DC 2009/02

Secret Six #05

Még mindig nem tudom, hogy Nicola Scottot vagy Gail Simonet akarom feleségül venni, annyi viszont bizonyos, hogy a Secret Six az ötödik számmal egy stabil pont lett az életemben: hónapról hónapra ez magasan a legjobb képregény, amit olvasok. Tudjuk is le gyorsan az egyetlen kritikai észrevételt: A borítón Deadshot feszít, méghozzá a Faces of Evil sorozat jegyében, így arra számíthatnánk, ez az epizód ő rá koncentrál majd. Még ha a sztori narrációjából az oroszlánrészt ő is veszi ki, e hónapban Bane újra ellopta a showt. Félelmetesen erős jellem, talán a legkidolgozottabb karaktere a Secret Sixnek. Egyelőre ő az egyetlen Scandal mellett, akivel azonosulni lehet. A múlt havi kettős cliffhanger érdekes fordulatot vett: az egyiknek feloldását csak flashback oldalakon láthatjuk, így a feszültség az információhiány miatt egészen a füzet feléig fennmarad. A másik szál azonban sokkal izgalmasabb. A nyitány egyenesen a legbizarrabb pillanatokat hordozza, amit eddig ettől a címtől olvashatunk, és ez főként az ikerpárnak köszönhető. Nem is tudja az ember, hogy nevessen, vagy elborzadjon, ám ez az egész epizódra igaz. Míg Bane a legkeményebb kínzást állja, hogy bajtársait fedezze, ők a mérgezésből lábadoznak, és majdnem sorsára hagyják. A záró képsorok azonban megmutatják, létezik még betyárbecsület, noha a csattanó olyan sokkoló erejű, hogy minderről azon nyomban meg is feledkezünk. A történetvezetés káprázatos: mind szeretjük, ha egy sztori újra és újra meg tud minket lepni. Ebben a műfajban különösen bántó, ha kiszámítható a cselekmény, így a fordulatok sorozata hihetetlenül szórakoztatóvá teszi ezt a komikot. Külön öröm olyan füzetre bukkanni, ami amellett, hogy majd’ minden oldalon megnevettet, még arra is fordít energiát, hogy akcióival, feszültségével, párbeszédeivel és belső monológjaival lekösse a figyelmem, és mindez ne csak időkitöltés legyen a következő vaskos poénig. Scott ezúttal még saját magán is túltesz: bár a paneleket ezúttal hagyományosabban pakolta össze, a rajzok kidolgozottsága elérte a tökéletes szintet, ezt főképp a Bane kontra Junior jelenetekben figyelhetjük meg. Már csak egy rész van hátra a fináléig, mondanom sem kell, az izgalom a tetőfokára hágott. Tökéletes a tempó, tökéletes a történetvezetés, hibátlan rajzok: sikerült elkapnia az alkotópárosnak valami olyasmit, amit más írók és rajzolók egész karrierjükben keresnek. Nem lehet tovább tagadni, a Secret Six nem csak 2008-ban, de idén is hódít, megállíthatatlanul robog tovább. Egy tökéletes sorozat a mainstream, szórakoztató képregények világában. Miért ne adhatnám akkor meg az őt már régen megillető maximális pontszámot?


“Kötelező olvasmány”

Írta: Gail Simone
Rajzolta. Nicola Scott

Detective Comics #852

Kedvenc bőregerünk legendás ongoingja lassan az igazi béke szigete lesz képregényes utazásaink során. Ez az a cím, amiben hosszú hónapok óta nem csalódhattunk. Dini úgy ismeri Gothamet, mint a tenyerét, így nála jobb vezetőt nem is találhatnánk, hogy ráleljünk az adott hónap magabiztosan minőségi, szórakoztató komikpéldányára. A Heart of Hush című bravúr után, egy hónapra átadva a terepet Gotham pápájának, Denny O’ Neilnek, Dini feltöltődött, összeszedte a legjobb –és tegyük hozzá, leggonoszabb – ötleteit, melyet mind a Faces of Evil Husht bemutató epizódjába sűrített. A nyitó képsorok a teljesen megtört, öngyilkosságra készülő Tommy Elliottot mutatják. Már sokszor leírtam, milyen káprázatos munkát végzett Dini ezzel a gyarló, összecsapott karakterrel. Eddig azon dolgozott, hogy megadja a hiányzó pszichológiai mélységet, ezzel magyarázva a szereplő motivációját. Ám most azt is helyre teszi, miért viselkedhetett korábban olyan szerencsétlenül: ez az Elliot pofa egész egyszerűen egy lúzer. Ám a lehető legveszélyesebb, mivel a sorozatos csalódások elborítják az elméjét. És míg Bruce Waynenek minden sikerült, addig ő csak kudarcot kudarcra halmoz. Így válik az őrült szemszögéből logikussá, hogy nem csak elpusztítani kell az ősi nemezist, de a helyébe is kell lépni. Ám ezt a váratlan hozza, és akárcsak Tommy, úgy mi is meglepődünk, hogy mégiscsak sikerül az eredeti terv (ez a Paul Dini-féle kettős megtévesztés), még ha nem is az eredeti elgondolás szerint. Elliot remek üzletember, emellett egy gátlástalan szélhámos, és gyilkos. Bemutatja, hogyan kell üres zsebbel nekivágni az útnak, majd 60 dollárt addig forgatni, hogy több millió legyen belőle, mindezt néhány nap alatt. Ám ez inkább Bruce Wayne személyét, sem mint Elliot képességeit dicsérné, hiszen nem tud megálljt parancsolni, így hamar a lebukás veszélye fenyegeti. A cliffhanger bár nem sokkoló, mégis tökéletesen felvezetett, így az ember tényleg alig várja, hogy láthassa, hogyan vesz revánsot Macskanő az őt ért sérelmek miatt. Nguyen szokás szerint tökéleesen festi a hangulatot, kísérve ezzel Dini történetét. Ez kettejük közös meséje, a képek olyan atmoszférát teremtenek, aminek farvizén egy ügyetlenebb író gyengébb sztorija is könnyedén elevezgetne. Én Dini helyében nem álltam volna meg néhány gyilkosságnál és okirat-hamisításnál. Hush olyan elvetemült és perverz volt az utóbbi hónapokban, hogy itt mondhatni árnyéka az előző történetbeli önmagának. Ez azonban semmit nem von le a hangulatból és az élvezeti értékből. A Detective Comics új száma megmutatta, miről is kell szólnia a Faces of Evil crossovernek: bepillanthattunk egy gonosztevő fejébe, követhettük a lépéseit, szörnyű tervének fordulatait. Félelmetesen szórakoztató volt.


„Ajánlott irodalom”

Írta: Paul Diny
Rajzolta: Dustin Nguyen
Borító: Andrew Robinson

Faces of Evil: Solomon Grundy

Gyilkos Krok mondja Grundynak: „Olyan a véred, mint a slejm”. A Heti DC üzeni Geoff Johnsnak: „A képregényed, az olyan, mint a slejm!”. Ez igen, ez aztán a kalap szar! Ha valakit el akarnék rettenteni a képregénytől, mint komplett műfajtól, kezébe nyomnám a Faces of Evil: Solomon Grundyt. Ilyen ízléstelen, ordenáré aljamunkát ritkán olvas az ember, hiába, Johns munkája. Geoff Johnsé, aki az őrület és a zsenialitás határán egyensúlyozik. Általában megbízható, minőségi, remek képregényeket ad ki a kezei közül, aztán egyszer csak megbomlik az elméje, és valami olyan minősíthetetlen szemetet rak az asztalra, hogy a képregényes világ csak kapkodja a fejét. Tegyük hozzá, ha nem lenne „mihezképest”, hamar ráunnánk a fickóra, ám nála a jó nagyon jó, a rossz nagyon rossz, és nincs átmenet a remekmű és a borzadály között, vagy egyik, vagy másik. Kapásból, már a koncepció is elhibázott. A Faces of Evilnek az volna a lényege, hogy bemutassa, hogyan is látják a DC Univerzumot ennek a világnak a gonosztevői. Az mégis kit érdekel, hogy a buta, újra és újra feltámadó szürke hústorony Grundynak mi jár a fejében? Tudjuk, „Born on a Monday” – na és? Mi érdekeset hordozhat egy agyatlan rombológép szemszögéből vizsgálni Gothamet? Johns megadta a választ: nem sokat. Húsz oldalon keresztül szenvedünk egy nagyjából két oldalra elegendő eredettörténetet, némi tombolást, bunyót Gyilkos Krokkal, majd egy cliffhangernek szánt unalmas valamit, ami Solomon Grundy hétrészes, önálló minijét reklámozza. Voltak a figurának jó pillanatai, ott van kapásból a klasszikus Long Halloween, vagy az Infinite Crisis, vagy a Meltzer féle Tornado’s Path. Ezekben azonban mellékszereplő volt, nincs is több a karakterben, erre föl egy minit írnak köré? Olvassa az, akinek két anyja van! Az ok, amiért mégsem jó tüzelőnek az anyag, az, hogy Scott Kolins is része volt az alkotógárdának. Ez a termékeny, különleges képivilággal rendelkező művész hangulatos, izgalmas rajzokkal teszi nyomokban élvezhetővé a képregényt. A rossz hír az, hogy tőle is láttunk már sokkal szebb, sokkal izgalmasabb, megkapóbb alkotásokat. Ja, el ne feledjem: a borító klassz, szép volt Shane, benned sosem csalódom!


„Saját felelősségre”

Írta: Geoff Johns
Rajzolta: Scott Kollins
Borító: Shane Davis

Oldalak: 1 2 3 4 5 6