Dark Horse 2009/I

Umbrella Academy: Dallas #3

Gerard Way szereti Grant Morrisont. Még ennél is jobban szereti Morrison Doom Patrol-ját, illetve a szürrealizmust úgy önmagában. Nem is csoda hát, hogy alapból egy szuperhőscsapatban gondolkodott, de az előbb említett hatásokat jelenlegi sorozata, a Dallas hozza igazán felszínre. Már ódákat zengtem korábbi DH-k alkalmával Gerard Way csodálatos történetszövő tehetségéről, gondolom azt is elismételtem néhány ezerszer, hogy imádnivaló az a könnyedség és fantázia, amivel havonta megtölti a képregények oldalait, illetve a képregényrajongók szívét (hüpp-hüpp), ezért most bővebben erre nem is térnék ki.
Az viszont ennál sokkal fontosabb, hogy az új, harmadik szám mivel járul hozzá az eddig nagyszerűen felvázolt új/régi alaphelyzethez. Nos, először is elég legyen annyi, hogy az összes eddigi UA füzet közül ez a szám bizonyult a leginformatívabbnak és legkülönlegesebbnek. Azon túl, hogy az előzőleg megismert Number Five vonalat magyarázza messzemenő részletességgel szinte az egész számon keresztül nagyszerűen, nem feledkezik el a főbb szereplők félbehagyott, legalább ennyire izgalmas történetéről sem. Séance nagy bajban volt már múlt hónapban is, hisz a “senkisemtudjahonnanjöttek” álarcos, és valljuk be viccesen festő elképesztően brutális ügynökduó rátalált célpontjára, és az emós külsejű, amúgy teljesen szimpatikus Séance-t elrablás céljával egy ismeretlen helyre vitték. A hely persze így utólag nem ismeretlen, hisz a második szám elején addig nem látott mészárlás helyszínét jelölték ki bázisukká, azt már mondanom sem kell, hogy az új számban még mindig a padlón hever a múlt hónapban ott láb alól eltett szegény ember holtteste. Séance tehát még nagyobb slamasztikában, mint előzőleg, mindezt pedig tetézi a tény, hogy az időközben hatalmasra duzzadt Space is csatlakozik előbb-utóbb ehhez az idilli társasághoz. A füzetet nyitó képsorok ismét emlékezetesre sikeredtek: a tévéhullámok felhasználásának újabb módozatait tárja elénk az író, mi meg nem bírjuk kapkodni a fejünket a csodálatos képek és az érdekfeszítő sztori közepette. Közben, mint már említve lett, Number Five tart régi/új életéről (ez az időutazás rákfenéje) “élménybeszámolót” az Apocalypse Suite végén beszédképtelenné lett testvérének. Ha csak ezt az egyoldalú beszélgetést tartalmazná ez a füzet, már akkor megérné a vételt, mert néhány oldal alatt csavar egy hatalmasat Number Five-hoz való hozzáállásunkon, és magyarázza roppant pontossággal annak múltját/jövőjét.
Ne tévesszenek meg senkit sem az eddig esetleg viccesnek ható mondataim, ugyanis ez a füzet most tényleg vérkomoly. Aki belevetette már magát korábban az UA világába, annak ez meglehetős értéket képvisel, de talán egy “laikusnak” is átjön első átlapozásra, hogy Gerard most egy csúcspontra ért a történetet illetően, mert hisz a Dallas eddig is jóformán csak szomorkodásról és a különböző konfliktusok ismertetéséről szólt, most nagyon sok dolgot helyrerak. Professzionalitását látva egyetlen dolgot akarhatunk még: a folytatást, de minél előbb.
Azért természetesen a poénnak is megvan a maga helye az UA-világban, bár ezek általában a rajzoló, Gabriel Bá érdemei. Elég csak a flashback kórházi jelenetére gondolnunk, ahol a robotgúnyás figurák közül az egyik sisakján az ápolónőket idéző vörös kereszt található. De ha már megemlítettük Bá-t, azt is le kell szögezni, hogy egy istenverte tehetség ez a srác, a színező Dave Stewarttal vállvetve pedig eszméletlen, amit a túlvilági képeken műveltek. Ironikus kissé, hogy ezek színtelen panelek, de pont Stewart élénk világának a tökéletes ellenpontját sikerült megalkotniuk, miközben persze jelzésképpen Séance figurája megmaradt eredeti pompájában. Egy szó, mint száz, aki nem olvassa ezt a címet, nem tudja, mit hagy ki.

Oldalak: 1 2 3