Texas Kid, testvérem – Nincs is kanál

Magyar szakon Szentesi tanár úrnál a legnagyobb hibának az számított, ha megkérdezte, milyen volt egy vers, és az illető azt felelte: érdekes. Azonnal elemző-értékelő magatartást várt el, nem véleményezőt. Pedig vannak olyan művek, ahol kicsit megáll az ész, és azt mondja, érdekes.

Mára ez a szó inkább pejoratív, legalábbis sokszor inkább így használjuk, azt mondjuk valamire, hááát, olyan érdekes, izé, olyan érdekes, letudtuk, köszönjük, inkább nem foglalkoznánk vele, majd holnap, ha nem lesz jobb dolgunk.

Hogy milyen volt két olvasás után is a Darko Macan ötletéből Igor Kordej által készített képregény, a Texas Kid, testvérem című képregény? Nagyon különleges.

Mindketten jártak már Magyarországon a Magyar Képregény Szövetség vendégeként. Aki jobban szeretné megismerni Darko Macant vagy Igor Kordejt, a linkek alatt Bayer Antallal beszélgetnek. Akit Igor Kordej munkássága érdekel, annak itt egy olyan alapos és élvezetes cikk Nagy Krisztiántól, amit én sose tudnék megírni. Mindketten jártak itt – hát most megjött harmadiknak Texas Kid.

Hol tudnám megfogni az elejét ennek a műnek? Mégis az érzelmek, benyomások felől próbálom kibontani, mert olyan, mint a Venom-ruha (mit kapok ezért az amatőr megfogalmazásért), kicsúszik a kezemből.

Brutális, drámai, költői, magával ragadó, közhelymentes. Az erőszakot, a humort és az izgalmakat tökéletes ritmusban adagolja, végig hihetetlen feszes, játszik az érzelmekkel, a valósággal, a metavalósággal. Szimbolikus apakomplexus-történet annyi vérrel és hússal, hogy felélednek bele a papírfigurák, beleremegnek a papírfalak.

Az első oldalakon megismerkedhetünk a hiteles valóságnak ábrázolt alig-fiktív valóságba ágyazott fiktív narrátorral (metavalóság), Képregényíró, ahogy apja, a „világ leghíresebb képregényének” Texas Kidnek (ez a Stan Lee-féle Texas Kid nem ez a Texas Kid) világhírű horvát alkotója is az.

Az első részben a fiktív Tomislav Brandt – az apa – élettörténetének mozaikdarabjait illeszti nagyobb képbe a narrátor elbeszélésén keresztül, mesteri módon Igor Kordej. Olyan alakot formál lapról lapra, akihez lehetetlen felnőni, mert már gyerekkorában a realitás határán álló történések, tettek kapcsolódtak hozzá. Egyszerre kőkemény és érzékeny figura, a szó múlt századi értelmében vett férfi.

Teljesen unalmasan hangzik, amiket itt leírok, úgyhogy szólok, hogy csak azért ilyen, mert semmit nem akarok spoilerezni, annyira kár volna néhány szóvá silányítanom Igor Kordej bivalyerős képekkel és minimális narrációval felépített történetét.

A második részben megjelenik Texas Kid, az apa által alkotott képregényfigura személyesen, beágyazva a narrátor, a komplexusos, önmagát apja árnyékában érző figura és családja, valamint a város hétköznapi életébe. Fizikai formát ölt a komplexus, ezzel a történet még csavartabbá, a valós, mégis metajelenbe ültetett szereplők mellett az egyik szereplő által alkotott figurát hozza be a metajelenbe. Nem fogom ezt a mondatot még egyszer elolvasni. Az egész apa-komplexusnak még köze lehet Jugoszlávia felbomlásához is, hiszen az generációs élményként feltétlen meghatározó mind Macan és Kordej mind Brandték esetében.

Most jut eszembe, hogy fekete-fehér a rajz. Ez e képregény kiváló példa arra, hogy aki meg tudja oldani, szín-hiányérzet nélküli művet képes létrehozni. Talán mert a szerkezet fensége mindig ott van a látványban, a fekete-fehérben pedig kendőzetlenül megmutatkozik.

A történet végén megkezdődik a narrátor felnőtté válása, de hogy ez az egész építmény az első oldaltól a száztizedikig egy egyszeri geg vagy folytatódik a történet, azt függőben hagyja a felirat: A MÁSODIK FEJEZET VÉGE.

Így is nagy rodeó volt.

A történetet a “széles képregényspektrumú” kiadó, a Comicsmania honosította, szép, vastag papíron éles nyomatú, puhaborítású kötet formájában.

Igazán megérte, hogy kaptam egyet belőle.

Az említett linkek pedig:

Lénárd László

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: