A dzsungel könyve

Miközben a Disney beindította második reneszánszát, elővette korábbi sikeralkotásait, és rajzfilmekből élőszereplős változatokká változtatták őket. Ezt pedig nem is teszik rosszul, már amíg jól teszik. A Demónánál még egy jó nagyot csavarintottak az alapon, hogy a Csipkerózsika gonoszát tették meg főhősnek, a Hamupipőke ezzel szemben már sokkal hűebben követte az eredeti rajzfilmet, és ezt teszi a A dzsungel könyve is. Figyelem, most kifejezetten a rajzfilmeket veszem eredetinek, nem pedig az azok alapjául szolgáló műveket, mert az nagyon-nagyon messzire vinne. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Rudyard Kipling alkotását is számtalanszor vitték már vászonra, és a következő adaptációt Andy Serkis rendezi majd.

Maradjunk most meg az 1967-es rajzfilmnél, elvégre a szóban forgó film is ehhez nyúl vissza. Annyira, hogy Balu és Lajcsi Király dalát újra hallhatjuk, ahogy Káét is a stáblista alatt. Maga a történet is azokat a karaktereket érinti kisebb-nagyobb változtatásokkal, mint amit a rajzfilm. Amit pedig változtattak rajta, az szinte mind a történet javára vált, mondom ezt úgy, hogy kimondottan szeretem az eredetit.

Határozottan jót tett például, hogy Sir Kán már az elején maga is feltűnik a történetben, így van idő őt kibontani, és bár árnyaltabb nem lesz, jóval félelmetesebb annál inkább, mivel folyton odaszúr hősünknek, ahol fáj. Ehhez persze az alkotók kicsit Kiplinghez is visszanyúlnak (bölények, Kán a farkas falkán keresztül akarja elkapni Mauglit), de engem kicsit egy másik nagymacska kollégájára, Zordonra is emlékeztetett a pszichológiai játékaival.

A másik két ellenfél, Ká és Lajcsi Király ugyan a maguk módján ravaszak, ezen a fronton mégsem érnek a tigris nyomába, így ezt méretükkel kompenzálják. Már Ká is kolosszálisan hosszú, Lajcsi Királyt viszont orángutánból Gigantopithecusszá avanzsálták át. Mindketten jóval ijesztőbbek korábbi Disney-változataiknál, ugyanakkor egyikük sem jelent tizedakkora veszélyt sem Mauglira, mint Kán. Az elefántok ebben a filmben tényleg méltóságteljesek, Balu egy kicsit nagyobb szélhámos, a keselyűk pedig itt valójában nem többek díszletnél – igen, még mindig nem tudják, mit csináljanak.

Természetesen nem kell ismerni a rajzfilmet ahhoz, hogy élvezzük ezt az adaptációt, önmagában is megállja a helyét. Jon Favreau biztos kézzel fogja a gyeplőt, legyen szó látványról, történetről vagy az egyetlen emberszereplőről, Neel Sethiről, aki derekasan állja a sarat a regimentnyi CGI állat között. Az ő Mauglija pedig talpraesett és találékony, emellett erős kötelék fűzi az őserdő állataihoz, akik előtt bizonyítani akar. Nem egyszer sikerül is, és az egyik különösen szívmelengető. Egyetlen egy ponton volt csak hiányérzetem a karakterívét illetően, de azt nem akarom lelőni.

A dzsungel könyve egy szerethető, kellemes film kicsiknek és nagyoknak. Bízom benne, hogy a soron következő élőszereplős adaptációk – A szépség és a szörnyeteg illetve a Mulan – is ezt a szintet ütik meg.