Az évtized legjobb frankofón képregényei

Top 10 egyedi album

vagy zárt minisorozat a 2000-es évekből

Nero Blanco jelöltjei:

1. Lune de guerre (Jean Van Hamme, Hermann Huppen, 2000)

Jean Van Hamme (XIII, Largo Winch, Thorgal, stb.) már régóta szeretett volna együtt dolgozni Hermann-nal, akit leginkább a Jeremiah című posztapokaliptikus sorozat szerzőjeként ismernek a francia-belga kultúrkörön kívül. Odahaza persze azt is tudják róla, hogy a Bernard Prince, a Jugurtha és a Comanche alapozta meg a hírnevét a Journal de Tintinben, mielőtt az ifjúsági sorozatoktól továbblépett a komorabb hangvételű képregények felé. Nem akármilyen sztárkettősről van tehát szó, és bár a közös album nem mindenkinek a várakozásait elégítette ki, mégis jogosan említhető az első helyen említendő a 2000-es évek egyedi kiadásai között. A „harci hold” történetének az alapja egy úgynevezett mínuszos hír, amilyenből minden író több százat jegyez fel a noteszébe, hátha egyszer fel tudja használni valamire. Szépszámú násznép ül lakodalmat egy neves és drága vidéki étteremben, ám az előételben romlottnak érzik a rákot. A családfő kárpótlást követel, ám az étterem tulajdonosa hallani sem akar róla, tetszettek volna szólni előre, hogy valaki allergiás a társaságból. Az igazából senki sem enged, mire a haragvó apuka azonnali távozásra szólítja fel a teljes pereputtyát – persze fizetés nélkül. Ezt meg már a másik nem hagyhatja annyiban, és kihasználva a fejetlenséget, bezárja a menyasszonyt és annak az anyját, mondván, csak akkor engedi ki őket, ha megkapta a járandóságát. A valóságban némi vita után sikerült kiegyeznie a két klánnak, ám… mi lett volna, ha nem így történik? Ezt gondolta tovább Van Hamme, és a dologban az a szomorú, hogy nem is kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássuk, bizony nem nagyon túlozza el szereplőinek a tragikus következményekhez vezető magatartását.

2. Total Jazz (Blutch, 2004)

A tavalyi Angoulême-i nagydíjas, idén zsűrielnök Blutch minden bizonnyal Le Petit Christian című sorozatával is bekerülhetett volna a topba, csakhogy az első rész még 2000 előtt jelent meg, a másodikat pedig, szégyen, gyalázat, még nem olvastam. Ám azért ez a gyűjtemény is megérdemli, hogy megálljunk mellette. Az eredetileg a Jazzman című magazinban megjelent, többnyire egyoldalas és nagyrészt tényszerű történetek a jazz nagyjairól és a műfaj rajongóinak a szenvedéseiről azoknak is bejöhetnek, akiknek ezek a nevek nem mondanak sokat.

3. Dix de der (Comès, 2006)

A nyolcvanas évek egyik ünnepelt sztárrajzolójának, Didier Comèsnek a nagy visszatéréseként üdvözölték ezt az igazi „grafikus regényt”, amelynek az egyik megteremtője is volt még az (A SUIVRE) magazin idejében. A számos tekintetben Hugo Pratt munkáihoz rokonítható, de mégis egyéni stílusban dolgozó belga alkotó nem először tér vissza a gyerekkorán kitörölhetetlen nyomot hagyó háború témájához. A kötet címe szójáték, utalás egyrészt az „utolsó” háborúra, másrészt az ultihoz sokban hasonlító kártyajáték, a belote egyik „szakkifejezésére”, amely az utolsó ütést jelentő 10 pontot jelenti. A történet főszereplője egy fiatal angol katona, aki 1944 decemberében az Ardennekben egy kálváriadombon, egy bomba vájta kráterben találja magát, ahol három kártyázni vágyó kísértet várja türelmetlenül, hogy csatlakozzon hozzájuk egy negyedik.

4. A kis herceg (Joann Sfar, 2008)

Ezt a kötetet a magyar olvasók is megismerhették, igazán dicséretes sebességgel jutott el hozzánk Joann Sfar átdolgozása. Bár sokan hiányolják belőle a szerző saját műveit jellemző sziporkázást és intimitást, Sfar az eredeti Saint-Exupéry mű iránti mély tisztelettel bizonyítja, hogy bármely műfajban képes egészen kiemelkedő és egyedi teljesítményre.

5. Rester normal (Frédéric Beigbeder, 2002)

A lista készítésekor biztos voltam benne, hogy ez is bekerül, ám a dokumentáláskor némi döbbenettel vettem észre, hogy ennek az általam egyedinek vélt kötetnek nemrég készült egy folytatása, tehát a saját szabályaink szerint valójában sorozatnak számít. De most már csak nem vonom vissza – illetve mondok majd a végén egy lehetséges helyettest. A „Normálisnak maradni” talán a legcinikusabb és legprovokatívabb narratíva, amit a 2000-es évek produkáltak bármely médiumban, legyen az irodalom, film vagy képregény. Írója pedig nem más, mint a reklámszakma botrányhőséből az irodalom fenegyerekévé avanzsált Frédéric Beigbeder, akinek 99 francs néven elhíresült bestsellerét nekem volt szerencsém magyarítani 1999 forint címen. A képregény főszereplője egy dúsgazdag család halára unatkozó és mindenki által kissé degeneráltnak tartott sarja, akiről minden normális ember azt mondaná, hogy jó dolgában már nem is tudja, hogy mit csináljon. No de ki is, mi is a normális? A durva és polgárpukkasztó (ha vannak még egyáltalán polgárok, és van még egyáltalán olyasmi, amivel pukkasztani lehet őket) történetnek bőségesen akadhatnak mélyebb olvasatai, biztosan nem hagyja hidegen azt sem, aki már az első oldalak után legszívesebben elhajítaná. Az egyedi sztorihoz egyedi rajz illik, ezt annak a Philippe Bertrand-nak köszönhetjük, aki egészen újszerű esztétikát dolgozott ki a nyolcvanas évek erotikus képregényében.
És akkor most a „tartalékjelölt”: Jacques Tardi: Le secret de l’étrangleur. A fekete-fehér képregény egyik legnagyobb mestere a Nestor Burma-krimik adaptálásával szerezte hírnevét. Ezúttal azonban nem Léo Malet anarchista magándetektívét vitte színre, hanem egy Pierre Siniac nevű, kevésbé ismert francia író regényét. Az album részletesen dokumentálja az ötvenes évek hangulatát, mielőtt egy titokzatos eset ügyében folytatott nyomozás közepébe csöppen az olvasó. A rejtélyek iránt mindig fogékony Tardi a „Vége” szó után még további négy, „elfogadhatatlan” vagy „megmagyarázhatatlan” befejezési lehetőséget is ajánl.

Santito jelöltjei:

6. Jolies ténèbres (Kerascoët, 2009)

A Kerascoët művésznév alatt alkotó rajzolópáros, Marie Pommepuy és Sébastien Cosset egészen elképesztően bizarr és hátborzongató vesszőfutása kilencvennégy oldalon keresztül: egy ember nem járta erdő mélyén egy kislány holtteste fekszik egy tisztáson, körülötte táskájának szétszóródott tartalma. Akár egy sötét thriller felütése is lehetne, azonban a tisztás megelevenedésével rá kell döbbenjünk, hogy bár Alice szemmel láthatólag halott, mi azonban Csodaországban ragadtunk. Lehet, hogy örökre. A hirtelen felbukkanó apró termetű gyereksereg olyan természetességgel használja lakhelynek a természet viharaitól megtépázott, lassan bomló holttestet, hogy lassan elfogadjuk a teljességgel eszement díszletet, ami tele van veszélyekkel, hiszen nem elég, hogy a szereplők változatosabbnál-változatosabb módon esnek áldozatául az erdő állatlakóinak, de még egymással is hihetetlenül kegyetlenek (az egyiküket például egy tolltartóban temetik el élve). Talán nehéz elfogadni miért is tetszhet egy ilyen kegyetlen és öncélúnak tűnő album, de a realisztikus háttér és a rajzfilmszerű karakterek szakértő vegyítése, valamint a manapság oly ritka kiszámíthatatlanság érzete, hogy mi vár a következő oldalon egyértelművé tette a választásomat.

Egy újabb örvendetesen kevés bemutatásra szoruló képregény, ami ugyan négy részes (nálunk két kötetben jelent meg a Nyitott Könyvműhely kiadásában), de mégis zárt sorozat, így beférhetett ebbe a kategóriába. Az önéletrajzi elemekben bővelkedő Persepolis ugyanolyan megkerülhetetlen alapmű, mint a Maus, csak éppen nem a második világháború hanem (többek között) az irak-iráni konfliktus borzalmait eleveníti fel az egyén szemszögéből. Az elnyomás és a hirtelen érkezett szabadság és az identitás keresésének igaz története, ami a Kilencedik Művészet egyik igazi ékkövévé vált.

8. Spirou, le journal d’un ingénu (Émile Bravo, 2008)

A nálunk sajnálatosan kevéssé ismert Spirou-t, az energikus és kalandvágyó londínert Franciaországban ugyanolyan kultstátusz övezi, mint kollégáit, Tintint, Astérixet vagy akár Lucky Luke-ot, és bizony hozzájuk hasonlóan régi motoros, hiszen első megjelenése 1938-ra tehető a Journal de Spirou magazin oldalain. Szülőatyja, Robert Velter (avagy Rob-Vel) a londíneruniformis mellé egy Spip nevű mókust is ad, a karaktert átvevő Jijé pedig egy minden lében kanál újságírót, Fantasio-t (aki Gaston Lagaffe kollégája lesz a Spirou magazin szerkesztőségében) tesz meg állandó társává. Megszületik hát a Spirou et Fantasio című sorozat, melyben a két barát írók és rajzolók generációi során át kerül egyik kalandból a másikba egészen napjainkig (még Tokióba is ellátogatnak egy manga formájában Hirojuki Osima tolmácsolásában). A Dupuis kiadó 2006-ban bejelenti az Une aventure de Spirou et Fantasio par… testvérsorozatot, aminek az a célja, hogy a fősodor kontinuitásán kívüleső one-shot-okkal és fiatal szerzők bevonásávak friss vért pumpáljanak a világjáró londíner történeteibe. Ennek a kezdeményezésnek a negyedik darabja az Émile Bravo által jegyzett Spirou, le journal d’un ingénu, amely visszamegy egészen a gyökerekig: 1939-ben járunk Brüsszelben, ahol hősünk a Moustic Hotel alkalmazottjaként dolgozik és beletenyerel a német és lengyel politikai tárgyalások kellős közepébe, ráadásul egy Fantasio nevű pimasz és levakarhatatlan újságíró is megnehezíti az életét. Az első igazi barátság és az első szerelem története, mielőtt magával ragadja a világháború mindent elsöprő szele: egy önmagában is megálló és újragondolt eredettörténet, mely bárkit magával ragad, függetlenül attól, hogy ez az első találkozása a bátor londínerrel vagy már régóta lelkes rajongója.

9. Découpé en tranches (Zep, 2006)

Avagy egy könyv az elveszett illúziókról és a jövőbe vetett hitről. Zep önéletrajzi (kép)regénye, melynek már a formátuma is rendhagyó, hiszen zsebkönyv méretben és fekete-fehérben jelent meg a francia Points irodalmi művekkel foglalkozó kiadónál. Hihetetlen érzékenységgel mesél a harmincas-negyvenes generációt foglalkoztató problémákról, a szexualitásról, az álmokról, a halálról, a szerelemről és az egyén helyének kereséséről a világban.

10. Le vol du corbeau (Jean Pierre Gibrat, 2002, 2005)

Az 1954-es születésű Jean Pierre Gibrat már a francia BD egyik nagy öregje, a Pilote magazinban kezdett publikálni, majd a Fluide Glacial munkatársa lett, de az igazi áttörést a kétkötetes Le sursis hozta meg neki 1997-ben. A sikeren felbuzdulva a Le vol de corbeau történetét is 1944-be helyezte, a németek által megszállt Párizsba. Jeanne-t, a fiatal ellenállót egy névtelen feljelentés alapján letartóztatják és ugyanabba a cellába kerül, mint François, a gátlások nélküli és cinikus betörő. Egy kezükre játszó riadó lehetőségén kapva sikerül megszökniük és egy a Szajnán ringatózó hajó fedélzetén lelnek menedéket. A két teljesen különböző személyiséggel rendelkező fiatal – a lelkes, szenvedélyesen idealista lány és a háborút csak kihasználni vágyó, megkeseredett fiú – sorsa összefonódik ebben a gyönyörű kortablóban, mely mesteri akvarellképekkel adja vissza a korabeli Párizst.

A szerkesztő megjegyzése: Az itt bemutatott sorozatok és kötetek közül a XIII (első négy része), Torony (egy része), A rabbi macskája (első része), Titeuf (egy része), A kis herceg és a Perszepolisz olvasható magyarul. A Scorpion, Spirou, Bouncer, Blacksad egyes részei olvashatóak angolul, illetve utóbbi első részét éppen márciusban tervezi újra kiadni a Dark Horse Comics.

Oldalak: 1 2