Superman és Batman – Supergirl: Egy lány a Kripton bolygóról

A Képes Kiadónak minden bizonnyal sok szépet tojt a Mikulás, hiszen az idén nagyon jól viselkedett. A jó cselekedeteikről szóló listát ugyan az Arkham Elmegyógyintézet című remekmű és időtlen klasszikus megjelentetése vezeti, ám szándékuk egy átlátható és követhető, kis magyar DC Univerzum létrehozására biztosan a legörvendetesebb dolog, amit a szuperhős-képregény rajongók erre az eseménydús, megjelenésekben páratlanul gazdag évre feljegyezhetnek maguknak. Az átlagos magyar komikfan „DC-szűz”; ismeretanyaga ennek a világnak történéseiről össze sem hasonlítható az egyelőre szélesebb táborban ismert és kedvelt Marvel sztorikból származó tudással. Ám – csakhogy elvitatkozzak magamban – a magyar hírlapterjesztés csataterén legutolsóként állva maradt amerikai külsőbugyisok éppen a cikk tárgyát képező kötet címszereplői voltak. Mikor azonban a kötetet lapozgatva kellemes érzés fogott el, látva hazai nyomtatásban a DC legnagyobb, itthon eddig mellőzött hőseit, az első érv tűnt inkább helytállónak. DC-szűz tehát nemzetünk, és a Kiadó ennek megfelelően, gyöngéden igyekszik elénk tárni egy új világot: következetesen, kezünket fogva, óvatosan vezetve. A HUSH kötetekhez szorosan kapcsolódó, ugyanattól az írótól származó Superman/Batman: Supergirl kötet legalább is ezt mutatja, még ha a két megjelenés közti hónapokat a – kontinuitást igazából meg nem zavaró – Legend of the Dark Knight címekből szemezgetve, valamint a „kötelező olvasmány” Arkham megjelenésével töltötte ki. Ahelyett tehát, hogy fejest ugranánk az Igazság Ligájának kusza világába, Superman és Batman újra együtt, vállt vállnak vetve, közös erővel igyekeznek növelni az eladott példányszámot.

A HUSH lázban égő, súlyos családi gondokkal küzdő Jeph Loeb mielőtt befejezné közös nagy dobását Jim Lee gigasztár rajzolóval, elindítja a legendás World’s Finest cím rebootját, melyet nemes egyszerűséggel a Superman/Batman címmel látnak el. A Képes négy évvel ez után úgy dönt – átugorva az első történetet -, Supergirl Földre érkezésének újramesélését tárja olvasói elé. Az író gyermekének elvesztéséről szóló hír nem sokkal az amerikai megjelenés után új színezetet adott ennek az egyszerű szépségével hódító történetnek. Bár a közelmúltban, a konkurenciánál kiadásra került képregényeket rajongói joggal fogadhatták csalódottsággal, a Loeb-név még mindig garancia a minőségre. Életműve, mely bár közel sem hibátlan, számtalan fantasztikus munkát tartalmaz. A valaha megjelent leghangulatosabb, leglebilincselőbb detektívkrónikával gazdagította a Sötét Lovag katalógust, míg a Superman rajongók az őket legközvetlenebbül megszólító négyrészest üdvözölhették a legendás Loeb-Sale szerzőpáros tollából. A Long Halloween és az All Seasons meghozta a kritikai és az olvasói elismerést. A connecticuti író ezután a Marvel világában kalandozott, hogy erőt gyűjtsön az elsöprő sikerű, ám korábbi munkáihoz képest érezhetően gyengébb minőségű HUSH megírásához. Michael Turner rajzoló sajnos már nincs köztünk. Az ő neve leginkább borítókról lehet ismerős. Rövid pályafutása során számtalan igényes, szuperhős-képregényhez kapcsolódó munka került ki a keze körül. Mind a két óriáskiadó, mind McFarlane Image-e örömmel szerződtette a Loebtől jóval fiatalabb rajzolót, esetenként akár társszerzőként is. A Supergirl volt „Michael Turner utolsó jelentős munkája”- olvashatjuk a Kiadó kötetről szóló ismertetőjében is.

Ez az ismertető azonban nem került a kötet hátuljára, ehelyett a Kiadó saját DC-kiadványait reklámozza, a belső oldalak fehéren maradnak, beljebb lapozva pedig az év legörvendetesebb magyar képregényes eseményeként elkönyvelhető Watchmen megjelenés reklámjára, továbbá az előzmények sűrített összefoglalójára, és egy kislexikonra bukkanhatunk. Nehéz volt eldöntenem, hogy ezek a mankók kinek is szóltak, és a megcélozni kívánt közönségnek valóban segítséget nyújtottak-e. Azok, akik teljesen járatlanok a DC világában, nyilván egy árva kukkot sem értettek a zavarba ejtő tömörséggel megfogalmazott magyarázatokból, akik viszont tisztában vannak a legfontosabb karakterekkel és legjellemzőbb vonásaikkal, vélhetően gond nélkül értelmezték ezt a letisztult sztorit, bevezető ide vagy oda. Ők azok, akik a Superman és Batman sorozat megszűnésével veszthették el a fonalat. Látva Lex Luthort az elnöki székben nyilván sok kérdés megfogalmazódik bennük, azonban az, hogy az összefoglaló erre tárgyilagosan, minden magyarázatot és háttérinformációt nélkülözve rámutat, aligha elégítheti ki a kíváncsiságukat. A funkcionalitásában tehát megkérdőjelezhető dokumentáció mégis megadja a kötet olvasásához szükséges alaphangot, a kislexikon az egyes karakterek korábbi magyarországi megjelenésének összegyűjtésével, és egyáltalán a létezésével kelti azt az érzetet, hogy kaptunk valami pluszt a Kiadótól. A hat részt magában foglaló, kellemesen vaskos kötet nyomdai minőségére ezúttal sem lehet panasz. Turner rajzai Peter Steigerwald gyönyörű színezésével remekül mutatnak a fényes papíron. A borító értékelésébe – tekintve mennyire háklisak a címlapra az eredeti forgalmazók, megkeserítve a magyar kiadók életét – ezúttal had’ ne menjek bele.

A történet nyugdíjas házaspárokhoz illő, csipkelődő dialóggal indul a két főszereplő között, majd – igen hamar a tárgyra térve – felbukkan maga a címszereplő, elindítva ezzel a cselekményt, megalapozva a konfliktusokat. Superman és Batman egymást és az olvasót próbálják meggyőzni saját sejtéseik bizonyosságáról a titokzatos lánnyal kapcsolatban, míg Csodanő közbelép, és harcos amazont kíván faragni Kara Zor-Elből. Ám nem csak a jó oldal vet szemet a jövevényre; Darkseid Fúriáinak vezetése üres pozíció, melyre a Nagyi keresi legalkalmasabb jelöltet. Kisebb felmentősereg megy hát az elrabolt Supergirl után az Apokalipszra, miután egy teljesen szükségtelen csatajeleneten rágtuk át magunkat, egy halomnyi mű- Doomsday szörnnyel felturbózva. Batman ismét megmutatja, hogy nála kevés elszántabb, bátrabb és tökösebb legény van a gáton, Darkseiddal közös dialógjának erejét egy idétlen pofozkodás árnyékolja be. Már-már azt hinnénk, minden konfliktus feloldódott, amikor az író néhány értelmezhetetlen fordulatot erőszakol a sztoriba, és tovább fokozza az érzelmeket. A képregény, bár a giccsel kacérkodik, a jó ízlés határán belül marad, és nem könnyű útravalóval bocsájtja el a mit sem sejtő olvasót.

Loeb a Superman/Batman címnek már első számával nyilvánvalóvá tette, hogy a világ legjobb párosának kapcsolatát igyekszik minél mélyebbnek és erősebbnek ábrázolni. Erre tökéletesen alkalmas a két karakter párhuzamos narrációjának alkalmazása. Egyrészt rengeteg játékosságra ad lehetőséget, humorforrásként szolgál, ugyanakkor egy-egy esemény bemutatása két eltérő szemszögből izgalmas módja a két figura különbözőségének érzékeltetésére. Szinte minden szituációról teljesen más a véleményük, hiszen ahogy tekintenek a világra, amilyen szabályokat alkalmaznak, amilyen törvényekben hisznek, megkülönbözteti őket, mint hősöket, embereket és barátokat. Loeb ennek a barátságnak a lefestésében nem teljesen következetes. Míg a HUSH-ban feltűnően hűvös volt Bruce Wayne és Clark Kent viszonya, addig itt olyan tisztelettel és szeretettel beszélnek egymásról, hogy az olvasó vakarja a fejét; mit is gondol az író erről a két karakterről? Az biztos, hogy igyekszik bemutatni kapcsolatuk ambivalens voltát, az azonban mégsem lehetséges, hogy Batman egyszerre nevezze magában gúnyosan tanyasi gyereknek, és a világ legnagyszerűbb hősének Kripton utolsó gyermekét. Ugyanez fordítva is megfigyelhető: Superman éktelen haragra gerjed, mikor barátai tőrbe csalják, mégis nem sokkal később megbocsájtóan, szeretve tisztelt harcostársaiként gondol Batmanre és Csodanőre. Kettejük kombinált narrációja nem kevés ellentmondást tartalmaz, akárcsak a történetvezetés. Nehéz elmenni olyan fájdalmas átverések mellett, mint mikor Batman látszólag nem tud Kara elrablásáról, vagy mikor Superman elhiteti Darkseiddal és az olvasóval, hogy unokanővére meghalt. Ilyen érzelemgazdag monológ, a sírás, a Supermantől szokatlan tombolás mind csak azért jelenik meg, mert az író trókközés nélkül nem tudott igazi fordulatot kreálni a történet csattanójaként. Hiába vált híressé bámulatos krimijének meglepetéseivel, ami az adott történetbe nem fér bele, azt kár erőltetni. Akárcsak a HUSH, a Supergirl is szenved a túlmagyarázástól: Loeb erőltetett dialógokkal igyekszik minden evidenciát az olvasó szájába rágni, ugyanakkor folyamatosan a bizonyítványát magyarázza, meglehetősen gyenge kifogásokkal. Nem csak a mesélés, a karakterhasználat is kárát szenvedte Loeb dekoncentráltságának. A címszereplők közel sem töltenek be egyformán fontos szerepet. Míg Superman gyakorlatilag a középpontban áll, és a kriptoni lány körül zajló eseményeket is Kal eddig elért földi eredményei, jellemének ismerete tükrében vizsgáljuk, Batman végig árnyékban marad, asszisztálva ehhez a földöntúli „családregényhez”, kiszélesítve látóterünket cinikus, gyanakvó, olykor paranoid hangvételű belső monológjaival, melyek lássuk be – és ennek nincs spoiler-értéke – végig tudjuk, feleslegesen vannak jelen. Ha nem ismernénk Kara Zor-el történetét, talán izgalmas is lehetne, hogy a bizalmatlan denevér, vagy a jóhiszemű kriptoni ösztönei bizonyulnak élesebbnek, így azonban szívesen odaszólnánk a sötét lovagnak: „hé, testvér, vedd már észre magad!”. Még akkor is, ha tudjuk, szkepticizmusa személyes tragédiák sorából ered, és ugyanúgy értelmezhető, mint a magány, mely Supermant frusztrálja ezen a bolygón, és amely a feltétlen bizakodásra serkenti. Kivételesen erős pillanat a Batman és Kara közti monológ (izgalmasabb, mint a két kriptoni közt zajlók), kár, hogy néhány panel múlva elillan. Pedig az író minden párhuzam és ellentét elemét felvázolja a két karakter között, mégsem bontja ki előttünk ezeket az izgalmas részleteket.

A rajzok minden elvárásnak megfelelnek. Ahogy egyre monumentálisabb hangvételű lesz a történet, úgy érkeznek egyre gyakrabban az óriás-, gyakran kétoldalas panelek. Sajnálom, hogy Turner nem tudott szabadulni a Supergirl karakterét kísértő, keresetlen szexualitástól, plusz Kara Zor-Elre bukkanva a kötet olvasásakor újra és újra felmerülhet az olvasóban, hogy „Japániában” is ekkorák-e a lányok szemei? Ez keresetlen stíluskeveredés. Továbbá tekintve, hogy az író gyermeki karakterként kezeli a címszereplőt, az ábrázolás erotikus töltete elvonhatja a figyelmet arról, hogy Kara kifejezetten erős egyéniség, aki a DC univerzum leghatalmasabb hőseinek is kész ellentmondani, ha igazság- vagy önérzete úgy diktálja. Az anatómiai túlzások nem igazán szolgálják a történet visszafogottságát, és bár kétségtelen, hogy az összes nagy méretű, oldalakon átívelő rajz gyönyörködtet ebben a kötetben, mégsem tartottam mindet szükségesnek. A hiba forrása azonban máshol keresendő: Nem éreztem összhangot az író és a rajzoló között. Bár külön-külön tiszteletreméltó munkát végeztek, nincs egység a képi világ és a mese között. A rajzok és a történet egymást kell, hogy kiegészítsék, itt azonban inkább elnyomják egymás hatásait, mintsem erősítenék.

Mindezen hibái ellenére miért képtelenség nem szeretni ezt a történetet? Mert Jeph Loeb írta. Az a Jeph Loeb, aki minden idők egyik legnagyobb Batman-klasszikusával örvendeztette meg a képregényes világot tíz éve. Az a Jeph Loeb, aki átélte a legnagyobb fájdalmat ami csak egy ember életében létezik, és ezt nem félt azok elé tárni, akik bármikor szívesen olvassák kedvenc karaktereiről szóló komikokat a világ bármely pontján. A Supergirl- Egy lány a Kripton bolygóról összefoglalja, mit jelent a gyermekáldás, a családot összetartó láthatatlan, mégis elsöprő erejű kötelék, és mit érez az, akik mindezt, talán épp a legfontosabbat vesztette el életében. Loeb felkészülve a lehetetlenre, kiírta magából a fájdalmat, majd’ minden oldalt zavarba ejtően őszinte érzelmekkel gazdagítva. Nem könnyű szembesülni a mindennapi életben is megjelenő tragédiák ábrázolásával egy szórakoztató, mainstream képregény lapjain, ám az írót érzelmi intelligenciája elegáns, semmiképp sem csöpögős, hanem a történet elmeséléséhez választható számtalan út közül a nyílt és bölcs irányba terelte. Megtisztelő olvasni ilyen őszinte sorokat, ahogy megtisztelő egy remek művész utolsó munkáját a kezemben tartani.
Mindenkinek szeretettel ajánlom ezt a kötetet.

Író: Jeph Loeb
Rajzoló: Michael Turner
Megjelenés: Képes Kiadó 2008, Eaglemoss 2017 (DC Comics 2004)

Sápi Márton
2008. 12. 31.