Heti DC 08/44

Üdv, mindenki! Ahogy megígértem, itt a második felvonás, melynek keretében teljesen felzárkózunk Final Crisis ügyben. Grant Morrison nem csak címadó minijével, a Final Crisis 4. részével, hanem egy külön one-shotal is képviselteti magát, melynek címe Submit. A Revelations 2. és 3. részéről – csak úgy, mint a nyitódarabról – e héten is szívesen olvastam, ez a mini igazán csodás! Ez azonban nem egyedülálló jelenség, a Krízis-eposz majd’ összes minije megállja a helyét a piacon: a Last Will and Testament elmeséli a teljes pusztulásra és káoszra való készülődést, méghozzá nem is akárhogyan. A Final Crisis másik agytrösztje, Geoff Johns oldschool intergalaktikus tömény háborútörténetének második része, a Legion of Three Worlds szintén figyelemre méltó jelenség, míg a Rage of Red Lantern egyszerűen csak totálbrutál, garantáltan elhagyjátok majd a rőzséteket tőle. Néhány háttérképpel is készültem, csak hogy kedveskedjek nektek, kedves olvasók. Íme hát, a HETI DC -Final Crisis második különszáma csak rátok vár!

Last Will and Testament

Nyilván mindannyian gondolkoztatok már azon, hogy mit tennétek, ha tudnátok, hogy órák kérdése és lecsap az Armageddon. Nos, Brad Meltzer nem tett mást, mint sorra vette a DC legnagyobb hőseit, és a lehető legkézenfekvőbb, ugyanakkor mellbevágóan találó szituációkba helyezte őket. A képregény központjában azonban egyértelműen Geo-Force áll, aki úgy gondolja, ha itt az Ítélet napja, akkor ez a legstílusosabb alkalom az igazságszolgáltatáshoz: fejébe veszi, hogy megkeresi és levadássza Deathstroke-ot, amiért az tönkretette a családját. Nyilván legtöbbünknek eszünkbe sem jutna nekimenni Slade Wilsonnak, pláne nem a világvége előtt, Meltzer éppen ezért igyekezett több ponton alátámasztani a cselekmény hitelességét, különböző dialógok segítségével, így tisztán értjük Brion motivációját, könnyen átéljük az őt mozgató erőket. A képregény szinte végig párbeszédekből áll, ennek ellenére egy percig sem unatkoztam, sőt meg kell, mondjam, ilyen izgalmas olvasmány kevés van a piacon. A legjobb dialógok persze Rocky „gyóntatásai” alatt fogannak, egyszerű igazságokat, mégsem elhasznált közhelyeket adott a karakter szájába az író. Az egész képregény, mind a remek cselekményvezetésnek, mind a gyönyörű rajzoknak és élethű színezésnek köszönhetően erős hatást gyakorol az olvasóra. A jelenetek magával ragadják az embert, mintha mi is ott sétálnánk Dianával és Donnával a temetőben, vagy Batman, Robin és Éjszárny társaságában repülnénk a mélybe sok-sok emeltnyi magasságból. Igazán szép pillanatok ezek, mindenféle giccs nélkül. Egyedül Clark és Kent papa jelenetét éreztem gyengébbnek, a szentimentalizmus ott érezhetően magával ragadta az írót. A mérleg azonban még így is kedvező: egyszerre sötét és szomorú, ugyanakkor káprázatos és magasztos történettel állunk szemben, mely a Final Crisishez kapcsolódó többi füzet közül az egyszerűség és letisztultság erényével emelkedik ki. Adam Kubert jegyzi a rajzokat, így azokra különösebb panasz nem lehet, ami viszont még érdekesebbé teszi a projektet, az maga az élő legenda, a csodálatos Joe Kubert néhány oldalnyi közreműködése. Akik követik velem – vagy nélkülem – a Krízist, azoknak természetesen kötelező, de azoknak is ajánlom, akik teljesen kihagyták ezen eseményeket; nem igényel különösebb előismeretet ez a kis one-shot, mégis maradandó olvasmányélmény.

Írta. Brad Meltzer
Rajzolta: Adam Kubert

Revelations #2

Amint azt már megosztottam veletek a múlt héten, nagy rajongója vagyok Philip Tan eddigi munkásságának. Ami számomra legfőképp emlékezetessé tette az előző számot, az az ő, és csapatának csodálatos képi világa. Rucka még epikusabbra és bibliaira vette a figurát az első részhez képest. Spectre, a bosszúangyal épp kivégezni készül Renee Montoyát, amikor is megjelenik a kegyelem angyala. Isten immár másodjára akadályozza Chris munkáját, ami azért tragikus, mert Allennek meg kellett ölnie saját fiát, akkor nem kaphatott kegyelmet. Ezeknek a karaktereknek összetett múltja van, borzalmas tragédiákat tudnak maguk mögött, és ez az, amit Rucka kihasznál. Könnyebb megérteni a sztorit, a motivációkat, a szereplők egymáshoz való kapcsolatát, ha az ember olvasta a Crime Bible minit, a Five Book of Blood-ot, vagy a remek Gotham Centralt, azonban ezen ismeretek nélkül is teljesen élvezhető és átélhető. Ami talán még fontosabb, hogy bár ez is FC tie-in, azoknak is ajánlom, akik juszt se akarják befogadni Morrison sorozatát. Már az első szám olvasásakor voltak kétségeim, hogy lehet ez a sztori 5 részen keresztül elhúzódó viaskodás, azonban Rucka ötletes módon két további szereplőt is beiktat a történetbe; az egyik a halhatatlan Vandal Savage, aki Spectre elpusztítását tűzte ki célul. A másik, Renee korábbi szerelme, Batwoman, alias Kate Kane, aki maga is Darkseid szörnyű uralmának hatása alá kerül. Továbbá egy rakás Anti-Life-al fertőzött agymosott zombi is érkezik, csak úgy a pusztítás és a marcangolás kedvéért. Elegendő cliffhanger-e mindez, hogy tovább olvassátok a Revelationst? Feltétlenül, de ha másért nem is, mindenképp érdemes folytatni a jelenleg a kommerszpiacon dolgozó legkiemelkedőbb tehetségű rajzoló, Philip Tan gyönyörű rajzai miatt, akinek kisujjában van a túlvilági hangulat megteremtése egy komik oldalain.

Írta. Greg Rucka
Rajzolta: Philip Tan

Submit

Egy esemény tie-injei általában sokkal kevésbé emlékezetesek és feltűnően minőségi munkák, mint azok a komikok, amik Morrison Final Crisie köré gyűltek. Az anyahajó kapitánya úgy gondolta, maga is készít egy egylövetűt, hogy összekösse a hétrészes fősorozat harmadik és negyedik epizódját. Újabb érdekes karakterre lelt a DC-sufniban, a Tetovált Embert is bevonta a Krízisbe, ehhez azonban kellett némi alapozás, erre szolgált a Submit. Igyekezett tovább hangsúlyozni a Final Crisis első része óta némileg hanyagolt szuperhős-ellenes kirohanásokat, így a főszereplővel szembeállított egy másik fekete kosztümöst, mégpedig Black Lightningot. A liga tag épp üldözői elől menekül, mikor Richardsba, és bujkáló családjába botlik. Az egymással kezdetben nem éppen barátságos két férfi végül összefogásra kényszerül. Morrison one-shotja bár fenntartja a figyelmet, mégis klisék, vagy más művekből ismerős ötletek halmaza. A karakterek meglehetősen sablonosak, így dialógjaik sem hozzák az elvárható színvonalat. Az ellenségeskedő, egyszerű afroamerikai tipikus dumáira az értelmiségi, könnyen ítélkező, puccos jelmezbe öltözött srác, szelíden replikázik. Az „utca a legjobb iskola” fájdalmas közhely, az „úgy megtáncoltatom az elektromosságot, mint Beyoncét” pedig csak szimplán fájdalmas. Jájj! Morrison nem az a srác, aki ilyen szituációba belecsöppenő, hétköznapi karaktereket úgy tud megszólaltatni, hogy az hiteles legyen, ehhez bármely más író stílusa jobban passzolt volna, talán valaki olyané, akit tényleg az utca nevelt. Az a mozzanat pedig, ahogy hőseink egy iskolabusszal menekülnek Darkseid élőhalott katonái elől, hagy ne mondjam, melyik dzsankmúviból köszön vissza. Nem sok munkáját láttam Mathew Clarknak, de még nekem is feltűnt, hogy ebben a képregényben valami nem stimmelt. Nem tudom, mi ütött a fickóba, de talán nem ártana újra átismételnie a panelkezelés alapszabályait, ha mástól nem is, Scott McCloudtól. Arrogánsnak tűnhet, ahogy osztom ezeket a művészeket, de bosszantó, hogy néhány gyarló emberi mulasztás miatt ez a tie-in nem tudta tartani a színvonalat a többi FC-hez kapcsolódóval, pedig minden adott lett volna hozzá. Kicsivel több figyelem és türelem a rajzoló, valamint egy fontos felismerés az író részéről, mely szerint ezt a képregény elkészítését is ki kellett volna adni másnak; Morrison krízise remek, de eddig két tie-inből kettővel nagyon csúnyán elhasalt.

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: Matthew Clark
Borító: Matthew Clark, Rodolfo Migliari

Oldalak: 1 2 3