Az Érkezés első néhány percében Dr. Louise Banks (Amy Adams) nyelvészprofesszor kislánya a szemünk láttára nő fel újszülöttből tizenkét éves kamasszá, majd hal meg rákban. Mind a néző, mind a főhős tehát már a film elején kap egy szép gyomrost, ami után az idegenek megjelenése szinte mellékesnek tűnik. A következő kockákon Dr. Banks-t annyira magába fordulva látjuk, hogy az érkezőkről sem venne tudomást, ha az órán megjelenő kevés hallgató közül az egyik meg nem kérné, hogy kapcsolja be a tévét a hírcsatornára. Hősünk egész addig az alacsony létszámot leírta a tanulók apátiájának, holott valójában nem ők apatikusak.
Azonban ő sem tudja kirekeszteni a világot, különösen, hogy a világ Weber ezredes (Forest Whitaker) személyében bekopog, és a segítségét kéri. A Földön ugyanis tizenkét helyen jelennek meg különös tárgyak, melyek négyszázötven méter magasak, a talaj felett lebegnek, és úgy néznek ki, mintha a néhai Steve Jobs fogta volna a repülő csészealjat, és az új idők elvárásai szerint módosított volna a dizájnon. Az idegenek nem mutatnak agresszív viselkedést, igazából nem is mutatkoznak, csak adott időnként fogadnak látogatókat.
A gond pontosan azzal van, hogy nehéz szót érteni olyanokkal, akiknek nemhogy nem beszéljük a nyelvét, de teljesen más testfelépítésük miatt alapjában véve másként kommunikálnak. Márpedig az idegenek mintha csak Wayne Barlow tervezőasztaláról léptek volna le. Dr. Banks segítséget kap Ian Donnelly elméleti fizikus (Jeremy Renner) személyében, ám még így is nagy fába vágja a fejszéjét. Azt pedig, gondolom, mondani sem kell, hogy mennyi minden múlik az első kapcsolat sikerén.
A film ugyan lassú, de egyszer sem ül le, egyszer sem válik unalmassá. Ez pedig Denis Villeneuve (Fogságban, Sicario – A bérgyilkos) rendezésén kívül sokat köszönhet a többi résztvevőnek. Amy Adams, Jeremy Renner és Forest Whitaker visszafogottan, de annál erőteljesebben alakítják a karaktereiket, és ez igaz a CIA ügynököt alakító Michael Stuhlbargra is, vagy a Sang tábornokot alakító Tzi Mára. Sőt, pont ebben a visszafogottságban rejlik az erejük. De ez igaz Jóhann Jóhannsson és Max Richter zenéjére, a vágásra, az effektekre, az űrhajó belsejére. Emellett dicséret illeti a Ted Chiang Életed története című novelláját forgatókönyvvé átíró Eric Heisserert is.
Az Érkezés egyik legnagyobb erénye mégis a humanizmusa. A feszültségforrás nem egy gyűlölendő karakter, hanem egy olyan feladat, amihez talán mindannyian kicsik vagyunk, a Föld összes emberét és az idegeneket is beleértve. A film követendő erénynek nem is a mások felé emelkedést, hanem a mások iránti türelmet és alázatot tartja, ezt pedig egyenesen, de cseppet sem didaktikusan teszi.
A Mást, a Különbözőt jelentő idegenek tehát az ajtónkon kopognak, nekünk pedig nem legyőznünk kell őket, hanem hidat építeni.
De hát nem is ez a nyelv elsődleges feladata?