Heti DC 08/40

Sziasztok, ez itt ismét a HETI DC! Ez alkalommal sem lesz hiány izgalmas képregényekben, nézzük is sorban, miről olvashattok ezen a héten: folytatódik Morrison nagy dobása, a Batman RIP, melyből végre kiderül, kicsoda is Black Glove… vagy mégsem? Tovább zajlik az elkeseredet küzdelem a Nightwing új számának lapjain is. Vajon sikerül megmentenie védencét Éjszárnynak? A Justice League of America nagy lekvárban van, Anansi, az afrikai pókisten rendesen összekuszálni készül a dolgokat. Vajon hogyan befolyásolja mindez a szereplők, és a csapat sorsát? Új mini indult, a főszereplő Vixen, az útja Afrikába vezet, nézzünk ennek is utána! Bemutatok egy igazi gyöngyszemet, A frissen indult Terror Titans minit, melyet ha elolvastok, garantáltan emlékezetes élményben lesz részetek. A hét meglepetése nem más, mint a Supergirl sorozat 34. része. Vajon sikerül az új alkotóknak kirángatni a címet a hanyatlás útjáról? Ez is kiderül.

Na, lássuk a medvét!

Batman #680
Utolsó előtti részéhez, fináléjának kapujához érkeztünk a 680. résszel Grant Morrison epikus, tie-inekkel tűzdelt DC-univerzumot rengető történetéhez. Én nem szeretem ezt a sztorit, feleim, és ez a szám sem tetszett. Sok bajom volt vele, most mindet fel is sorolom. Az határozottan egy pozitívum, hogy végre eltűnik Bat-Mite, akinek sehogy sem volt helye ebben az önmagát igenis komolyan vevő történetben (ironikus, hogy most jelent meg egy másik füzetben is, a teljesen más hangnemet megütő Superman/Batman #52-ben), bár azt nem mertem volna feltételezni az íróról, hogy sikerül elsütnie egy olyan bántóan bugyuta párbeszédet, melyre Batman és Mite között került sor:
BATMAN: „Te valóban egy űrmanó vagy az ötödik dimenzióból, vagy csak a képzeletem szüleménye?” BATMITE: „A képzelet maga az ötödik dimenzió”. Na, ez büntet. Ja, és persze jön a szokásos klisészólam, mely szerint „innen már neked kell tovább menned, nem kísérhetlek tovább”. Eddig sem vettük sok hasznát a kis pondrónak, így nem nagy érvágás, hogy kikerült a képből. Aztán, amint ígérte a beharangozó, a bulira meghívást kap Joker is, aki egy nagyon félelmetes Joker, Morrison nagyon dögös-tökös és merész adaptációja a karakternek. Ebből véleményem szerint semmi nem jönne át Tony Daniel rajzai nélkül, ugyanis kedvenc bohócunk szövegei meglehetősen sablonosak. Hiányzik belőlük a morbid humor, a Joker-féle bölcselkedés, valami igazán átütő erejű, amit tőle elvártunk volna ebben a keszekusza sztoriban. Ehelyett ő minket, és Batmant is megnyugtatja: „Ha azt hiszed, itt bárminek van értelme, hát tévedsz”. Morrison ezzel a számmal nem adott hozzá semmi újat a karakter lényegéhez, Daniel is csak a trendet követi, mely szerint Joker egy szálkásított, horrorfilmbe illő hentes. Talán a következő szám hozhat őt illetően is meglepetéseket, azonban azt nem nehéz megjósolni, hogy minimum a tökeit fogja megetetni Hurt-el, aki hűséges szolgájának nevezte ebben a részben. Talán az lenne a nagy változás, hogy Joker meglátja, hogy Bruce van a maszk mögött? Számtalan esemény utalt rá már sokkal korábbi történetekben, hogy ez az információ a birtokában van. De ha ezekben nem is hisztek, az bizonyos, hogy Joker magasról tesz rá, hogy ki is a denevér, sosem akarta megtudni, egyrészt mert így jobb a móka, másrészt semmi előnye nem származna belőle, ha tudná. Hasonló a helyzet Gordon felügyelővel; ha Morrison Thalia és Damien felbukkanásával a kastélyban akarná rávezetni a felügyelőt Batman kilétére, azzal odalenne a varázsa a két karakter közti szimbolikus, baráti kapcsolatnak, melynek legerősebb alappillére a feltétel nélküli bizalom. Várjuk, milyen tervvel érkezett Thalia, hogy megmentse a férfit, akitől gyermeke származik. A gyermeke, aki csak ennyit mond: „Anya, akarok egy Batmobilt”. Hát nem remek? Az epizód tagadhatatlanul feszült cliffhangerrel zárul, melyből végre kiderül, kicsoda is a szálakat a háttérből irányító Black Glove. Legalább is ezt igyekszik elhitetni velünk a szerző, a sejtésem az, hogy egyelőre át vagyunk verve. Nincs indíték, nincs kellő motiváció, ráadásul néhány oldallal előbb a karakter még egész másképp viselkedett, noha nem volt oka színlelni. Hipnózis? Drogok? Vagy Morrison valóban tud olyan magyarázattal szolgálni a történtetekre, hogy minden kerek egésszé álljon össze? A következő hónapban kiderül.
Írta: Grant Morrison
Rajzolta: Tony Daniel
Borító: Alex Ross

„Olvasható”

Nightwing #149
Peter J. Tomasi megúszásra játszik. Tie-in epizódokat kellene írnia Morrison grandiózus Batman-operettjéhez, ehelyett egy klisékkel teli, hétköznapi sztorival akarja kiszúrni a szemünk. A képregény mégsem teljesen reménytelen, és ez az egészben a legfurcsább. Először is, Éjszárny belső monológjai piszok jók. Átérezzük magányát, dühét, kétségbeesettségét, és osztozunk vele minden emlékében, illúziójában. Közben dúlnak a harcok, a valóságban, és Dick fejében is. Minden valamire való Batman-ellenfelet összehallucinál hősünk, és pofozkodás közben egész frappáns és humoros oltásokra is van ideje, melyekkel főképp a Méregcsók és a Mr. Fagy képében megtestesülő víziókat találja meg. Az egész komik feszesre és lendületesre írt, a hangszóró nyertese mégis Kramer, aki kihasználja a Crane félelemtoxinjával átitatott golyók okozta hallucinációban rejlő lehetőséget. Érzésem szerint minden jól dolgozó iparos a DC-nél kap egy ilyen epizódot, melyben megcsillogtathatja tudását az elfolyós, torz, horrorisztikus alakok terén, hisz’ annyiszor láthattunk már a Madárijesztő mérgétől agonizáló hősöket. Az e havi Nightwingban található megoldás, meg kell hagyni, szép munka, külön dicséretet érdemel Jay Leisten színező is. Azt már meg sem említem, hogy a néhány panel erejéig feltűnő Joker köröket ver a párhuzamosan futó Morrison-, vagy Miller-féle verzióra, mind humorában, mind félelmetességében. Tomasi író némiképp új irányba igyekszik vinni Két-arc karakterét, összetett és hasadt tudat helyett itt két egyenlő részre szakadt, klasszikus értelemben vett skizofrén elme dolgozik Harvey fejében. Küzd önmaga ellen, jobbik fele őrangyalt állított Carol mellé Éjszárny személyében, a tragikus végkifejletért így nem is önmagát, hanem a bukott védelmezőt hibáztatja, bosszút esküszik, tombolni kezd. Tény, hogy a sokat használt karaktereknek sosem árt a friss megközelítés, Tomasi Két-arca azonban egy lebutított verziójaként hat a szereplőnek. Harveyban a teljes kiszámíthatatlanságát szeretem, és azt, hogy egyedül döntésképtelenségében következetes, és inkább mindent a vak szerencsére bízik. Ezek a skizofrén klisék azonban inkább elvettek a karakterből, mint sem hozzátettek volna. Az azonban tagadhatatlan, hogy utóbbi hónapok állóvize után úgy tűnik, végre kicsit erőre kapott a sorozat, már nincs az a rossz, B-kategóriás érzet. Viszont külön szeretném megemlíteni, hogy egy teljes oldal, melyen Éjszárny próbálja élesztgetni Carolt „ne hagyd őket nyerni” és „küzdened kell” felkiáltásokkal, rendkívül bugyuta és ízléstelen. Ez azonban még megbocsájtható, s ha a jövő hónapi, jubileumi és megnövelt oldalszámú epizódban sikerül ezeket a manírokat elhagyni, izgalmak szempontjából pedig még tovább sikerül emelni a tétet, egy újabb ongoing sorozatot kapunk, melyet érdemes lesz követni.
Írta: Peter J. Tomasi
Rajzolta: Don Kramer
Borító: Rags Morales

Olvass bele!

Justice League of America #25
Az Igazság Ligája története az utóbbi két évben mondhatni fiatalos lendületet vett; a volume 2 indulása Brad Meltzer író irányítása alatt az Infinite Crisis cselekménye után egy újjáalakulást, olvasmányos, élvezhető, és -ami a legnagyobb újítás volt-, teljesen független kalandokat hozott Amerika legnagyobb szuperhősei számára. A stafétabotot 12 rész után Dwayne McDuffie vette át, aki korábbi munkáiból jól ismeri a Liga karaktereit, továbbá képregények mellett rajzfilmek és videojátékok elkészítésében is előszeretettel közreműködött, így nem meglepetés, hogy a kezei közül kikerült történetek meglehetősen filmszerűek, és egyetlen céljuk a puszta szórakoztatás, a leghétköznapibb értelemben. A bővített, jubileumi 25. szám ennek remek példázata. A történetfolyam igyekszik hagyományos módon megközelíteni egy szupercsapat ábrázolásmódját; egyaránt hangsúlyt fektet a hősök elé gördülő akadályokra, és a magánéleti szálakra, továbbá apró jelekkel utal egy ilyen zárt közösség sajátos működési jellemzőire. A zavaró brigád-klisék, mint például a „ki a góré ebben a csapatban” jelenetek kerülése azonban a szerző jó ízlésére utal. McDuffy a füzet adott pontjain megfelelő érzékkel nyúl a humor különböző formáihoz. Minden adalék mérnöki pontossággal adatott hozzá ehhez a számhoz, de ez az író munkáira általánosan jellemző, ahogy az is, hogy a cselekményvezetés nem az erőssége. Talán több váltás térben és időben olvasmányosabbá tette volna a sztorit, ahelyett, hogy hosszú oldalakon át magánbeszélgetéseket olvashatunk, az akció pedig a füzet második felére marad. Ne számítsunk azonban nagy összecsapásokra, már csak azért se, hisz’ a Liga ellenfele ebben a történetben egy afrikai pókisten, aki kedvére manipulálja a szereplőket, és úgy szövögeti a tér-idő kontinuumot, mint pók a hálóját (végtére is pókisten az ebadta). Vixent és Animal Man-t magába szippantja a totem, így ez a cselekményszál értelemszerűen nem ad lehetőséget kétoldalas panelekre komponált csatajelenetekre. Hiányérzetünk még sincs, hiszen a Vörös Tornádó végre leánykérésre adja a fejét, továbbá Hawkgirl és Black Lightning dialógja remekül komponált. Mikor aztán a Liga többi tagja is beszáll a buliba, akkor kaphatnak némi akciót az erre vágyók, bár szegény Kanáriék elég csúnyán pórul járnak. Nem csak személyi veszteségekkel kell szembenéznie a Ligának, Anansi, csak hogy felkavarja az állóvizet, megváltoztatja nem csak a Liga, de egyenként a hősök történelmét, múltját, jövőjét és jelenét. Vixen, aki a konkurencia Vadócához hasonló képességeit csak most kezdi felfedezni, kiszabadul, hogy rendbe tegye a dolgokat. Sikerülhet-e vajon szembeszállnia egy ilyen nagyhatalmú isten akaratával? Nyilván, csak a „hogyan” a kérdéses. A jubileumi példányhoz a szerkesztők nem egy, nem kettő, hanem egyenesen öt különböző rajzolót foglalkoztattak. A Justice League 25. száma ékes példája a „kevesebb néha több” közhelynek. A színvonal igencsak ingadozó, hagyni kellene Benest, had dolgozzon, hiszen eddig sem végzett rossz munkát. A történet összességében elég érdekes módon egyensúlyozik a könnyed hangulat és a zord, krízis helyzeteket előidéző jeleneteket között, a végeredmény azonban nem csak, hogy „szódával elmegy”, de bátran fogyasztható.
Írta: Dwayne McDuffie
Rajzolta: Ed Benes, Doug Mahnke, Darick Robertson, Shane Davis, Ian Churchill, Ivan Reis
Borító: Ed Benes

„Ajánlott irodalom”

Oldalak: 1 2