Superman szemben az Elitekkel

Nincs archetipikusabb szuperhős Supermannél, jóformán az összes kollégája az ő köpenyéből bukkant ki. Ő az, aki kívül-belül messzemenően tökéletes, hiszen szuperképességek egész arzenálja mellett önfeláldozó, önzetlen, gyengéd, megértő, érzékeny, de mégis akaraterős férfi. Nehéz lenne olyan szuperhőst mondani, aki testi és jellembeli adottságokban felette állna. Ez sokáig többnyire rendjén is volt, egészen 1986-ig, amikor kijött a Watchmen és A sötét lovag visszatér. Az új korszak hőse gyarló volt, cinikus, erőszakos, és míg Superman köpenye sosem koszolódott be, addig az új bajnokok könyékig bemocskolták magukat.

Kingdom Come

Attól kezdve pedig Supermant sokszor állították szembe az új hősideállal, folyton feltéve a kérdést, hogy mennyire idejét múlt a karakter, illetve, hogy jó lenne-e, ha alkalmazkodna a kor elvárásaihoz, vagy éppenséggel szükségünk van egy olyan idealizált idealistához, mint ő. Az első kör az 1996-ban megjelent Kingdom Come volt, amiben a Supermanéket követő generáció sekélyes, agresszív hírnévhajhászokból állt, akiket egyáltalán nem érdekelt, ha ártatlan emberek kerülnek a kereszttűzbe. Miután ezek a hősök szinte az összes szupergonosszal végeztek, többnyire már unaloműzés végett harcolnak egymással. A mű elég egyértelműen az új közegben elég bizonytalanul mozgó Superman mellett tette le a voksát.

The Authority

Azonban ez még korántsem tette eldöntötté a kérdést. 1999-ben rajtolt a The Authority, egy szuperhőscsapat, akik nem sokat finomkodtak. A gonosz megállítása érdekében képesek voltak maguk egész városokat letarolni a Föld felszínéről, és ha valaki felvetette az áldozatul esett ártatlanokat, akkor csak vállat vontak, hogy ha ők nincsenek, jóval többen halnak meg. Pedig sokszor nem is próbálták meg csökkenteni az áldozatok számát, ellenkezőleg, az ellenséges oldalon álló civilekre mindig is járulékos veszteségként tekintettek.

A 2000-es évek elején a sorozat hihetetlen népszerűségnek örvendett, és rövid ideig háttérbe szorította az összes régi motorost, az X-mentől kezdve az Igazság Ligáig. A sikerét többek között Bryan Hitch gyönyörű rajzainak, a tagok érdekes hátterének és képességeinek, és nem utolsó sorban pont ennek a finoman szólva nemtörődöm hozzáállásnak köszönhette. Az olvasók közül sokan úgy voltak, hogy ha lennének szuperlények, akkor ők nem majréznának sokat a nagy felelősséggel, egyszerűen keményen odacsapnának.

What's So Funny2001 márciusában erre válaszolva jelent meg a What’s So Funny About Truth, Justice and the American Way történet az Action Comics 775. számában (maga a cím utalás a Superman által képviselt értékekre, illetve Nick Love What’s So Funny About Peace, Love and Understanding számára). Ebben a történetben kerül szembe Superman az Elittel, egy egyértelmű Authority-analógiával. Ezt a képregényt dolgozza fel és bontja ki a Superman szemben az Elitekkel 2012-es rajzfilm.

A történet rögtön egy rajzfilm-a-rajzfilmben szegmenssel indít, ami gyermekbarát, szájbarágós, naiv és bántóan bárgyú, magyarán mindaz, amit az emberek általában Superman fejéhez vágnak. Egyedül Clark próbálja védeni, hogy nemes ügyre fordították az így befolyt pénzt, ám sok ideje nincsen, ugyanis, ki tudja hányadik alkalommal, de kiszabadult egy szupergonosz, aki számtalan embert öl meg, csakhogy eljusson Supermanhez. Ez pedig a másik ok, ami miatt az emberek ferde szemmel néznek hősünkre: elvégre, miért juttatja mindig börtönbe ellenfeleit, ahelyett, hogy végezne velük, ha azok onnan könnyen kiszabadulnak, újabb és újabb életeket oltva ki?

Elit

Az Elit ebbe a közegbe érkezik. Nem robbannak be, nem erőltetik rá elveiket senkire. Ellenkezőleg, nem csak tárt karokkal fogadják őket, de gyakorlatilag a Supermannel szemben elégedetlen tömeg hívására érkeztek. Pedig meglehetősen kétes alakok ők. A cinikus és flegma Manchester Black telepatikus és telekinetikus képességek birtokában van, a brutális Coldcast hatalmas energiákat képes irányítani, az alkoholista Kalap bármit elő tud varázsolni fejfedőjéből, a férfifaló Menázséria pedig földönkívüli teremtményeket képes megidézni. Hibáik ellenére azonban eleinte még szeretnének együttműködni a „nagyfiúval”, csakhogy szép lassan kiábránduljanak belőle, mivel képtelen lemondani idejét múlt elveiről.

Manchester

A történet szépen építi fel Superman és az Elit konfliktusát. Eleinte nem csak közösen harcolnak, de emberi életeket is mentenek, még ha nem is feltétlen bíznak meg egymásban. Azonban ahelyett, hogy összekovácsolódnának, egyre inkább szembekerülnek egymással. Az Elit először Superman egyik visszatérő ellenségével, Atomkoponyával végez, majd később két egymással háborúzó ország vezetőivel, hogy végül az Acélemberrel mérkőzzenek meg életre-halálra, miután ő nyilvánosan szégyeníti meg őket.

Gyerekek

A Superman szemben az Elitekkel azonban nem is elsősorban a szuperhősök felelősségéről szól, hanem az átlagemberekéről. Mert az emberek addig adják a lovat az Elit alá, míg ők végleg el nem szállnak maguktól. Márpedig az Elit meglehetősen rossz példával járnak elő, így hamarosan a gyerekek is arról beszélnek, mennyivel menőbbek az új hősök a puhány Supermannél, aki nem hajlandó bemocskolni a kezét. A legérdekesebb viszont az, hogy amikor Superman látszólag feladja az elveit, akkor pont ők lesznek azok, akik a leginkább elszörnyednek.

Superman

Így az alkotók elénk, képregényrajongók elé is görbe tükröt tartanak. Superman iránt ugyanis sokszor meglehetősen ellentmondásosan viszonyulunk. Egyrészt kimosolyogjuk őt túlzott jóságáért, másrészt ugyanakkor ezt el is várjuk tőle. Az egésznek pedig az elmúlt években készült Superman filmek adnak egy érdekes csavart – így visszatekintve a rajzfilm kicsit olyan, mintha Christopher Reeve feddhetetlen bajnoka szállna szembe Henry Cavill várospusztító istenével.

Joe KellyA Superman szemben az Elitekkel-t az eredeti történetet jegyző Joe Kelly dolgozta át forgatókönyvvé, és az esetek többségében javít az egyébként is kiváló alapanyagon, többek között úgy, hogy kifejti azt, amire a képregényben csak utal. Így, bár egy húsz perces történetből kapunk egy és negyedórát, mégsem érezzük elnyújtottnak. Azt én kimondottan jó húzásnak tartom, hogy a kilencvenes évek antihőseit egyszerre állítják szembe faék egyszerű szupergonoszokkal, korrupt politikusokkal, a legelső szuperhőssel, valamint közvetve velünk, rajongókkal is.

Egyedül a befejezést érzem kevésbé elegánsnak. A képregényben kiderül, hogy Superman még kevésbé volt kegyetlen, mint amilyennek mutatta magát, és az Elit semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett, ellenben itt a szent beszéd túlságosan is didaktikusan hat, mintha hősünk kicsit tényleg olyan lenne, mint amilyennek a történet eleji rajzfilmben ábrázolták.

Ennek ellenére a Superman szemben az Elitekkel kötelező minden képregényrajongó számára, különösen, hogy az új Superman filmek és a körülöttük levő viták minden eddiginél aktuálisabbá teszik.