Elnyel a sivatag – Dűne: Második rész

„Tudod, miért öltem meg? Mert a szíve szavát követte, de a szív nem irányíthat.”

Íme, a Dűne. Kietlen, könyörtelen, kíméletlen. Híján mindennek, ami nélkülözhetetlen az emberi élethez, mégis, itt található a fűszer, aminek segítségével az emberiség sáskahada nem csak az űr újabb szegleteibe tud kirajzani, de képes fenntartani hatalmas birodalmát. Akkor is, ha az a birodalom hazugságokon, áruláson és kegyetlenségen alapul. Sőt, kiváltképp akkor.

A Dűne második része ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész véget ért. Paul Atreides és édesanyja, Jessica, a fremenek között próbálnak túlélni, megtalálni a helyüket és bosszút állni a Harkonnenek és a császár árulásáért. De hát ezt a történetet ismerjük mind, olvashattuk könyvben, láthattuk korábbi filmadaptációkban, találkozhattunk vele képregények lapjain. A kérdés nem is az, hogy mit mesél el, hanem hogyan. Hiszen minden egyes rendező, aki regényt visz vászonra, mesélője egy régi történetnek. A karakter és a cselekmény adott, ám ettől még ő dönti el, hova kerül a hangsúly, hova kerül a pont. Dennis Villeneuve pedig egy hihetetlen vizuális tehetséggel megáldott rendező, aki úgy képes világokat vászonra álmodni, hogy közben biztos kézzel tartja a gyeplőt.

Ugyanakkor az ő történetei többnyire sivár és komor világokat tárnak elénk, akár kitaláltak, akár a valóságot mutatják be, mindegy, hogy a Sicarióról, a Szárnyas fejvadász 2049-ről, vagy a Fogságban-ról beszélünk. Egyedül talán az Érkezés jelent ez alól kivételt, amiben hiába vagyunk apró pontok, mégis ott a remény, az együttérzés és a bizalom, persze érzéssel, visszafogottan. Mi sem állhat távolabb Villeneuve-től, mint a kommersz filmek csöpögős, szentimentális, szájbarágós narratívája.

Ennek megfelelően az ő Dűnéje még ridegebb, még távolibb talán, mint azzal korábban találkozhattunk. Itt nem csak a sivatag szívja ki belőled az emberséget, hanem az egész világ, mindegy, hogy a Giedi Prime agyonszennyezett, monokróm pokláról, vagy a császári trónnak helyet adó Kaitain paradicsomáról beszélünk. Ebben az univerzumban egyedül talán az Atreides-ház székhelye, a Caladan számított oázisnak az emberi eszmények terén, mint a megértés, gyengédség, összetartozás.

Nem mintha a Frank Herbert által teremtett világ valaha is egy kellemes hely lett volna, ami részben felnőtteknek írt planetáris románc volt, részben pedig válasz Isaac Asimov Alapítvány sorozatára, ahol a civilizációt a tudomány tartja össze, nem a vallás, a másokat pszichés képességeikkel leigázó személyeket pedig zsarnokoknak tekintették, és véletlen sem megváltóknak.

Itt viszont történtek finomhangolások. A Harkonnenek mindig is romlott, gonosz rohadékokból álltak, itt ők már inkább elfajzások, az emberi evolúció egy elágazása, ami alkalmazkodott a szennyezett, könyörtelen feltételekhez. De mintha máshol is a kicsinyesség helyett a meggyőződés sarkallna másokat embertelen tettekre a hűvös számítás jegyében, aminek célja a túlélés mellett fenntartani egy elképzelhetetlenül nagy birodalmat, és már a látszat sem számít, mert úgyis csak útban van. A törődést pedig hamar felváltja a bosszúvágy és a fanatizmus, mint összetartó erő. Mintha egy entomológus lencséjén megszűrve látnánk ezt az univerzumot, sterilen, tárgyilagosan, távolságtartóan. Ez persze a narratíva ívein is otthagyja a nyomát, sokszor nem is tudjuk, mennyi idő telt el, de igazából annak fontossága is elvész, mint egy ismeretterjesztőfilmben. Hölgyeim és uraim, önök előtt állnak a jövő emberei, akik ugyanolyan furcsán néznének ránk, mint mi most őrájuk.

Érthető is valahol, a jóemberek meghaltak az első részben, a túlélők pedig tanultak a leckéből és alkalmazkodtak. Az újak közül egyedül Chani ragaszkodik az elveihez, és kéri számon másokon az embertelen döntéseiket, amikre persze mindig magyarázat a szükség és a gyakorlatiasság. Ennek megfelelően ő marad egyén, aki a kopár körülményekben is ember akar lenni, nem pedig puszta eszköz. Sokkal hálásabb szerep is ez Zendayának, aki a korábbi részben többnyire csak a kamerába mosolygott, mint a főhős álmainak tárgya. Az újak közül Austin Butler Feyd-Rauthája kap a legtöbb teret, aki lubickol is a szerepében, noha ő szinte már egy teljesen új karakter a régi változatokhoz képest, a többi Harkonnennél is távolabb áll eredetijétől. De a császári család két tagját játszó Christopher Walken és Florence Pugh is minden jelenetükben uralják a vásznat, sokszor jobban is, mint bárki a két rivális házból.

A történet igazi szereplője azonban mégis csak a világ, ingolaszerű óriásférgeivel, gigeri épületborzalmaival és elborult gépszörnyeivel, amelyek mintha csak Da Vinci egyik lidércnyomásából születtek volna, átugorva és kihagyva mindent, amit az ipari forradalom hajnala óta megalkotott az ember. Persze látványosak a csaták, az erőterükön belül felrobbanó ornithopterek, zsigeriek lettek a késpárbajok is, de míg legtöbb látványfilm ezekre vannak kihegyezve, itt ők is csupán elemei, nem pedig koronái a világalkotásnak.

Valószínűleg lesz folytatás, a kérdés csak az, hogy mikor. Helyes, kerüljenek csak vissza a felnőtteknek szóló látványfilmek a vásznakra, ahelyett, hogy felhígítva sorozatokként feledésre ítéltetnének streaming-szolgáltatókon. Vannak olyan alkotások, amiknek moziban a helyük, két-három órában elmesélve, és nem csak azért, mert úgy nyomot hagyhatnak ahelyett, hogy lábjegyzetté válnának, hanem mert ott teljesedhetnek ki.

Ez nem azt jelenti, hogy Villeneuve adaptációja hibátlan vagy mindenki tetszését osztatlanul elnyerné, de ahogy mondtam, ez az ő átirata. A Dűnét magát úgysem kell félteni, mert, ahogy azt az előző ismertetőmben mondtam, egy monolit, ez a film pedig egy újabb bevésés rajta. Sokkal fontosabb, hogy egy olyan sikeres látványfilm született, amelynek rendezője nem ismer kompromisszumot, ahelyett, hogy egy produceri rendszerhez alkalmazkodna.

Térjünk vissza ehhez, mert ez vezet a csillagokba.

Pusztai Dániel