DC 2009/02

Black Lightning: Year One #1

Újabb Year One minit indított a kiadó, méghozzá egy b-kategóriás hős, Black Lightning főszereplésével. A Frank Miller által írt, minden idők egyik legjobb Batman-képregénye valóságos hullámot indított el egyes karakterek eredetének újramesélésében. Követték őt jobb és gyengébb próbálkozások is, ám sajnos utóbbiból volt több, így kissé fanyalogva álltam neki egy számomra ismeretlen szerző, Jen Van Meter minijének. Csalódtam, méghozzá pozitívan, és azt hiszem ekkora meglepetés már régen ért. Nem mintha valami hatalmas újítás vagy megfejtés lenne a Black Lightning: Year One titka. A történet teljességgel ugyanaz, mint fekete hős klasszikus eredete. Jefferson Pierce visszatér családjával szülővárosába, ahol volt középiskolájának igazgatói állását vállalta. Hamar megtapasztalja, hogy a környék nyugalmát bandaháborúk zavarják meg, és egy régi családi barát próbálja meggyőzni, hogy képességét felhasználva segítsen a környezetében élő embereken. Az egésznek persze lesz egy klisés, „a naiv tanár belecsöppen a kemény gettóba” utánérzésbe, ez azonban elhalványul, ha az erényeit nézzük a címnek. Amiért szeretni lehet ezt az első számot, az a kivételesen meggyőző történetmesélés, és a remek párbeszédek folyamatos jelenléte, ám legfőképp a karakterhasználat volt egyedi. Minden szereplő annyira élethű volt, hogy szinte lesétáltak a képregény lapjairól. Egy igazi család, valós problémákkal, életszerű szituációkban. Ám nem csak a mesélés, de a rajzok is segítettek átélni az élményt: Cully Hamner bár nem tartozik a sztárrajzolók közé, eleget tapasztalt, érti a dolgát. Rajzfilmes stílusa olyan érzést kelt bennünk, hogy a panelen az alakok valóban bármikor megmozdulhatnak. A mimika, a testbeszéd, a fazonok, mind valóságosnak hatnak. Igazán kellemes olvasmány Black Lightning eredetsztorija, az azonban kétségtelen, hogy az író nem erőltette meg magát, hogy valami friss ötlettel dobja fel alkotását. Mindenképp hiányolni való, hogy egyelőre nem látjuk jelét, hogy Van Meter kihasználná a lehetőséget, hogy modern korba ültetheti át a cselekményt. Nyitánynak első osztályú, remélem a továbbiakban sikerül fokozni az összhatást.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Jen Van Meter
Rajzolta: Cully Hamner

Justice League of America #28

McDuffiet az Isten is arra teremtette, hogy Igazságliga sztorikat írjon. A DC vezetőségének egyszerűen hagynia kellene, had’ dolgozzon a saját kis történetein, kívül a kontinuitáson, nem belekeverve mindenféle nagy csinnadrattával lezajló eseményekbe. Tökéletesen ismeri ezeket a karaktereket, így kezelésük sem okoz gondot a számára: ő itt érzi otthon magát, és érződik is minden JLA képregényen, amit kiad a kezei közül. A 28. számban folytatódik a legutóbb megkezdett történet: a Liga szemtől szemben az Árnyék Kabinettel, akik Dr. Light „maradványaira” tartanak igényt, és addig nem tágítanak, amíg el nem érik céljukat. Az előző szám nem nyűgözött le különösképpen, és így voltam ez alkalommal is. Amit itt láthatunk, egy egészen egyszerű tömegbunyó, ám kétségtelen, a legjobb fajtából. Folyamatos vicces beszólások színesítik a jelenetet, miközben ügyesen komponált paneleken, dinamikus akciókat láthatunk a hűsök másvilági megfelelői között. Ez egy pontig még szórakoztató is, ám könnyedén ráunhat az ember. Ekkor épp időben, mondhatni az utolsó pillanatban jön egy fordulat, mégpedig Superman és Icon titkos szövetségéről hull le a lepel. Míg ők beavatják az olvasót titkos részletébe, a két csapat tovább aprítja egymást. Ekkor váratlanul betoppan egy bajtárs, aki közelgő súlyos veszélyre figyelmeztet. A Justice League of America 28. része hamisítatlan szuperhős-képregény. Sajnos ezen felül nem ad semmi pluszt. Szórakoztató, akciódús, ám McDuffie mindig szolgál valami plusszal. Ezúttal a poénokra helyezte a hangsúlyt, ami tény, hogy van a tarsolyában bőven, ám azért nem egy Humor Herold, lássuk be, így a képregény erősségének szánt elem is középszerűségbe süpped. A legutóbbi számot Ed Benes helyett Jose Louis rajzolt meg. Józsi valamiért mindenáron Benes stílusát akarta imitálni (valószínű erre is szerződött), ám ami jól áll McDuffie kollégájának, nem biztos, hogy más tollából nem sül el visszafelé. Bár a verekedős mozdulatok ügyesen kivitelezettek, az arcok semmilyen érzelmet nem árulnak el. B-kategóriás, olcsó munka. Ez kifejezeten ront az összképen. Nagy szurkolója vagy a McDuffie féle Liga-képregénynek, ám jobban tette volna, ha kicsit komolyan veszi magát, ahogy azt a remek Anansis történettel tette.

„Olvass bele!”

Írta: Dwayne McDuffie
Rajzolta: Jose Louis
Borító: Ed Benes

Final Crisis #6

Bombasztikus. Leesett az állam. Szinte levegőt sem vettem, míg el nem olvastam. Elképesztő. Ha ez volt a finálé felvezetése, bele sem merek gondolni, milyen lesz majd a záróepizód. Grant Morrison és Geoff Johns örületes, grandiózus, epikus remekműve a tetőponthoz érkezett. Az utolsónak állva maradt hősöket látjuk, amint csatasorba rendeződve igyekeznek kitartani a végsőkig Darskeid seregeivel szemben. A képregényes történelem legszebb csatajelenetei közül láthatunk néhányat. Csodálatra méltó, ahogy az Univerzum legkevésbé elismert hősei is micsoda lélekjelenléttel rendelkeznek. Talky Tawney a legnagyobb király, azt hiszem, a Final Crisis 6 után ebben mind megegyezhetünk. Minden szál összefut, a legtöbb korábbi tie-in visszaköszön, a Revelationstől a Submiton át egész a Superman Beyondig. Minden szereplő kap néhány panelt, hogy elbúcsúzhasson tőle az olvasó, ha a végső csapást talán nem élnék túl. Ám a Final Crisis új része csak részben szolgál válaszokkal. Bár minden mozaik darab a helyére kerül, máris új kérdések fogalmazódnak meg bennünk. Nyilván mindenkit az utolsó oldalon látható, megdöbbentő cliffhanger foglalkoztat. Természetesen Bruce Wayne nem halhatott meg, legalább is nem végérvényesen. Mindenki, aki csak egy kicsit is belelát, hogyan működik a nyugati képregény-gyártó gépezet, tisztában van vele, hogy a világ egyik legismertebb szuperhősét, egy márkanevet, egy popkulturális ikont nem lehet csak úgy kiírni az Univerzumból egyik pillanatról a másikra. Ám itt nem is ez a lényeg, és ezért ne is tessék zúgolódni. Amit vizsgálnunk kell, az a kiiktatatás pillanatának hogyanja, körülményei és előzményei, valamint az, hogyan tér majd vissza a Sötét Lovag a kontinuitásba. A képregényt indító Istenfegyver, a képzelet masina egy kézenfekvő megoldás, ám nyilván ennél nagyobb csavar lesz a megoldásban. Nem az a fontos tehát, hány hónap múlva tér minden vissza a „rendes kerékvágásba”, hanem az, ahogy eltűnt: káprázatosan és megrázóan. Darkseiddal közös jelenete mérföldkő a karakter életében, az utolsó oldal pedig a miénkben. Superman érkezése, kezében tartva társát, barátját, akit talán ő maga is halottnak hisz, olyan pillanat, amiért érdemes képregény-rajongónak lenni. Túl nagy szavakat használok? Higgyétek el, ez a rész titeket is felvillanyoz majd, több hónapnyi várakozás és találgatás után. Ez nem egy ostoba, mű, színes-szagos tömegbunyóban kicsúcsosodó kamu-crossover, melyre az írók ötlet hiányában egy fontos karakter halálával teszik rá a koronát. A kivitelezés közel tökéletesre sikeredett, még ha a nagy igyekezetben néhány hiba is becsúszott. Néhány művészileg kifogásolható, és persze rengeteg szakmai. Az egyik ilyen az ütemezés: a főcím és a tie-inek csúszása miatt nem haladhattunk mindig időrendben, biztos vagyok benne, hogy a három utolsó FC képregény, a Superman Beyond #2, a Revelations #5 és a Legion of Three Worlds #5 is rengeteg magyarázattal szolgál majd, és nem kevésbé maga a grand finálé. Nem csak a Final Crisis mini, de Morrison karrierjének is egyik legegyenesebb történetvezetésű alkotása ez, néhány bukdácsoló, emellett azonban rengeteg megindító párbeszéddel. A rajokat a csúszások miatt ezúttal három alkotó készítette: Jons és Pacheco mellé beszállt Mahnke is. Bár a végső kép így kevésbé egységes, még így is az utóbbi hónapok egyik legszebb képregénye. Kifejező arcok, hatalmas terek, minden bombasztikus, nagyszabású, kellően részletezett. A dinamika a végletekig tökéletesítve, a nyugodt, párbeszédes oldalak ugyanolyan hatásosak, mint a csatajelenetek. A Final Crisis az év egyik legizgalmasabb, és kétségtelenül a legnagyobb volumenű eseménye. Mégis azt mondom, ezt a naptárunkba ne 2008-ra, sokkal inkább az idei évre írjuk fel, hiszen bár nem kevés örömöt és szórakozást nyújtottak ezek a képregények, a finálé csak most következik, és persze mindaz, mely egyenes következménye Darkseid szörnyű pusztításának.

„Kötelező olvasmány”

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: J. G Jones, Carlos Pacheco és Doug Mahnke

Oldalak: 1 2 3 4 5 6