HETI DC 08/43

Final Crisis #2

Amilyen kritikákkal lehetett illetni a Final Crisis első számát, azokat a második epizód mind kiküszöböli. Elképesztő. Higgyétek el, nagyon szívesen belekötnék, de képtelenég. Ami elsőre szembetűnő, az a rajzok és a színezésben beállt minőségbeli javulás. Igazából a nem voltak súlyos gondok, de az előző számban, de Jonesnak kellett egy kis bemelegítés, mire meg tudta mutatni, hogy miért is érdemes ő ennek a kulcsfontosságú mininek a rajzolására. Amivel gondom volt a májusi számban, az a túl csiricsáré színezés, nekem ez már megfekszi a gyomrom. Itt azonban sokkal kellemesebb az összkép, bár ez azzal is magyarázható, hogy az FC#2 eseményeiként szolgáló majd összes helyszín a mi kis bolygónk. A sztori is földhözragadtabb, és könnyebben követhető, annak ellenére is, hogy Morrisonék újabb, legalább fél tucat új karaktert emelnek be. Ennek azonban csak örülhetünk, hiszen köztük van Jack Kirby „gyermeke”, Sonny Sumo, aki a DC univerzum egyik legfaszentosabb csávója. Mister Miracle benne bízik, mi meg Mister Miracle-ben, és nem is árt, ha optimisták vagyunk, már amúgy nem sok indokunk lenne a pozitív gondolkodásra. A dolgok egyszerűen nincsenek rendjén, minden és mindenki kifordult önmagából. Itt nem arról van szó, hogy egy harc van előkészületben; ez a háború már eldőlt, a gonosz győzedelmeskedett, és ennek a világra gyakorolt hatását látjuk. Morrison mesterien teremt misztikus, rémálomszerű hangulatot. Ami számomra egyáltalán nem működik az ő általa jegyzett, szintén még futó Batman: RIP-ben, az itt ellenben pazarul megelevenedik. Ilyen szépen papírra vetett erőszakot már régen láttam, mint ahogy Turpin ellátja a Kalapos baját, vagy, ahogy Sumo kitépi Megayakuza szívét, és ízlésesen elhelyezi egy vizespohárban. Ez egyszerűen csak menő, és mégsem erőltetett. Abban bíztam, hogy Turpin lesz a kisember, aki átéli mindezen szörnyűséges eseményeket, és mint kívülálló kapaszkodót nyújt nekünk, olvasónknak. Morrison beintett, ebben ne is reménykedjünk! Turpinről kiderült, hogy ugyanolyan áldozata az agykontrollnak, mint Batman vagy az alfa lámpás Kraken (aki csúnyán letartóztatja Halt Orion meggyilkolásának vádjával). A detektív ugyanúgy keresi az eltűnt kölyköket, mintha mi sem történt volna az első szám végén a Darkseidal való találkozáskor. A második rész csúcspontja egyértelműen Manhuner temetése. A jelenet újra eszembe juttatta, hogy én szeretem Superman karakterét, és nagyra becsülöm Morrisont is. Az, hogy Liga tagok egy hőst temetnek egy szuperhős-képregény oldalain, és Superman a feltámadásról beszél… ez valami egészen káprázatos képregényes pillanat. Először is van benne kedves báj, némi irónia, ugyanakkor emelkedettség és magasztosság. Ha egyetértetek velem abban, hogy az első rész csattanója hagyott némi kívánni valót maga után, akkor osztani fogjátok azon véleményemet is, hogy Lois a Daily Planet romjai alatt javít a mérlegen, még ha az utolsó oldalon látható Barry Allen visszatérésével tisztában lehettünk. A Final Crisis második száma teszi nyilvánvalóvá, hogy ezt az eseményt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Nagyon ott van a szeren.

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: JG Jones

Final Crisis – Requiem

Ha szeretnétek látni, hogy is halt meg pontosan J’onn J’onzz, és kicsoda is volt ő egyáltalán, egészítsétek ki a Final Crisis eseményeiben tett utazásotokat Tomasi rekviemjével. A fősodorhoz hasonlóan, ez a one-shot néhány oldallal hosszabb, mint egy szokásos havi megjelenésű füzet, és ebben az az ironikus, hogy az utolsó néhány oldal elrontja az amúgy átlagosan kellemes összhatást. A képregény ott folytatódik, ahogy Morrison a második rész – általam az előbbiekben már dicsért- temetési jelenete abbamaradt. Ez bátor próbálkozás, az író ellenben nem marad alul. Superman monológjának folytatása teljesen rendben van, továbbá a Lámpás és Íjász közti dialóg is intelligensen megfogalmazott gondolatokat tartalmaz. Egyszerű flashback formájában látjuk, ahogy a Szupergonoszok Titkos Társasága elrabolja, majd megöli J’onzzt, aki viszont nem adja könnyen magát, telepatikus erejének segítségével harcol. Ez a momentum segített megérteni, miért is bírta annyira mindenki ennek a marslakó embervadásznak a búráját. Némi agykontroll bevetésével elhiteti a gonoszokkal, hogy éppen a Liga látja el a bajukat, és ezek a panelek bizony nagyon szórakoztatóra sikerültek- nem lövöm le a poént. Ami ezután jön, az szintén hatásos: alvajáró (és repülő- már aki) hőseink segítségével maga J’onzz tárja fel előttünk életének fontos állomásait. Itt már bántóan ötlettelen Doug Mahnke munkája. Kérem, ezek erőteljes pillanatok, sokkal komolyabb vizuális élmény járna hozzá, mégis csak ennyire futja? Amint már a kritika elején említettem, problémáim voltak az utolsó oldalakkal. Gypsy sírós monológja már túlzásként hat, arra meg egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak, ahogy Superman felkap egy piramist a Góbi-sivatagból, hogy leszállítsa a Marsra. Batman miért veszi le a maszkját, mikor mindenki harci uniformisban van? Harcostársai voltak ők egymásnak, nem haverok. Kicsit már túlzás, nyálas és főként sok. Ez sajnos levon az összértékből, és mivel az ezt követő események megértését nem indokolja a Requiemben bemutatottak ismerete, így nem írom fel receptre, Tomasi one-shotjának elolvasása fakultatív.

Írta: Peter J. Tomasi
Rajzolta: Doug Mahnke
Borító: J. G. Jones and Doug Mahnke

Rogues’ Revenge #1

A Rogues’ Revenge első száma tie-in: hazugság! Szinte nem is kapcsolódik vizsgálódásunk tárgyához. Johns át akarja venni a Flash ongoingot: de még mennyire! Nagyjából ezek voltak az első gondolataim a Csirkefogók bosszújának első részéről, miután megállapítottam, hogy addig a megjelenésig az összes „Final Crisis” felirattal ellátott képregény közül ez volt a legizgalmasabb és a legszórakoztatóbb. Mirror Masterék nem akarnak csatlakozni a Szupergonoszok Titkos Társaságához, mert nemes egyszerűséggel úgy gondolják, hogy Libra egy csicska (meg tudom érteni). Amint azt írtam, a Táraságban zajlott konfliktusokat eddig gyengének éreztem. Ez a fordulat azonban logikus, hiszen ha valaki egy egész világ szupergonoszait akarja egyesíteni, ott mindig akadnak kívülállók is. Ami a képregényt megkapóvá varázsolja, az az író tehetsége: rosszfiúk szemszögéből írni bizony nem könnyű feladat, Johns ellenben brillírozik. Mikor ő írta a Flasht, újraértelmezte ezeket az ügyifogyi karaktereket, menő, sötét tónust adott a Captain Cold vezette csapatnak. Ehhez teljes egészében hű maradt. A Rosszfiúk most Inertián akarnak bosszút állni, amiért az belekeverte őket Bart Allen halálába. Ha, kedves olvasók, nem is vagytok tisztában a különböző Flashek, és Rogue-ok történetével, Johns Pied Piper belső monológjának és a Weather Wizardék után nyomozó detektívek párbeszédének segítségével informál benneteket. A komik végén elhelyezett cliffhanger során Zoomot láthatjuk, aki Inertiat szeretné saját (vagyis inkább a Társaság) uralma alá hajtani. Miért, hogyan? Alig várjátok majd, hogy a következő számot is magatokévá tegyétek, hogy megtudjátok. Ez a képregény kötelező olvasmány. Még azoknak is ajánlom a Rouge’s Revenge-t, akiket hidegen hagynak a Final Crisis eseményei. A folytatások már szorosabban kapcsolódnak a fősodorhoz, de önmagában is érthető, és élvezhető, itt ugyanis inkább Bartról, Barryről és az ő nemezisükről olvashatunk Nem csak a sztori remek, a küldőre is adni kell; Kolins bravúros stílusérzékkel adja a paneleket Johns meséjéhez. Kár kihagyni!

Írta: Geoff Jones
Rajzolta: Scott Kolins

Oldalak: 1 2 3 4