Indiana Jones and the Tomb Of The Gods #2
Indyt mindenki ismeri, így a bemutatásától rögtön el is tekintenék. Helyette inkább vegyük kicsit górcső alá a legújabb kalandjának szeptemberi, második részét. A négy epizódból álló Indiana Jones and the Tomb of the Gods feléhez érkezve nagy magabiztossággal elmondható: egy szórakoztató, a filmek hangulatát idéző, képregényként is jól működő történet ez, melyet a rajongók imádni fognak. Hősünket ismét nácikkal veti össze a sors, azonban ez a szál itt még a kettő füzet alapján eléggé indokolatlan és kidolgozatlan, hisz a német ügynökök kinézete egyáltalán nem utal arra, hogy itt most ténylegesen is ők a főellenség. Egy valami rejtélyeset, valami rosszat nyitó „kulcs” három darabja után folyik a harc, a Távol-Kelet érintésével, folyamatosan izzó akcióval. A három darabot mindegyik fél magának akarja, és vélhetően egyedül Indyék azok, akik nem csak valami rosszra szeretnék felhasználni. Megindul hát a hajsza a hiányzó részekért, melyek megszerzése egyáltalán nem lesz gyerekjáték. A szeptemberi második epizódban hőseink egy hosszab utazást eszközölnek régvolt barátjuk felkutatására, akinek köze lehet a titokzatos „kulcshoz”. Bár őt magát nem lelik meg, de helyette találnak más, számukra hasznos dolgokat, illetve személyeket.
Aztán persze jönnek menetrendszerűen az elmaradhatatlan hajszálon múló események, akadályok, melyeket sikerrel vesznek kedvenceink. A befejezésre szerencsére kelepcébe kerülnek, és jó kalandsorozathoz hűen egy elkoptatott, de ide teljességgel illő lezárással találkozhatunk, majd pedig a körmünket rághatjuk egy hónapig: vajon ebből hogy menekül meg Indy és csapata? Megtalálják-e a „kulcs” darabjait?
Az Indiana Jones and the Tomb of the Gods egy nagyon egyszerű kalandtörténet, melynek szórakoztató faktora elég magas ahhoz, hogy figyelmünk középpontjába kerüljön egy röpke kis időre. A történetvezetés kellemesen furmányos, jó érzés figyelni, ahogy néhány arc újabb, nem várt jelenetekben bukkan fel. Fajtájából adódóan néhány bájos túlzásnak is szemtanúi lehetünk, elég csak a repülőgépes manővert megemlíteni, melyet igaziból elég bajosan sikerülne csak kivitelezni. Mindezt tetszetős rajzok támasztják meg kétoldalról, és nyugalom, Indy arca, (azaz Harrison Ford-é) az esetek döntő többségében könnyen felismerhető. A már említett füzetvégi cliffhanger pedig gondoskodik a vásárlók megtartásáról, hisz legtöbbünket komolyan foglalkoztatja, hogy Indy miként fog viselkedni ebben a feszített helyzetben. A sztori második fele nagyon várós. Indy képregényt mindenkinek!
Solomon Kane #1
Íme a Hónap Legszebb Képregénye választás nyertese! A külcsín nem áll messze a tökéletestől, egyedül talán a rajzoló, Mario Guevara néhány esetben látható furcsaságai azok, amik egyszerűen csak csodálatosra degradálják ezt a füzetet. Az viszont elvitathatatlanul szép tőle, ahogy rajzolói szempontból egy nagyon eltalált nyitást kanyarintott. Guevara sokkal szebben rajzol állatokat, mint embereket, illetve nagyon jól tudja érzékeltetni a dinamikus mozgásokat. A színezőt viszont nyugodtan igazolhatja le innentől kezdve bárki, a siker garantált: Dave Stewart gyönyörű, meleg színekkel operált, valahogy olyan egyensúlyt sikerült megtalálnia, illetve színeket kikevernie, ami nagyon passzol ehhez a közeghez. Na de milyen közeghez? Aki szereti Conant, illetve még inkább Robert E. Howard írásait, ezt imádni fogja: Solomon Kane ugyanis egy eredeti R. E. Howard karakter, akinek az író anno elég sok történetet szentelt. A képregény első története, a Castle of the Devil szintén egy már létező írás, azonban Scott Allie elmondása szerint, aki ezt a címet szállítja nekünk, az eredeti novella csak egy töredék, és nem is igazán kidolgozott, így nagy szabadságot jelentett neki a munka során. Scott Allie-t remélem mindenki ismeri, ugyanis már nagyon régóta a Dark Horse-nál dolgozik, mint szerkesztő, és már nagyon sok képregény kiadásánál bábáskodott, valamint íróként is megcsillantotta már tehetségét. Egy interjúban elmondja, hogy imádja a képregényeket, ami ugye evidens, azonban szerinte pont az, hogy ennyi időt tölt képregényekkel, beszél alkotókkal, ösztönzi őt, segít neki abban, hogy jó képregényeket írjon. Kedvencei közt szerepel Gerard Way, Mike Mignola, Gabriel Bá, illetve a két alkotó, akik a legnagyobb hatással voltak rá: Alan Moore és Grant Morrison.
Scott Allie az első füzet alapján tényleg élt az eredeti sztori nyújtotta szabadsággal, és elindított egy remélhetőleg sikeres képregényfolyamot. Solomon Kane, a hontalan vándor éppen Nyugat-Európában bolyong, és sötét erdei utakon keveredik bajba az őt nem igazán szívlelő emberek révén. Lassan társra is lel John Silent személyében. A környék legnagyhatalmúbb urának várába igyekeznek, ugyanis S. Kane egy becsületbeli ügynek akar utánajárni. Talán kicsit erőltetettnek hathat ez a felvezetés, azonban ha Allie jó irányba fordul októberben, akkor én mindent megbocsátok neki. Mert tényleg nem rossz ez az első rész, főleg a záró akkordok fényében: a várva várt ódon várfalak, belső terek, illetve gyertyák tömkelege szinte adja magát. Nagyon hangulatosan megrajzolt panelek ezek, melyekből még jóval több is elkelne, annyira szemet gyönyörködtetőek.
A bevezető Solomon Kane még inkább tetszetősebb, mint tartalmasabb, de ebből még bármi lehetséges. Scott Allie nem akarhat rosszat munkaadójának, így minden bizonnyal egy izgalmas történet nyitópillanatainak lehettünk tanúi. A felépített univerzum, a cselekmény helyszíne bizakodásra adhat okot, a témát kedvelőknek mindenképpen ajánlható.
Star Wars: Legacy #28
Az eredeti Trilógia után több mint 100 évvel játszódó Legacy is bekapcsolódik szeptembertől a SW-címek idei nagy crossoverébe, a Vectorba. Jó hír ez a rajongóknak, mivel a sorozat alapjáraton erősen közepes színvonalú, amint erről a magyar olvasók is meggyőződhettek, hiszen a nyitótörténet nálunk is megjelent. A szeptemberi szám viszont nem rossz, a Vector simán belepasszol a kontinuitásba. De miből is áll ez a crossover? A Knights of the Old Republic főszereplőjének, Zayne Carricknek (itthon szintén ismerős lehet a neve) az elfogására ráállított Jedi-lány, Celeste Morne évezredeken átívelő utazása áll a középpontban. A KotOR-ban került rá az a Sith talizmán, ami Karness Muur tudatát és szellemét őrzi, mellesleg mágikus erejével agyatlan zombiszerű szörnyeteggé változtat bárkit, akit a viselője kipécéz magának. Celeste-et próbálja megszállni a Sith nagyúr, a lány ellenáll, Zayne pedig sztázisba helyezi mindkettejüket, rövidre zárva ezzel a problémát. 4000 évvel később Darth Vader nyitja ki a koporsót (a szépemlékű Dark Times sorozatban), Celeste pedig megvív nemcsak vele, hanem a Rebellion oldalain az ifjabbik Skywalkerrel, Luke-kal is. Röviden ennyi, itt kapcsolódik be a Legacy történetvonala. Ahogy az sejthető, Cade Skywalker és csapata rátalál arra a csillagrombolóra, amelyikben Celeste és zombiserege sodródnak a kihalt űrben. Cade-et megharapja az egyik állatka, ő viszont Jediknél sem mindennapos gyógyító képességével legyőzi a fertőzést. Celeste elcsodálkozik az ifjú csempészben rejlő Erő nagyságán, és úgy dönt, segít neki legyőzni a Legacy főgonoszát, Darth Krayt-et. Karness Muur pedig vigyorogva dörzsölheti asztráltenyerét: Cade-ben minden eddiginél erősebb lehetséges gazdatestet talált.
Ez a rész még csak felvezetés a Krayt elleni támadáshoz, tehát túl sok minden nem történik, a Vectort viszont sikerül hozzáigazítani a Legacy történetfonalához. Az író, John Ostrander magabiztosan tartja kézban a szálakat (Cade társai és a Birodalmi Lovagok is kapnak néhány jól sikerült párbeszédet), Jan Duursema pedig szokásához híven kiváló rajzokkal jelentkezik. Egyelőre úgy tűnik, a Vector jó hatással van a sorozatra.