Dark Horse 2009/I

Solomon Kane #4

Múlt hónapban kibújt a szög a zsákból, és a báró vérengző fenevaddá válva eszméletlen tombolásba kezdett, miközben tovább bonyolódott Mahasti és John kapcsolata. Bizony nincs ez másként most sem, annyi különbséggel, hogy a recepten néhány dolgot megváltoztattak az alkotók.
Ez a komik az összes eddigi közül kitűnik lendületével, sebességével. Míg korábban ugye a szép képek mellé jótékonyan öntötték a szavakat a szereplők, most ez a mérleg felborulni látszik: a szöveg kissé alárendelt szerepe mellett felerősödött a képi mesélés. Köszönhető ez főként annak, hogy a már megkezdett mészárlás, ami pontosabban inkább verekedésnek nevezhető, teszi ki a füzet elég nagy részét. Itt a narráció kizárólag belső monológokra szorítkozik, míg a többiekre váltva már főként párbeszédekkel találkozhatunk. John elég nagy zűrbe keveredik, míg Kane küzd a farkasember ellen. Scott Allie minden bizonnyal beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert bár nem felejthetetlen ez a mini, nem is kell szégyenkeznie. Minden Robert E. Howard rajongó megkapja a saját kis kívánságait, és Allie pontosan tudatában van annak, mire is vágynak a keményvonalasok ugyanúgy, mint az éppen csak a karakterrel ismerkedők. Pontosan ezért kapunk a füzet végén újabb “szereplőket”, akik kicsit meg is bolygatják az addig sem éppen zavartalan történéseket. Szépen körvonalazódnak mindeközben a szereplők pontos indítékai, sérelmei, valamint a báró további néhány sötét titkára is felhívják a figyelmünket.
A rajzról továbbra is elég annyit mondani, hogy szépek, egészen pontosan szépen illenek a kialakított világhoz, a színező pedig ismét remekel. Ha minden igaz, és ezt mondjuk az eladások is alátámasztják, akkor nem csak egy ötrészes miniként üdvözölhetjük a karakter képregényét a kiadónál, hanem hosszabb távon is születnek történetek. A füzet elolvasásakor nagyon rákészültem, hogy a fergetegesnek ígérkező, és a mostani átlagos borítójú negyedikkel szemben gyönyörűnek tetsző ötödik számot is beleveszem, ami ugye a lezárása lesz a sztorinak, azonban keresztülhúzták a számításaimat a folyamatos kiadási ütemváltások. Rühellem ismét leírni, mert tudom, hogy már nagyon sokszor megtettem, de ez van. Ellenben megnyugtatásul közlöm a rajongókkal, hogy idén június 3-ára van beígérve egy igen vaskos, pontosan 416 oldalas fekete-fehér tépébé, ami a The Saga of Solomon Kane címet fogja viselni. Ez klasszikus Kane történetek gyűjteménye lesz, többek közt a Savage Sword of Conan régi rövid történetei is egybe lesznek gyűjtve sok más, érdekes és egyben klasszikus képregénnyel egyetemben.
Na de addig is itt van nekünk a saját sorozata: bár a Solomon Kane nem nyújt számomra olyan maradandót, mint úgy általában a többi, rám osztott DH-cím (UA!!!), aki teheti, olvassa, mert profin megalkotott, szórakoztató képregényről beszélek.

Conan the Cimmerian #7

Januárban a nemrégiben újraindított Conan-sorozat első történetének befejezéséhez érkezett. A vándorlásai után hazafelé tartó Conannel a középpontban megismerhettük a Barbár első szerelmét, Caollant, aki momentán állapotos és megmentésre szorul (még akkor is, ha saját jogán is kőkemény harcos a csaj); Connachtet, Conan nagyapját, akinek múltbéli kalandjai a fő történetszállal párhuzamosan elevenedtek meg – és így kerekedett ki az utóbbi évek egyik legjobb Conan-sztorivonala. A karakter atyja, Robert E. Howard minden bizonnyal büszke lenne Tim Trumanre, Tomás Giorellóra és a Connacht-szálat megelevenítő Richard Corbenre. Ha figyelemmel követtétek a Havi Dark Horse-t, tudhatjátok, hogy szeptembertől kezdve egyre csak dicsértem a sorozatot, és hála Cromnak, a befejezés olvastán sem kellett csalódnom.
Ott tartottunk ugye, hogy Conan és Caollan megérkeztek kimmériai szülőfalujukba, de nem pihenhetnek sokáig: jön Brecan, Caollan születendő gyermekének apja, akinek feladata, hogy visszahozza a nőt – élve vagy halva, mert ezáltal elkerülhető lenne a törzsek közötti háború. A kimmériaiak meglepően civilizáltan fogadják Brecant, aki egyedül akar találkozni Caollannel. Bár Conan – érthető módon – ellenzi a találkozót, Caollan belemegy a feltételekbe, de nem tud Brecan céljairól. Na, innentől lenne vétek akár csak még egy mondatot írni a sztoriról. Ami viszont biztos: Kimmériában hidegek a telek, élesek a pallosok, és bizony nem feltétlenül az igazság győz, hanem mondjuk egy százhúsz kilós, büdös szájú, szakállas gyilkos az ellenséges törzsből. Tehát ne számítsatok felhőtlen boldogságra, annál itt árnyaltabb a kép. És miközben Connacht utolsó története nosztalgiát, megbékélést és reményt idéz, addig a fő történetszál lezárása a veszteség érzetét is magával hozza.
Jövő hónaptól új sztori indul, amiben Conan fölcsap fejvadásznak (ha hihetünk a beharangozó reklámoknak), én viszont teljesen biztos, hogy a sorozattal maradok, mert bár Corben elmegy, Truman és Giorello marad, és ezeknél a jóembereknél ha a boldog vég nem is, a minőség abszolút garantáltnak tűnik. „Zengjen a dicséreted, ó Conan, fia Kimmériának…”

Kull #3

Secret Invasion a valusiai királyi palotában! Ezzel a bulváros-marveles szalagcímmel tudnám a legkönnyebben megragadni a Hódító nevét viselő sorozat januári számának tartalmi lényegét. Több olvasónk feltehetően jártas a Marvel szuperhősei között, ők már sejthetik, miről van szó, de ne szaladjunk ennyire előre.
Kigyúrt, keményöklű pikt követ érkezik Kullhoz, és éjjeli őrjáratra hívja őt: valamiért segítene neki levadászni a palotában rejtőző kígyóembereket, az Árnyak Királyságának bérgyilkosait. Portyázásuk közben megtudunk egyet-mást a pikt követről (akinek valami köze van Kull múltjához) és az Árnyak Királyságáról is. Hőseink rá is lelnek egy beépült alakváltóra, aki – miután kérdés nélkül végeznek vele – ronda zöld lénnyé vedlik vissza (mint a skrullok, innen a Secret Invasion-párhuzam). Kisvártatva azonban maga a pikt harcos támad Kullra, akit persze nem lehet csak úgy lesből leszúrni. Még rövid párbajjelenetet sem kapunk, Kull szempillantás alatt végez a követtel (igen, ebben a sorozatban nem haboznak, ha le kell mészárolni valakit). Megkönnyebbülten lélegezhetünk fel, mikor a pikt megint felbukkan – az imént elhalálozott támadó szintén alakváltó bérgyilkos volt. Tehát többen is lehetnek, senki nem nyugodhat meg, Kullra továbbra is álmatlan éjszakák várnak.
Mit kapunk még ezen a sovány portyázós sztorin kívül az aktuális számban? Nos, egy szimpatikus jelenetet Kull és felesége között, aki figyelmezteti férjurát, hogy az a nagy nyomozások közepette bizony elhanyagolja hitvesi teendőit. A jó asszony még arra is figyelmezteti a Hódítót, hogy nem lesz rest szeretőt találni magának. Kull pedig, némileg meglepő, ám annál felvilágosultabb módon közli vele, hogy rendben van, ő is feleségül vesz még pár nőt, Valusiában elvégre így szokás. Párkapcsolati konfliktusok haladó szellemű kezelése a királyi palotában? Elsőre talán fura, de mindenképp jól megírt szituáció. A rajzokban ezúttal sem kell csalódnunk, a csúcspont az Árnyak Királyságát elénk táró kétoldalas. Közel sem világmegváltó képregény, de „szórakoztató középkori fantasy” tantárgyból Arvid Nelson és Will Conrad ezúttal is jelesre vizsgáztak.

The Cleaners #2

A gyengécske első szám után határozott javulást mutat a kaliforniai helyszínelők négyrészes minisorozata. Úgy tűnik, Mark Wheaton író megtalálta a témát, amiről írni akar (vámpírok lesznek itt a hunyók), és ezen a – korántsem eredeti – szubzsáneren belül jól eltájékozódik. Az első oldalakon rögtön kapunk egy kis tájékoztatást a Drakula-mítoszról (nem mintha nem lenne vele tisztában a sztorival minden, a popkultúrában kicsit is jártas olvasó), hogy könnyebben teremtsünk összefüggést a vérszívó fejedelem és a kertvárosban garázdálkodó, gyerkőcök vérén tengődő titokzatos főgenyó között. Hősünk, a véres tetthelyeket szakmányban feltakarító Robert Bellarmine közben nyomoz, gyanúsak neki a szomszédok meg a helyi zsaruk is, szerencsére gyermekét egyedül nevelő barátnője felvidítja őt egy kocsi hátsó ülésén, valahol a füzet közepe táján. Nem lesz nehéz kitalálni, hogy a nő egy szem fiacskája is bajba kerül hamarosan, köszönhetően az Ismeretlen Vámpírnak, aki jópofa, I. világháborús gázmaszkon keresztül szívja a kiskorúak vérét. Közben a szörfösök legnagyobb örömére a tengerparti cápák is betámadnak, úgyhogy még több vérengzés van kilátásban.
Egészen szórakoztató tehát a Cleaners 2. száma. Kár, hogy a rajzoló Joshua Hale Fialkov képei még mindig túl sterilek, a színezés pedig továbbra is vakítóan világos rajzokat eredményez. Egy ötletes megoldás azért ezúttal is akad: az eltűnt gyerekek kartonlapjai mellé nyilacskázott vércsoport-jelölések kellemesen hátborzongató hatást váltanak ki. A Cleaners a 2. számmal gyenge sorozatból közepessé avanzsált, remélem, a második felére még jobban összeszedi magát Wheaton és (főleg) Fialkov.

Oldalak: 1 2 3