Dűne

A Dűne egy monolit. Megkerülhetetlen, akkor is találkoztál vele, ha egy sort nem olvastál belőle, vagy egy percet nem láttál a korábbi adaptációkból. A bő félévszázad óta, hogy megjelent, otthagyta nyomát számos más alkotáson. Most pedig mozikba került a legutóbbi feldolgozás, ami megpróbálja vászonra vinni Frank Herbert furcsa, idegen, és valahol mégis csak ismerős alkotását.

Emlékszem, első teljes találkozásom a Dűnével a tévésorozat volt, holott ott volt szüleim polcán is, le is vettem, bele is olvastam, de aztán kicsit ugrálni kezdtem benne, mint egy meghibbant navigátor. Természetesen a kedvencem a fűszerkitermelőt elnyelő homokféreg volt, de tetszett a fürkész hatástalanítása, vagy a próba az elején a gom-dzsabbarral, ahogy szerettem az ornitoptereket is. Másokhoz viszont egyszerűen túl fiatal voltam, mint amilyen a politika vagy a jó báró hozzáállása az emberi méltósághoz. Jellemző viszont, hogy fiatal, gyerekkori fantáziámat egy visszatekintve teljesen irreleváns adat fogta meg, az 10191-es évszám, hiszen akkoriban még a kilencvenes évek derekán jártunk, ekkora számokkal viccből sem dobálózunk, nem számít, mihez datáljuk.

Aztán jött a 2000-es tévésorozat, amiben William Hurt volt Leto Atreides és Ian McNeice Harkonnen báró. Édesanyám tisztaszívből utálta a Lynch-féle változatot, így ahhoz nem volt szerencsém – ahogy Dűne-rajongó barátom is ebben erősített meg, holott ő akkora enciklopédia az univerzumot illetően, amennyire ember fűszer nélkül lehet.

Tessék, mondtam, a Dűne megkerülhetetlen, ahogy azt már Lénárd Laci kollégám is összefoglalta a képregényadaptációról készült cikkében. Mindnyájan vannak már emlékeink róla, akkor is, ha ezeket lehet, hogy egy másik műből szereztük, szinte felsorolni is lehetetlenség őket. Sokan egyébként ideveszik a Csillagok háborúját is, ami egy ordas nagy klisé. Természetesen mindkét alkotásban van sivatagbolygó, a gonoszok elgépiesedtek, a csatákban a test-test elleni küzdelem az elterjedt, illetve az egész világ feudális szerkezetű, császárokkal és nemesekkel, valamint egy emberfeletti renddel, akik képesek rábírni az akaratukat másokra. De a hercegnőkkel, emberfeletti személyekkel benépesített sivatagbolygó már Edgar Rice Burroughsnál is megtalálható, márpedig míg az egyik mű naivan, nyitott szívvel abból is merített, a másik azt az irányzatot tette felnőtté. Ennek megfelelően neki jól áll a politika, társával szemben, akinek ehhez minimum egy Timothy Zahnra van szüksége.

Herbert George Wells óta tudjuk, hogy a sci-fi menedék az ipari forradalom által nehéz helyzetbe került mesék számára. A felfedezések után eltűntek a sárkányok és a szörnyek a térképekről, ezért az írók a vadabbnál vadabb tájakat már nem egy messzi-messzi földre teszik, hanem még távolabbra, az idő tengerén túl. Itt nem Sárkányok Várnak Rátok, hanem Homokférgek, de ugyanúgy féltékenyen őrzik a kincset. Ahogy vannak hercegek, boszorkányok és jóslatok. De mindezt politikával, intrikával, kereskedelemmel és gazdasággal, egy felnőtt lencséjén megszűrve, amelyben nem is olyan jó Kiválasztottnak lenni.

Ezt a történetet egyébként már kiadatni sem volt könnyű, hát még vászonra vinni. Nézzük is hát a filmet!

És, tényleg nézzük, mert Dennis Villeneuve hihetetlen érzékkel tud más világokat megfesteni néhány képpel. Ezt már bizonyította az Érkezéssel, ahogy ez volt a Szárnyas Fejvadász 2049 legnagyobb erénye is. Ebben a világokban emberek élnek, mint te vagy én. Lehet, hogy megálmodják a jövőt vagy mesterségesen állították elő őket, de ők nem csak harcolni, meghalni és esetleg feltámadni akarnak, hanem élni vagy boldogulni. Mindegy, hogy hatalmas idegen járművek lebegnek a városaik felett, hologram kéjhölgyek incselkednek velük, vagy egy távoli bolygón élő dinasztia sarjai, élnek, lélegeznek, és velük együtt lélegzik a világ. Így hát olykor perceken keresztül követhetjük az ornitopterek szitakötőszerű röptét, máskor egy jól sikerült nagy totál szippant be minket egy másik valóságba.

Egyetlen gond van csupán, és ez már Villeneuve Szárnyas Fejvadászánál is tetten érhető volt, az, hogy itt-ott kicsit megbicsaklik a narratíva, olykor recseg-ropog a saját súlya alatt. Villeneuve a saját útját járja, de a végén már az ember eltűnődik, hova akarja kifuttatni, melyik oldalon akarja betenni a könyvjelzőt folytatjuk felkiáltással.

Pedig ehhez karizmatikus színészek egész sora áll a rendelkezésére, akiket felsorolni is fölösleges lenne, hiszen akkor berakhatnám a teljes stáblistát. Egyedül talán éppen Timothée Chalamet az, aki végig próbál felnőni a szerepéhez, de ez valahol illik is a karakteréhez. Emellett a vizualitás mellett telitalálat a film aurális világa Hans Zimmer aláfestő zenéjétől kezdve a sardaukarok „müezzinjének” torokhangú kántálásáig.

Ennek ellenére azok, akik valahogy mégis most először találkoznak a Dűnével, kicsit elveszhetnek, mint vándor a sivatagban. Bízom benne, hogy lesz folytatás, és nem csak azért, mert szeretném látni, hogy miként varrják el a szálakat, és miként lesz az egészből egy önállóan, könyvek, háttér ismerete nélkül is teljes értékű ciklus…

…hanem mert olyan jó elmerülni más világokban. A Dűne, köszöni szépen, jól megvan, jól meglesz, 2049-re szerintem találkozhatunk még bőven adaptációjával, akárhogy is teljesít a jelenlegi. De szükségünk van olyan sci-fi alkotásokra, amelyek ismeretlen helyekre, idegen társadalmakba kalauzolnak el, és ezekből bizony mostanában kicsit híján vagyunk.

Ezért is reménykedem, hogy ez a film kicsit kitárja a kaput a többi társa előtt is, amelyekben mi nézők egy felfedező, nem pedig egy harcos szemével látjuk a világot. Nincs baj az utóbbival sem, de abból manapság rengeteg van, míg az előbbiből elvétve, márpedig arra szükség van, mert…

…mert néha a világ nagy, hatalmas, csodálatos, mi pedig kicsik vagyunk, és ez teljesen rendjén is van, mert olykor ezt belátva növünk fel.

Pusztai Dániel