Pókember: hazatérés

Láttatok már falon Pókembert? Ha nem, akkor az elmúlt tizenöt évet egy kő alatt töltöttétek, ugyanis 2002 óta ez már a hatodik rész, egyben a második reboot. Ha jól számolom, átlagosan minden harmadik évre jutott egy film a barátságos és közkedvelt szuperhősről, és ha valaki messzire el is kerülte volna ezeket az alkotásokat, közvetve akkor is találkozhatott velük plakátokon, újságokon, online felületen, vagy akár játékokon keresztül.

Peter Parker tehát köszöni szépen, egész jól van, és bár egy génmanipulált pók csípte meg, szívósabb, mint egy csótány. Az első három filmben Tobey Maguire alakította, őt követte Andrew Garfield, most pedig Tom Holland vette át a stafétát, miután vendégszerepelt az előző Amerika Kapitány filmben. Úgy tűnik, pókunkon nemhogy nem fog az idő, de az évek elteltével egyre fiatalabb lesz (akkor is, ha Maguire két évvel fiatalabb volt Garfieldnál, amikor először magára próbálta a jelmezt).

Mint minden rebootnál, a kérdés itt is adott, hogy miben más ez az értelmezés, mint az előző kettő? Az egyik legfontosabb, hogy Peter egész jól érzi magát az iskolában – Raimié már az első rész közepén otthagyta a gimit, Webbnél erre a második részben került sor. Tom Holland karaktere azonban még egy ideig a középsuli padjait fogja koptatni. Emellett egy kicsit derűsebb, bohókásabb, mint elődei. Nem csoda, ezúttal elmaradt Ben bácsi halálának bemutatása, viszont kapott egy tündérkeresztapát Tony Stark személyében. Igen, az előző Pókemberekkel szemben ez a film 20%-kal több Vasembert tartalmaz.

Ami egyfelől nem baj, hiszen kettejük kapcsolata jól működik már azóta, hogy Stark tavaly beszervezte Petert a Polgárháborúban. Másfelől talán egy kicsit korai még high tech kütyükkel kényeztetni Petert, annál is inkább, mert azért a képregényben ő fejlesztett a saját ketyeréin a legtöbbet, mielőtt Tony a szárnyai alá vette volna.

Persze Peternek minden segítség jól jön, ugyanis Michael Keaton Adrian Toomes-szával kerül szembe, aki Keselyűként visszafejtett idegen technológiával üzletel kétes alakokkal. Keaton több szempontból telitalálat a szerepre. Egyrészt ő játszotta mozivásznon először Batmant, amit aztán ízekre szedett a Birdmanben, hogy aztán a maga módján itt újra felépítse. Senki nem műveli olyan szinten a tézis, antitézis, szintézis hármasát szárnyas álarcos emberekkel, mint Keaton. Emellett már annak is megvan a szépsége, hogy a legfiatalabb Pókember magával Batmannel kerül szembe (a szinkron készítői pedig erre rátettek egy lapáttal, amikor a magyar hangjának Rátóti Zoltánt adták, aki Christopher Reeve Supermanjét is szinkronizálta).

Valójában azonban ennél is fontosabb, hogy Pókember-ellenfélként valami olyasmit képvisel, amit rég láttunk a Marvel Moziverzumban. Pókember ellenségei ugyanis zömében kisemberek, akik lázadnak az ellen a rendszer ellen, aminek voltaképpen Peter is kiszolgáltatott. Adrian Toomes csak boldogulni szeretne vállalkozóként, ám az üzletből kitúrják nála jobb kapcsolatokkal és összeköttetésekkel rendelkező személyek, hogy még egy kicsit meg is alázzák. Ráadásul ezek az illetők Tony Stark alkalmazottai, így papíron ők a jó fiúk. Teljesen érthető a haragja, amikor úgy dönt, hogy az általa eltakarított idegen technológiát a saját hasznára fordítja, ahelyett, hogy a lehetőséget megköszönve üres kézzel távozna.

Ez ad neki egy olyan réteget, ami tökéletesen hiányzik a legtöbb Marvel-gonoszból. A legtöbb Marvel film ugyanis alapjában véve menedzserfantázia. Ronan, Malekith, Kaecilius, Ultron mind egy ellenséges sereg élén állnak. Sosem látjuk őket kiszolgáltatottnak, és valójában azért akarják uralni vagy elpusztítani a világot, mert ez a dolguk. Ezzel szemben a Marvel-hősök zöme így vagy úgy, de nemes. Tony Stark egy hatalmas vállalat örököse, Thor királyi sarj, Amerika Kapitány pedig egy egész nemzetet képvisel egymaga. Ha őket elmozdítják a helyükről, az emberek millióinak az életére kihat. Még Hank Pym is valójában a jogos örökségét akarja visszaszerezni a bitorlótól tanítványa, Scott segítségével.

Mint mondtam, menedzserfantázia, mert a jók ebben az esetben egy céget képviselnek, a rosszak meg a rivális vállalatot – a Vasember filmekben szó szerint. És itt igazából mindegy is, hogy mi motiválta a riválisokat cégük megalapításában, meg kell akadályozni, hogy lesöpörjenek minket a piacról. Igen, léteznek kivételek (Scott, Hulk, a Galaxis Őrzői), de az irányelv ez. Emellett ettől a Marvel filmek kifejezetten szórakoztatóak, de a sokat szapult gonoszprobléma pont abból fakad, hogy mi, kisemberek sokszor nem igazán érezzük megszólítva magunkat.

A saját elmondása szerint pont ilyen átlagember Adrian Toomes is, aki mindennapi aggodalmai mellett akkor is Keselyű, ha voltaképpen nincs (nagy) baj. Keaton pedig jól hozza a jó munkásembert, aki nem a világot akarja uralni, de szeretné eltartani a családját, gondoskodni a cégéről, és félrerakni az ínséges napokra. Egyetlen problémám van vele, hogy mivel egy családfilmben szerepel, ezért karaktere nélkülöz minden olyan élt, ami megtalálható Magnetóban, vagy, hibáik ellenére, a legtöbb Pókember-film gonoszban, mint Gyík, Dr. Octopus vagy Zöld Manó. Apropó, Zöld Manó, Keselyűn érződik, hogy az alkotók nagyon szerették Willem Dafoe karakterét, de cikinek érezték volna megint Pókember legfőbb gonoszát használni, így fogták azt, ami működött benne, és beletették Adrian Toomesba.

Az új Pókember adaptáció a tinifilm irányvonal ellenére más vonatkozásban is sokszor nyújt olyat, amit már azért volt alkalmunk látni. Tök jópofa az, hogy hősünk földön, vízen és levegőben is üldözi a bűnt, de a kompos jelenet sok tekintetben a második Raimi film hajóra ültetett vonatos mentőakciója. Emellett az alkotók kicsit szabadon értelmezik az eredeti alapanyagot, és itt nem arról beszélek, hogy Liz Allan fekete, Ned Leeds ázsiai vagy Flash Thompson latino vagy hogy az eddig idős hölgy May Parker most egy csinos nő, akit mindenki fel akar csípni, hanem arról, hogy sok esetben a személyiségek is kapcsolathálók is változtak. Nekem ezzel nincs semmi bajom, elfogadom, ha egy adaptáció inkább ihletet merít az alapanyagból, csak néha felmerült bennem, hogy vajon ha más stúdiók égisze alatt látunk ilyen jellegű változtatásokat, a rajongók nem követelnék-e, hogy kerüljenek-e vissza a jogok a Marvelhez. (Töredelmesen bevallom, engem egyedül Betty Brant ilyen jellegű szerepeltetése zavart.)

Kicsit olyan, mintha az Újvilági Pókember koncepcióját alkalmazták volna úgy, hogy abba nem kevés John Hughest kevertek, majd azt hozzáadták a Marvel Moziverzumhoz. Ennek megfelelően látunk benne házibulit, meglógnak benne a Ferrarival Audival, és Tony Stark is bebizonyítja, hogy semmit nem tanult a Különös Kísérletből, amikor létrehozott egy tininek egy női mesterséges intelligenciát.

Az új Pókember tehát barátságos, közkedvelt, kellemes, szórakoztató, mégha én személy szerint kicsivel több élt is el tudnék benne viselni. De ez legyen az én bajom.

U.I.: Igen, szerepel benne Stan Lee, igen, van stáblista utáni jelenet.

Facebook Hozzászólások