatjuk Barbara Gordon és Joker első összecsapását az ominózus eset óta, miszerint a bohóc lövésének következtében Jim Gordon rendőrfelügyelő lánya, és egyben Batman egykori társa a bűnüldözésben végleg tolószékbe kényszerült. Ez a találkozás egy jó író kezében, mondanom sem kell, lehetőségek korlátlan tárházát kínálná lélektani mélységek kibontására. Ez itt nem történik meg. Már csak azért sem, mert az egész karriere során változó teljesítményt nyújtó Bedard elköveti azt a szörnyű hibát, hogy megpróbálja elhitetni az olvasóval, Joker nem emlékszik arra az éjszakára, mikor élete egyik legszörnyűbb tettét követte el. Nyilván ő erre a fordulatra úgy gondolt, mint újabb szörnyű kegyetlenség, mely a karakter torzult személyiségéből fakad; míg Babsnek minden nap együtt kell élnie ezzel a rémálommal, az elkövető még csak arra sem találta méltónak, hogy emlékezetébe vésse. Ez sajnos így ebben a formában nem működik, hiszen Joker régmúltja bár a feledés homályába vész, rémtetteire előszeretettel, kéjes élvezettel gondol vissza, akármelyik inkarnációjáról is legyen szó. Ennek megfelelően a drámai hatás nagy része odaveszik. A nagy találkozás hoz némi revánsvételi lehetőséget Barbara számára, és nem tagadom, jó ötlet ott lesújtani Jokerre, ami a legfájóbb pontja: önimádata, nárcizmusa, szeretett vigyora. Ez a néhány panel, ahol Micahel O’Hare remekel: a Jokerről készült totál, majd az őrült tombolása igen hatásosra sikeredett. Ám a többi alak jobb esetben is csak középszerű, a hátterek kidolgozottsága pedig egyenesen botrányos, Paint-szagú fércmunka. Orákulum csapata némi erősítéssel ütőképesebb, így kapunk némi tömegbunyót,ami kellően dinamikus, az író pedig épp annyira hagyja nyitva a Silicon Szindikátus-szálat, amennyire ezt egy átlag szuperhőssztori megköveteli. Bedard valószínű elmulasztotta a Joker életmű azon részleteinek tanulmányozását, ahol a nagy írók ügyesen kikerülik azt, hogy valaki végre bosszúból megölje a bohócot. Hol Arkhamban köt ki, máskor egy drámai fordulat keretében meglép, de olyan nincs, és nem is lehet, hogy egy szuperhős, legyen az akár Misfit, futni hagyja. Túl kevés, minden túl átlagos, középszerű ebben a sorozatban, mióta kedvenc párosom, Simone és Gaiman elhagyta a címet. Sajnálom, hogy ilyen” se íze, se bűze” jellegű munkák sorozata vet véget ennek a rengeteg lehetőséget rejtő címnek.

„Olvass bele!”-bár nem muszáj

Írta: Tony Bedard
Rajzolta: Claude St. Aubin
Borító: Stephane Roux

Oldalak: 1 2 3 4 5