Dark Horse 08/IX

Goon #28

A Dark Horse egyik vezércíme, állandó magas színvonalának köszönhetően elképesztő rajongás övezi. Eric Powell képregénye aztán tényleg minden igényt kielégít: igényes poénok, néha igénytelenek, persze jó arányban keverve, nagyszerű verekedések, és egy igen karizmatikus főhős. A nehézfiú Goon világában kőkemény szabályok uralkodnak, a maffia-szerű hierarchia kifigurázása a legszembetűnőbb, de mindemellett a történetek sokszínűsége ennek ellenkezőjét is bizonyítja. A huszonnyolcadik szám is mutatja, hogy nem ma kezdődött a melák története, sőt ha hosszávesszük azt is, hogy a mostani sorozat a vol3, akkor világossá válik: jó sok behoznivalója van annak, aki az elejétől szeretné bepótolni elmaradt olvasmányélményeit. Márpedig megéri, főleg ezt a szériát elölről elkezdeni, mert szemtanúi lehetünk egy kemény kézzel, nagyfokú magabiztossággal felépített univerzum korai szakaszának, megszületésének, a különböző szereplők eredetének, satöbbi, satöbbi. A széria különböző történései valamennyire kapcsolódnak az előző számokhoz, azonban mivel jobbára egyrészes sztorik kapnak helyet az oldalain, így önállóan is élvezhető olvasmányokról van szó. A mostani szám abban is rendhagyó, hogy ennek végén ott áll a continued felirat. Spoilerkedni nem nagyon érdemes, és nem is fogok, gonosz kacaj közepette várom meg, míg mindenki el nem olvassa ezt a számot. Ugyanis tényleg ajánlott olvasmány. De ehelyett most inkább a sorozat eddigi érdemeiről szólnék. Eric Powell stílusa roppant kellemes, mind a történetvezetést, a mesélés mikéntjét, mind pedig a rajzokat illetően. Hatalmas panelekkel dolgozik, amelyek egyszer sem törik meg az olvasási ritmust, emellett pedig szemet gyönyörködtetőek. Ehhez persze az is kell, hogy valaki nagyon értse a mesterségét, Eric Powellnél pedig tehetségben nincs hiány. A nagyobb panelek mellett viszont igen ritka a kétoldalas kép, a legújabb számban viszont előfordul egy. Láttatok már lovat, amint egy hatalmas kéz behúz neki egyet? Nem? Hát akkor irány olvasni. Akár poszterként is megállná a helyét, ehhez ugye csak be kell szerezni eredetiben.
A mostani egy elképesztően vicces kiadás, szépen megrajzolt képregény, melynek folytatása várható jövő hónapban, ezért talán értelmesebb lesz akkor kitérnem konkrétabban is a cselekményre.

Criminal Macabre Cell Block 666 #1

Bátran állítható, hogy jelenleg a rendszeresen megjelenő füzetek közt az egyik legjobb sorozat a Dark Horse-nál a Criminal Macabre. A Steve Niles által írt sztorik mindegyike erőtől duzzadó és lendületes olvasmányélményt jelent. Főhőse, Cal McDonald stílusos és laza, nem mellesleg rendhagyó magándetektív, aki többnyire nem evilági lények jelenlétéből fakadó problémás helyzetek megoldásait vállalja el. Szépen felépített karakter az övé, és szinte biztos, hogy ha egy Vertigos és egy DH-s rajongó, kettejük közti nézeteltérésüket egy kártyapartyval intéznék el, és a Vertigos John Constantine-t játszaná ki utolsó lap gyanánt, akkor a DH-s még nyerhetne is abban az esetben, ha a kezében maradt lap az adu ász: Cal McDonald. Remélem érthető volt a viccesnek szánt hasonlat, mert tény, hogy Cal nagyon sok mindenben hasonlít konkurensére. Cal McDonald a kiadó egyik legkarakteresebb főhőse, lazasága külsőségekben és csodálatosan megírt monológokban, dialógusokban is megmutatkozik. A cigaretta és valamilyen rövidital állandó kellékei, ahogy társa Mo’lock is. A humor szerves részét képezi kis univerzumának, de ne számítsunk holmi egyenes, direkt poénáradatra, mert bár azokból is van néhány, a helyzetekből, illetve a szereplők egymáshoz való viszonyulásából fakadó viccek viszik el a prímet. Mindemellett újabban kellően komoly hangulat is jellemzi a sorozatot, a tragikus fordulatok következményei most érződnek igazán.
A szeptemberben induló Cell Block 666 sztori első része még nem szolgál magyarázattal címére, azonban eléggé sokat sejtető, főleg a füzet utolsó néhány jelenetének fényében. A sztori spoilermentesen összefoglalva nagyvonalakban az, hogy hősünk a rendőrök célpontja, és egy akciója utáni kellemes kocsmai üldögélés közepette sikerül is letartóztatniuk. Érdemes visszaolvasni néhány füzetnyit, legalábbis az ezt megelőző történetet, a My demon baby-t, mert onnan ismerős karakter, egy vámpírlány is tiszteletét teszi a felvezető epizódban. A Cell Block 666 tehát még szinte semmit sem árul el az igazi vezérszálról, tovább csigáz minket, hogy aztán jövő hónapban többszörös erővel csapja arcátlanul arcon az arcátlanul semmit sem sejtő arccal arcátlanul megáldott olvasót. Ez az első füzet egy mindenképpen szükséges felvezetés a következő füzetekhez, és remélhetőleg minél tovább sikerül tartani ezt a színvonalat. Azt meg csak érdekességképp említem meg, hisz mindenkinek van szeme, hogy a CM borítói gyönyörűek. Legnagyobb hányadukat Tim Bradstreet készíti, ahogy a szeptemberi is az ő nevéhez fűződik. Laza, kemény, ahogy Cal-től mindenki el is várná. Ide a következő számmal!

My name is Bruce one-shot

Áh, reménytelen küzdelem részemről a tökéletes one-shot megtalálása. Innentől kezdve nem nehéz kitalálni, hogy a My name is Bruce sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Töredelmesen bevallom, nem tudtam ki az a Bruce Campbell, sőt igazából még most sem ismerem igazán, de egy kis utánanézés után kiderült, hogy egy b-kategóriás színészről van szó. Néhány elfogult vélemény alapján még arra is mertem következtetni, hogy valamiért komoly rajongótábort tudhat magáénak, és hogy például az Evil Dead moziban is játszott. Aztán az egyre mélyebbre ásás során furcsa felfedezést tettem: ez a képregény egy mozifilm mintájára íródott. Legalábbis létezik ilyen című film, imdb-n 7,8 ponttal áll, sőt a képregény borítója az eredeti film plakátját koppintja igen szemérmetlenül. Azt viszont nem tudom, hogy a kettő történései mennyiben fedik egymást, mindenesetre remélhetőleg az a magas pontszám nem véletlenül annyi. Ugyanis a képregény az 5 pontot sem nagyon indokolná a mozifilmnek, de mivel a rajzolt változat a későbbi, így szerencsére ezzel foglalkozni sem kell.
A rajongók lehetnek az egyetlenek, akik miatt ez a one-shot elkészült, mert nagy valószínűséggel senki más nem fog benne értékelhetőt találni. Bruce itt is egy b-filmes figura, akit riasztanak egy szellem, Guan-Di legyőzésére. Aztán sikerül neki. Körülbelül ez a történet váza, és nem érhet az a vád sem, hogy túlságosan is leegyszerűsítettem. Mert nem. A szereplők egyáltalán nem kapnak kellő figyelmet, senkiről nem tudunk meg semmi különöset, a cselekmény alárendeltjei mindannyian, talán túlságosan is. Ez annak a fényében, hogy a cselekmény sem valami nagy horderejű, azért elég furcsa.
Humoros részekből viszont legalább néhány akadt, ezzel javítva valamennyit a siralmas helyzeten. A narrátori szerepet felvevő két halott ember párbeszédei például elég abszurdak, ez mindenképpen pozitívum. Aztán talán még a Bean Curd-dal (szótárazás után kiderült: a tofu másik neve) kapcsolatos viccek, illetve egyáltalán a képbe hozása érdemel még szót.
A befejezés ismét csalódást keltően semmilyen, de így sokadik újraolvasás során sem igazán változott a véleményem. Ez így édeskevés, nézzük hát a külalakot. Ezzel nincs sok baj, többnyire kivehető arcok, szépen eltalált formák, tipikusan a szemet pihentető stílusú a kivitelezés. A színező is szép munkát végzett. A szakmai stáb nevesítve: ifjabb Milton Freewater író, Cliff Richards rajzoló és Michelle Madsen színező. Ez utóbbi neve ismerős lehet esetleg a Criminal Macabre egyik korai történetéből: ő színezte a Last train to deathsville-t is, mely például engem szoktatott rá a CM-olvasásra.
Ezek viszont már más lapra tartoznak, a My name is Bruce nem fog soha rávenni az újraolvasásra, egyszer mindenki szánjon azért időt rá. Ha másért nem, hát hogy igazolja, vagy esetleg cáfolja szavaimat.

Oldalak: 1 2 3 4