HETI DC 08/39

All Star Batman and Robin The Boy Wonder #10

Nehéz dolga van az embernek, ha bármi eredetit próbál írni az All Star Batman and Robin-ról, mert azt már mindenki százszor megfogalmazta, hogy mennyire „foscsi”. Én azért is vagyok zavarban, mert akárhányszor elszörnyülködöm a cím hibáin és a fejemhez kapok, hogy „te jó ég, ezt Frank Miller írta”, akkor mindig eszembe jut, hogy Frank Miller nagyjából a képregény atyaúristene. Felidézem magamban, hogy ez az ember újraértelmezte a Sötét Lovagot, meg úgy egyáltalán, forradalmasította a képregény-írást, és hogy ami eddig a kezei közül kikerült, az majdnem mind klasszikussá vált. Én, aki egy apró porszem vagyok a világegyetemben, hogy is érhetnék fel az ő zsenialitásához? Nyilván bennem van a hiba (és mindazokban, akik nem értik Miller futó minijét), és ez a cím valójában mestermű, és az utókor majd a Dark Knight Returns és Year One mellé fogja helyezni, dicsőséges keretek között. Amíg mi, – ez a csökkent értelmű, életképtelen létforma, akik képtelenek összerakni ezt a már 10 epizódot megért sztorimozaikot – ki nem halunk, addig nem tehet mást a világ, mint értelmezi az eddigi eseményeket, a tanulság levonását pedig az utókorra bízza. A problémák nagyjából ott kezdődtek, hogy már a 3-4. rész környékén körvonalazódott, hogy Millernek nincs túl sok mesélnivalója, de hát 12 részre szerződött, súlyos lóvéért, nincs mit tenni. Ha belegondolok, hogy milyen események történtek a fő konfliktus óta, melyek előrevitték volna a cselekményt, hát meg kell mondjam, nem sok minden. Egyre több és több szereplő bukkant fel, mindenkinek meg van a saját problémája, és az egész csak gyűrűzik és gyűrűzik, de nem látom az összefüggést. Van ugye a címszereplő, Robin, akinek néhány hete ölték meg a szüleit. Hozzátartozik az őszinteséghez, hogy nem vagyok gyermekpszichológus, így nem tudom megítélni, hogy a 12 éves karakter viselkedése valóban annyira képtelen-e, ahogy érzem. Olyan, mintha az első részben történt tragikus fordulat az életvitelét alig befolyásolta volna, nem is beszélve arról, hogy a szülői szeretet és az előadóművészi sikerek után egy denevérruhába öltözött férfi sötét, hideg, büdös barlangjában lakik, és időnként kimennek veszélyes, utcai portyára. Olyan, mintha Millernek csak időnként jutna eszébe, hogy mi is az alapkonfliktus, ilyenkor születik néhány őszinte, emberi jelenet, mint például a legutóbbi, 9. szám temetői záró képsora. De igaz ez minden másik szereplőre. Időnként feltűnnek, felvetnek néhány problémát, majd ködbe vesznek, hogy epizódokkal később (ez esetenként valós időben egy évet is jelent) bukkanjanak fel újra. Egyelőre ötletem sincs, hogy a hátralévő részben összefonódik-e a sorsa a Fekete kanárinak, Batgirlnek, Macskanőnek és Vicky Valenek a Dinamikus Duóéval, merem remélni, de gyanítom, hogy nem. Akkor viszont miért kellettek bele ezek a karakterek? Talán mert dögösek? Ezt csak a jó Miller tudja. Ha emlékeztek, volt néhány ígéretes oldal az alakulgatóban lévő Igazság Ligájáról, benne a tagok összeférhetetlenségéről, Superman és a Csodanő ambivalens vonzalmáról, valamint Batmanről alkotott eltérő véleményükről, és arról, milyen fényt vet a szárnyas önbíráskodó az ő megítélésükre a médiában és a kormányzatban. Ebből annyi maradt, hogy az igencsak csökkent értelmű medvebocsként ábrázolt Zöld Lámpás a 9. számban felkereste Batmant, de azt az eseményt is arra hegyezte ki az író, hogy bemutassa, micsoda rejtett gyilkos ösztönök lapulnak Dick Graysonban. Valaha volt egy izgalmas konfliktus Batman és Alfred között, valahogy ez is félbemaradt. Pedig az ő vitáikon keresztül remekül be lehetett volna mutatni, hogy miért döntött úgy Batman, hogy a pszichológiai hadviselés ilyen erős formáját alkalmazza egy tizenkét éves gyermeken. És mi lesz mindebben a szerepe Jokernek? Tényleg kellett még ő is ide? Vagy ő is csak a nagyobb remélt profit érdekében került a sztoriba és a borítókra? És ott van még Gordon, és az ő családi drámája a teljesen képtelenül viselkedő lányával és feleségével, valamint félig titkos plátói viszonyával, melyet Sarah Essenel folytat. A legtöbb fejtörést a sztori olvasása közben Batman viselkedésének megítélése okozza. Brutális, szadista, ráadásul olcsó poénokkal traktálja ellenfeleit bunyó közben (mint egy megvadult Pókember), meglehetősen kanos (esőben-sárban hempereg a Kanárival), és bárkit bármikor lepofoz, legyen az gyerek, vagy hűségesen szolgáló pótapa. Képtelenség azt mondani rá, hogy karakteridegen dolgokat művel, hiszen Millernek joga van úgy írnia a Sötét Lovag személyiségét, ahogy csak akarja, hiszen a 80-as években ő fektette le az azóta is járt út alapköveit. Az azonban határozottan érzékelhető, hogy valami nem frankó, hiszen az All-Star Batman and Robin bár egyfajta Ultimate DC univerzum, mégis a Year One következetes folytatása, némi kronológiai önellentmondással. Batman karaktere mégis inkább a kiégett, megőrült The Dark Knight Returns béli figurára hajaz, pedig a köpenyes igazságosztó itt még detektívéveinek elején járhat. Azt már meg sem említem, hogy Miller öncélú erőszakossága kezd zavaró lenni, és az ő Gothamje nem Gotham többé, inkább Basin city, színesben. A film noir –os belső monológok továbbra is remekül vannak megírva, főként az utolsó számban Gordoné és a Kanárié, de Batman keménynek szánt tőmondatos gondolataitól már ráz a hideg. Ami viszont magától értetődő, hogy a rajzok kegyetlen profik és szemet gyönyörködtetőek. Jim Lee hozzá a szokott formát, az alakok egyszerűen lejönnek az oldalakról, és ebben nagy barátja, a színező, Alex Sinclair, akinek főleg a 10. számban végzett munkájáért simán Eisner- díjat adnék, a „Gordon a mólónál” jelenet valami csodaszép. Nyilván ami jó, arról nem lehet annyit írni, hiszen Lee alkotásaihoz nincsenek kritikai észrevételeim. Egyelőre úgy néz ki, hogy pusztán a rajzmunkákért volt érdemes követni ezt a sorozatot, mivel Miller ötödik találkozása a Sötét Lovaggal nem rengeti meg a világot. Talán majd a Holy Terror, bár az előzetes koncepciók alapján ezt nehéz elképzelni. All Star Boy Wonder ide vagy oda, én továbbra is hiszek a Mesterben.

„Olvass bele!”

Írta: Frank Miller
Rajzolta: Jim Lee

Trinity #17

Ezen a héten megjelent a Trinity 17. száma is. Na de így minek, kérdem én. A koncepció, hogy minden héten jön az új sztori, és mindez egy évig tart, persze nagyon remek, de miért akarod a történetedet 52 számban elmesélni, kedves Kurt, ha példának okáért a 17.-ben nem történik semmi? Mármint, persze, beteljesedik a varázslat, LeFay, Nigma és Despero elérték céljukat, az univerzum robbant egy nagyot, és a szentháromság már sosem lesz a régi. Na de ez befért volna az előző számba is, vagy netán a következőbe, de semmi esetre sem igényelt 10 külön oldalt. Busiek ihlethiányával egy valaki járt jól: Mark Bagley. Róla tudjuk, hogy remekül tud oldalas paneleket komponálni, mocsok jól rajzol, minden karakterének minden mozdulata és mimikája olyan kifejező, hogy a kívánt hatás sosem marad el az olvasóban. Mesélnivaló nélkül azonban Bagley sem tud csodát tenni. Kép van, regény nincs. Ez így nem képregény. Irgumburgum! Az egyetlen jó hír, hogy a Trinity hetente két történettel jelentkezik (még szerencse, úgy érzem Busiek ha jön a szükség, akár 24 oldalra is el tudná húzni a nagy semmit). Ezúttal egyértelműen Nicieza meséje viszi a prímet, aki a korábbi számokban feltűnt ellenséget, Konviktot helyezi a középpontba, mégpedig bemutatva az ő eredetsztoriját. Ha a Heti DC korábban indul, nyilván a szentháromság Konviktal vívott csatái alatt többször hangoztattam volna, hogy mennyire unalmas egy karakter ez a kék szőrös zúzógép, Nicieza azonban olyan megvilágításba helyezte ezt a szereplőt, hogy bizony bármikor szívesen venném újbóli megjelenését. A hallgatag behemót divatos típusfigurája újabban mindig magával hozza a szószátyár, irritáló, kicsi, szőrős tettestárs megjelenését, így Graakot is meg lehet szokni. Az epizód végén néhány panel erejéig ízelítőt kapunk, hogy mi is történt a bolygóval, ismét Bagley tolmácsolásában, és újból felbukkan Lois Lane is. A második rész rajzait Scott McDaniel jegyzi, akinek stílusa igencsak távol áll az én ízlésvilágomtól, azonban ehhez az űrbéli sztorihoz Pete Pantazis színezésével kiegészülve abszolút passzolt. Még mindig túl nagy a kontraszt a füzet két története között, bár most kivételesen a második sztori többet ért, mint az első, sőt, eddig ez volt egyértelműen a legjobb. Kezd zavaró lenni az ingadozó színvonal, és nekem továbbra sem csúszik igazán ez a több, egészen különböző, igazából össze nem illő alkotó kotyvasztotta elegy úgy, ahogy kellene. Továbbra is ígéretes a sorozat, de már az egyharmadánál járunk, és még mindig nem indult be igazán a sztori, pedig most már legfőbb ideje lenne. Nekem fogytán a türelmem.

„Olvass bele!”

Írta: Kurt Busiek, Fabian Nicieza
Rajzolta: Mark Bagley, Scott McDaniel
Borító: Jim Lee

Oldalak: 1 2 3