DC 2009/01

Justice Society of America #22

Egy év: ennyi telt el Geoff Johns és Alex Ross JSA és Kingdom Come crossoverével. Sokakat hallottam panaszkodni, miszerint a két úr túlságosan hosszúra nyújtotta ezt az eseményt, ám én azt mondom, ez így volt jó, ahogy volt. Tökéletes? Ugyan kérem, dehogy! Viszont azt kár volna tagadni, hogy a JSA füzetekben olvashattuk az év legepikusabb, legszebb tempójú és legigényesebben szerkesztett sztoriját. A finálé feltette az i-re a pontot, sőt, annál valami sokkal többre is vállalkozott, amire pedig számítottunk tőle, azt inkább hanyagolta. Én a magam részéről többek közt egy hatalmas bunyót vártam, igazi gigamegaharcot Gog és a Szövetség között. Ehhez képest ezt néhány panel alatt letudták az alkotók, ehelyett a hangsúlyt inkább történetük szép tanulságainak levonására fektették. Volt itt minden: üdvözülő hősök, bűnhődő zsarnok, szerelmi beteljesülés, csapatos összeborulás. Johns és Ross mindenképp egy szép, és semmiképp sem agresszív számot kívántak létrehozni. Ez bár egyedivé tette a befejezést, mégis, méltatlan volt egy olyan hatalmas ellenféllel szemben, mint Gog. Ő talán megérdemelt volna nagyobb felhajtást, egy ilyen nagyhatalmú entitást ilyen könnyen kiírni a sztoriból nem éppen a következetesség legfőbb jele. Ám mégsem jártunk rosszul. Szegény KC Superman már túl sokat szenvedett, igazi elégtétel volt látni a rá váró hepiendet. Fantasztikus ötlet volt ez az előretekintés a füzet végén, a kivitelezése pedig még annál is káprázatosabbra sikerült, hála a rajzokba besegítő Alex Rossnak. Bár teljesen meg voltam elégedve Dale Eagleshammel, a legendás képregén-festő paneljei mellett alkotó legyen a talpán, akinek munkája nem halványul el. Bár az írónak kétségtelenül van humora, Starman poénkodása igen kínosra sikeredett, de ezt megbocsájthatjuk, maradjunk annyiban, hogy a tréfa nem Johns szakterülete. A monumentális hangulat keltéséhez azonban nagyon ért, így szabadon engedte fantáziáját – Alex Rossal egyetemben – és egy feszültséggel, bánattal és filozofikussággal teli sztorinak igazán szívet melengető epilógust kanyarintott. Ami számunkra mejegyzendő, hogy az Igazság Szövetsége olyan szuperhős-csapat, akik köré – megfelelő karakterizálással – remek történetet lehet írni. Johns remekül vizsgázott, így aggodalomra adhat okot távozása a sorozat írói pozíciójából a közeljövőben. A JSA KC az év egyik legszebb kincse, mindenki figyelmébe ajánlom.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Geoff Johns és Alex Ross
Rajzolta: Dave Eaglesham és Alex Ross
Borító: Alex Ross

Flash #247

Ahogy ti is olvashattátok a második oldalon, a DC főszerkesztője és legjobb pajtása alig várják, hogy Barry Allen visszatérjen a Flash ongoing lapjaira, így néhány éven belül másodjára kaptunk egy leköszönő sztorit Wally Westtől. A történet felvezetése átlagos volt, ám a folytatás humorával, bájával és izgalmas kalandjaival felkeltette az érdeklődésem. Az előző szám egyenesen mesteri volt, egy igazán hangulatos, szép történet családról, szerelemről, harcostársakról, barátokról. A finálé csalódásomra főleg az akciókra koncentrált, így önmagában teljességgel súlytalan, már ami a karakterizálást illeti. Kérdés, megróhatjuk-e Allan Burnett írót, amiért a mese egyes elemeit nem elosztva, hanem részekre bontva adagolta nekünk? Nem hinném. Bár kockázatos megoldás, működőképesnek bizonyult, hiszen az összkép teljes mértékben pozitív. Amit azonban kár volna tagadni, hogy a szenteste megjelent komik az összecsapottság látszatát kelti, mind a történet, de főleg a rajzok terén. Carlo Barberi eddig sem a végtelenül részletezett rajzaival hódított a Flashben, ám most a rajzfilmes stílus karikatúrába csapott át több panelen, és ez nem igazán igazodott a stílushoz. Wally kétségbeesett versenyfutása az idővel teljesen átérezhető: küzd gyermekeiért, feleségéért, miközben fokozatosan rájön, hogy az őt depresszióba taszító erőveszteség igazán csak akkor számít, mikor a családtagjait kell megmentenie… hát nem az a tipikus mártír szuperhős, ugye? De legalább őszinte, és ezzel kitűnik Ligatársai közül. Így legalább a zárómonológra a közhelyesség gyanúja nem vetül. Amit mindenképp hiányoltam ebből a részből, az a humor. Tény, hogy a tetőpont minden veszély és dráma legsúlyosabbikát hozta el, ám a sztori bája eddig abban rejlett, néhány cinikus vagy jól eltalált beszólás hogyan oldhatja a feszültséget a vészterhes időkben is. Burnettnek kár volt visszavonulót fújnia-e téren, pont a legerősebb fegyverét hagyta el, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Az határozottan pozitív volt, hogy az író kihasználta a rendelkezésére álló karaktere képességeit, így Raven és Zatanna segítsége oldja fel a konfliktust, ha már Crispus nem volt hajlandó egy szalmaszálat sem keresztbetenni. Ezt már az előző számban meg lehetett volna lépni, így a szerkesztettség terén sem értékelhető maximálisra Wally utolsó kalandja. Összességében azonban elegáns búcsú volt, a Flash: Rebirth-t pedig már úgyis mindenki tűkön ülve várja. Ez azonban még járt Wally karakterének, mi pedig örülhetünk, hogy méltóképp búcsúzott a legendás ongoingtól – bár a kacsintás nélkül mindenkinek jobb lett volna.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Alan Burnett
Rajzolta: Carlo Barberi
Borító: Brian Stelfreeze

Green Lantern #36

A HETI DC rovat és a Green Lantern ongoing kapcsolata meglehetősen szerencsétlenül alakult. Az előző szám megjelenésekor még friss cikksorozat aktuális hetébe egy buta mulasztás miatt nem került be, én pedig vártam, hogy a következő hónapban majd bepótolhatom a mulasztást. Vártam és vártam, három hónapot, de a lényeg, hogy végre megérkezett, itt a bűvös 36. szám. Fú, barátaim! A Zöld Lámpás negyedik eresztése Geoff Johns (vagy valamelyik klónja) kapitány irányítása alatt az egyik legjobb szuperhősös sorozat a piacon. Ráadásul a szupercsapat újra kiegészült Ivan Reis rajzolóval, aki nem tesz többet, mint olyan gyönyörű oldalakat rajzol, hogy minden lapozáskor szó szerint leesett az állam. Ez a csávó valami elképesztő. Ám a gyönyörű látványvilág nem lenne teljes Nei Ruffino szemkápráztató színei nélkül. Na, de térjünk át a sztorira: Alan Moore klasszikusára reflektáló, Blackest Night című jövő nyári nagy esemény felvezetése már elkezdődött. Ebből a sorozatot nem, de a kepregeny.net-et olvasók annyit érzékelhettek, hogy a Final Crisishez alig kapcsolódó Red Lanterns tie-in bemutatta ezeket a kegyetlen lámpásokat, akiknek kiemelt szerepe lesz a nagy lámpás-ütközetben jövőre. Ezek a gyűrűsök – akik valljuk be, elég gusztustalanok – fogva tartják Sinestrot, vezetőjük, a beszédes nevű Atrocitus pedig gyorsan lezavar egy szócsatát a ravasz exlámpással már a füzet elején, míg a cliffhanger is tartogat egy jó nagy csattanót. Közben Hal Jordan utazást tesz a Kék Lámpásokhoz, akik felfedik tervüket előtte, és azt is, mindebben milyen szerepet szánnak neki. Ennyi történik, de nem is kell több. Mindezt elviszi a tökéletes hangulat, a remek dialógok, és persze a rajz, a rajz, a rajz. Fantasztikus, nem tudom eleget dicsérni (még szerencse, hogy elérhetőek előzetes oldalak, így azonnal kaphattok ízelítőt, mitől vagyok úgy oda). Erősen szurkolok, hogy bokros teendői mellett Johns időben elkészüljön a folytatásokkal, ugyanis olyan erős cliffhangerekkel zárta ezúttal is képregényét, hogy az olvasó ismét tűkön ülhet a folytatásig. Minden elismerésem az alkotóké, ebből a komikból sikerült messze a legtöbbet kihozni a lehetőségekhez képest az idén. Ez a sokszínű lámpáshad sokszínű egyéniségekben talál magára, gyönyörű szimbólumok, kifejező megjelenés segíti a cselekmény előrehaladását. A Green Lantern ongoing bravúrosan mutatja be, hogy kell együttműködnie képnek és rajznak, hogy egyszerre mozgassa meg az agyunk, gyönyörködtesse a szemünk és szórakoztasson. Már csak az a kérdés, hogy a hatalmas, talán túl korán elkezdett hype után képes lesz-e a Blackest Night történet megfelelni az egyre növekvő elvárásoknak. 2008-ban sokszor pofára estünk a jól hangzó ígéretektől elcsábulva, remélem az új év több következetességet hoz a DC Univerzumba.

„Kötelező olvasmány”

Írta: Geoff Johns
Rajzolta: Ivan Reis
Borító: Shane Davis

Oldalak: 1 2 3 4 5 6