Theológia (Vári Tamás – Theo 3)

Karácsony előtt jelent meg Vári Tamás öko-sci-fijének, a Theonak a harmadik, befejező része. Vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el a Theo 1-ről és 2-ről emelkedett hangnemben gépelni, hanem mindezt a tevékenységet a Theo 3-ra korlátozzam, elvégre mégis az jelent most meg… – nehéz dolog ez.

Nehéz, merthogy a Theo 3 nem csak sorszám szerint, hanem színvonalát tekintve is méltó betetőzése a trilógiának. Folytatódik a 2117-ben játszódó ökológiai disztópia, az elsivatagosodott világban új energiaformát kiaknázó társadalom megjelenítése. Folytatódik a harc az igazságért és a tiszta levegőért, folytatódnak a fehér hajú, feketére tetovált Theo megpróbáltatásai. A cselekmény még dinamikusabb mint eddig: van ám itt kalandozás, üldözés, menekülés, közelharc, tűzharc, haddelhadd, fordulat és végkifejlet is. De ami a legfontosabb: mindehhez dinamikus megjelenítés is társul. Akármelyik oldalra lapoz az ember (én), az egész oldalra megkomponált, átgondolt, és izgalmas panelszerkezetet talál (találok), arról nem is beszélve, hogy az egyes panelek mennyire látványosak. A Theoban használt szürkeárnyalatos festés nagyon szépen mutat a matt papíron, és valahogy az egész kiadvány nagyon taktilis: jó érzés fogni, lapozni.

A szürke festésnél maradva nem hagyhatom szó nélkül, hogy mennyire jól áll ennek sci-finek mind a konzervatív színválasztás (szürkeárnyalatosság), mind a konzervatív médium (festés). Festeni nem csak azért nehéz, mert minden csupa festékes lesz (legalábbis nálam), hanem azért is, mert annyira sokan annyi mindent festettek már, az egész médium annyira meg van terhelve a saját történelmével, hagyományaival, elvárásaival, hogy az ember inkább nem is fest (és így takarítania sem kell annyit). Ma a festés a Photoshop kis ecsetkéjével áll szemben, és ugyanúgy a visszalépés, a múltba tekintés gesztusa, mint ahogy a történetben Dr Fish nem elektronikusan tárolt adatbázisokból, hanem vaskos könyvekből igyekszik megérteni az élet titkát A Theo tehát egy olyan nem túl vonzó jövőben játszódó sci-fi, amely festve van, sőt, színek sincsenek benne – akárcsak a filmművészet és a fényképészet kezdetén, amikor minden fekete-fehér volt. Ebben a gesztusban egyszerre látjuk a jövőt, 2117-et, és a múltat, az “elavult” képalkotó eljárásokat. Úgy gondolom, kell is ez a megjelenésbeli visszafogottság ahhoz, hogy az eléggé extrém karaktereket el tudjuk fogadni, a világba illőnek találjuk. Kommandózó hóember? Kutyafejű főhős? Tigrisábrázatú rosszfiú? Simán.

A Theo által felvázolt alternatív jövő megjelenítése, az előző részekben hangsúlyos mocskos város, és a kínai negyedbeli kifőzde megidézi Ridley Scott Blade Runnerjét (Szárnyas Fejvadász). Ám ami ott neonszínű volt és füstös, itt szürke és fehér. Replikánsok helyett pedig hibrideket kapunk, embertestű, állatfejű lényeket. Sokat gondolkoztam azon, hogy mitől működnek olyan jól ezek a hibridek, hogy mitől hitelesek, és miért nem nevetjük ki őket. Az egy dolog, hogy a történet elején, még az első részben megtudtuk, hogyan jöttek létre. Az pedig egy másik dolog, hogy amikor meglátjuk őket, elfogadjuk a látványukat. Hiszen az egész lehetne felettébb kínos is, hogy fintorogva kelljen elfogadnunk, hogy egy kutyafejű hős kalandjait követjük.

Mégsem fintorgunk. Ugyanígy nem fintorgunk a hűtőszekrényből keletkezett hóemberen, Agapaon sem, hanem szó nélkül elfogadjuk újabb komor különcnek Theo és Tacskó mellé. A harmadik részben aztán kap is néhány olyan jelenetet, amelyet Rambo is megirigyelne. És bár répaorra nélkül Agapao szükségszerűen jégre tett Voldemort-hasonmásnak tűnik, mire eljut a történet arra a pontra, ahol a hóember orrának (képzavarral élve) lába kél, már annyi mindent köszönhet önfeláldozó jelenlétének Theo és Tacskó, hogy eme megjelenésbeli bakiját szívesen elnézzük.

Agapao neve egyébként, akárcsak a címszereplőé, biblikus gyökerekre támaszkodik. Ebben a gesztusban ismét a legjobb, az ősi elemeket új tartalommal megtöltő sci-fis hagyományok élednek újjá: az Agapé görögül azt jelenti, szeretet, a Theo pedig a Theodor latin eredetű név rövidítése, Isten ajándéka. Ők ketten (meg egy Tacskó nevű hibrid) verekszik magukat keresztül a fél világon, hogy mintegy véletlenül a lábuk előtt heverjen a rettegett energiamágnás, Prometheus Fish. Prometheus a görög mitológiában az a titán, aki Zeusz parancsa ellenére elhozza a tüzet a csupaszon vacogó embereknek. Ezt teszi 2117-es névrokona is: a titokzatos eredetű energiát hermetikusan lezárt tartályokba porciózza, miközben ő maga is egy hermetikusan lezárt tartályban éldegél (mint hal a vízben). Prometheus Fish az ellentétek embere, a robotok Indiana Jones-a: a tűz-víz, ember-állat, lélek-robot, ellentéteinek megtestesítője. Remek karakter, a harmadik rész egyik legnagyobb meglepetése. Csak ne hasonlítana annyira Nemora.

Szép Eszter

Facebook Hozzászólások