DC 2009/01

Superman #683

Ez James Robinson! A közreműködésével készülő crossover legakciódúsabb epizódjának megírását bízzák rá, és ebből is olyan érzelmes, drámai pillanatokat hoz ki, hogy a hatalmas paneleken látható lenyűgöző csatajelenetek ellenére mégis többet nyomnak a dialógok a latban. Nem mintha nem lenne elég parádés a Gor tábornok vezette kriptoniak ütközete az Igazság Ligájával, az írónak mégis sikerült figyelmünket egy bámulatos párbeszéddel Kal-El és Alura párosára vonnia. Kara Zor-El anyja férje elvesztése okozta tébolyában már nem ismer se Istent, sem embert, Superman pedig hiába igyekszik mind harcostársait, mind saját fajának utolsó képviselőit megóvni egymástól, a bonyolult ellentétek, érdekek és érzelmek kusza hálója teljesen lefegyverzi őt. Ennek szemléltetésére tökéletes mód a Supergirltől kapott jobbhorog. A Liga tagjainak egy-egy párharcára és gondolataira fókuszáló panelek tovább fokozzák a zavart, hisz’ ők mind a békére törekszenek, ám nem az igazságszolgáltatás a legfőbb feladatuk, szeretve tisztelt társuk, mondhatni vezetőjük hiába kéri a megértésüket. A cliffhanger végül Alura elbizakodottságára cáfol rá, aki így teljesen kifordulva önmagából igazán komoly veszélyt jelent az emberiségre. A legutóbbi szám különösen dinamikus és élvezetes volt: az alkotópárosra eddig nem jellemző, rendhagyó panelkompozíciók és oldalfelosztások kellemes meglepetésként szolgáltak, míg a történetmesélés és a rajzok minősége továbbra is megbízhatóan hozta az elvárható színvonalat. Az olvasásélmény rövidsége okán azonban mégsem voltam teljes mértékben elragadtatva most Johsn és Guedes munkájától. Néhány rövid perc alatt a végére lehet érni az Új Kripton legfrissebb fejleményének. Az adott szituáció problémáját hibátlanul járta végig az író, így őt felmenthetjük a vád alól. A hiba maga az esemény szerkesztettségében lehet. Néhány oldallal hosszabb, töményebb és zsúfoltabb epizódot igazán elbírt volna a sorozat 9. része. Tekintve, hogy itt vagyunk a finishben, mégis mennyi kérdés vár még megválaszolásra, úgy érzem, a 683. rész – bár kétségtelenül szép és elegáns megoldásokkal van tele – hely és időpazarlásnak hat. Bár veszélyes ilyet leírni, mégis úgy érzem, akik szigorúan az események követésére koncentrálják figyelmüket, számukra kihagyható ez a rész. A műkedvelőknek mégis ajánlanám.

„Ajánlott irodalom”

Írta: James Robinson
Rajzolta: Renato Guedes
Borító: Alex Ross és Chris Sprouse

Batman: Cacophony #2

Kevin Smith háromrészesének nyitánya csalódást okozott. Ám ez a kivételesen tehetséges művész még így is bőven megugrotta a lécet. A történet folytatása semmiféle meglepetéssel, minőségjavulással nem szolgál – ám romlással sem. Ami viszont feltűnő, hogy Smith saját gyártású gonosztevőjére, Onomatopoeiára kívánja helyezni a hangsúlyt, hiszen a bevezetésben Joker és Maxi Zeus lazán ellopták a showt. Ez még nem is lenne gond, ha az amerikai író/rendező nem próbálná meg elbagatellizálni Joker személye körüli jelentőséget. Nyilván érthető Batman szurkálódása, mikor is füle hallatára becsüli le a Bohócot, ám annak esetlen és szinte veszélytelen ábrázolásmódja semmiképp sem állja meg a helyét a mai korban, nem felel meg a rajongói elvárásoknak. Amilyen eseménydús és tömény volt az első szám, ez most olyan szellősre sikerült. Bár minden ponton előrehaladt a cselekmény, Smith talán hibázott abban, hogy nem bonyolította tovább a szálakat. Inkább a coolságra az erős dialógokra és a poénokra koncentrált, melyek kétségtelenül ülnek egytől egyig. Popkulturális utalások sora, és a filmes eszköztár átültetése varázsol a sztorinak egyedi hangulatot, persze mindez a többi szuperhős-képregény viszonylatában értendő, hiszen Smith kézjegyét szokásos, hamisítatlan védjegyeiről ismerjük fel a komik olvasásakor. Az oldalak akár egy film storyboardjai is lehetnének, és ez igencsak élvezetessé teszi az olvasást. Szomorú belegondolni, milyen pazar látványban lehetett volna részünk, ha egy profibb rajzoló kapja meg a munkát. Walt Flanagan mintha még elnagyoltabb, összecsapott munkát adott volna ki a kezei közül e hónapban. Kétségtelenül vannak jó pillanatai, a mimika igazán az ő asztala, ám a verekedős jelenetek ábrázolásakor, hipp-hopp, elvérzik. Ha önmagában kellene értékelnem ezt a részt, nem lehetnék túl bőkezű a pontokkal, de a mini nem véletlenül mini és nem one-shot. A rajzok minőségének romlása azonban tényleg szembetűnő. A végeredményt valószínű egy hamisítatlan Smith-csavar fogja megmenteni. Azt azonban már érezni, hogy a mester aktuális munkája sajnos közel nem olyan erős, mint a mainstream szuperhős-komikok világában tett eddigi kalandozásai. Kár, hogy ezt a projektet most egyáltalán nem vette komolyan.

„Olvass bele!”

Írta: Kevin Smith
Rajzolta: Walt Flanagan
Borító: Bill Sienkiewicz

Wonder Woman #27

Múlt hónapban nagyon lelkesen ajánlgattam a Csodanő ongoingot nektek (bár én igazából mindent nagyon lelkesen ajánlgatok, amire Gail Simone neve van írva), és ez igazából most sincs másképp. Ha már pátoszosság és mitikus hangvétel került az asztalra, az írónő úgy volt vele, hogy adjunk neki, ne sajnáljuk, mehet minden, ami belefér. Van itt haldokló főszereplő, halálos veszélyben lévő harcosok a jó oldalon, szörnyen veszélyes gonosz nagyhatalmú ellenség, görög istenek, egy rakás amazon és egy nagy rakás megoldásra váró probléma. Az első talán az, hogy – a Dianától ellopott lasszót magába ültetve – Genocide épp a Liga tagjainak a jobbik felét henteli. A lerobbant Olümposzra visszatért Istenek Athéné ágya fölött virrasztanak, aki saját akaratából haldoklik. Mondjuk ez elég lehetetlenül hangzik, de nem ez a lényeg, hanem, hogy megkéri Zeuszt, irányítsa az Amazonokat, és védje meg őket. Úgyhogy „világ harcosnői egyesüljetek!”- több, mint valószínű, hogy ez lesz a kulcs a műisten-Genocide elleni harcban. Amit itt olvashatunk, az igazából egyáltalán nem újító, vagy meglepő. Ismerős szituációk, konfliktusok és fordulatok. Mégis Simone zsenialitását dicséri, hogy mindezen sokat használt elemek segítségével eladja nekünk a sztorit, úgy ahogy van. Én is tudom, hogy mindenki meg fog menekülni, és jön a happy end, mégis lerágom a körmömet, hogy mi lesz Dianával, a Ligával, és hogy mi lehet az a rejtély a Lasszóval kapcsolatban, mely eddig feltáratlanul hevert az olvasó előtt. Kétségtelen, hogy jobban állnak a könnyedebb hangvételű sztorik Simone stílusának, ám ezt a komor, erőszakos történetet is szinte hibátlanul oldja meg. Szórakoztató szuperhős-komikkal van dolgunk, ez sem több, sem kevesebb. Kétségtelen, hogy van erre szükség és igény, főként, ha ezt ilyen igényes formában tárják az olvasó elé. Ami a rajzokat illeti, Aaron Lopresti szokása szerint szigorúan annyi vonallal dolgozik, amivel történet rá eső részét el tudja mesélni. Paneljei kellemesen kidolgozattak, az összhatás elég levegős, ami jól jön, mivel szövegbuborékoktól zsúfolt majd’ minden oldal. Tetszik ennek a sztorinak a hangulata, igazán emberi, érzelmes, mégis fogyasztható dialógok adják meg a sava-borsát. Az ok, amiért mégsem ez lesz az írónő legmeghatározóbb munkája, igen prózai: láttunk már tőle ennél sokkal jobbat is, és fogunk is még. Kétségtelen, hogy a Secret Sixbe most belead apait-anyait (és ennek meg is lett az eredménye, imádják a kritikusok, gondolom, idén hullik majd az Eisner-eső is rája), és az, hogy emellett egy ilyen kiegyensúlyozott, átgondolt, olvasmányos és élvezetes sorozatra is marad ideje, mindenképp csodálatraméltó. Csak azért kap kevesebb pontot az új szám, mint az előző, mert az nyitány bámulatos karakterizálása itt csak nyomokban található, ezúttal inkább az akcióra koncentráltak az alkotók, ami valahol rendjén van, ám húsz oldal elég felületet kell, hogy biztosítson, hogy az egyik ne üsse ki feltétlenül a másikat.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Gail Simone
Rajzolta: Aaron Lopresti

Oldalak: 1 2 3 4 5 6