Nosztalgikus poszt-apokaliptikus: Café Postnuclear

A Café Postnuclearhoz jár egy kártyanaptár is, mégpedig 1986-os, ami valahol nagyon megalapoz a nosztalgikus hangulatnak. Magam is 1986-ban születtem, így az alkotóknak már emiatt félig nyert ügyük volt. A kivitelezés is szép, színes-szagos, keményfedeles, az előszót pedig Papp Tibor, a Totalcar főszerkesztője írta, amiből megtudhatjuk, hogy az alkotó Szűcs Gyula és Budai Dénes addig rágták a fülüket, hogy végül engedtek és kiadták a képregényt.

A Café Postnuclear történelme szerint az 1986-os csernobili katasztrófa végül atomháborúba torkollott Amerika és a Szovjetunió között, a Földből pedig nem maradt más, mint kiégett pusztaság meg a nyolcvanas évek popkultúrája. Nincs elegendő víz vagy élelem, van viszont moncsicsis bugyi, commodore videójátékok, VHS kazetták, illetve pucér lányos kártyák. Emellett utalások, utalások dögivel az akkori pop kultúrára, mint Conan, Dredd bíró, a Terminátor, és, persze, Mad Max. Ehhez pedig még sokszor társulnak az akkori slágerek, amik a történet felében a narráció/aláfestő zene szerepét töltik be.

Café Postnuclear 2

Kicsit olyan a Café Postnuclear, mint kimenni a Balaton partjára, és megpróbálni megélni egy kései szoci nyarat, miközben könnyes szemmel bámuljuk a naplementét. Biztos vagyok benne, hogy a főhős is ugyanezt teszi – mármint könnyes szemmel bámulja a naplementét –, akit egyébként azért is hívnak Jonnynak, mert akkoriban az angol név Janibb volt a Janinál. Hamár Dredd bíró, magyar módra ő is varrt fel magának vállrátéteket, az igazi példaképe azonban a már említett poszt-apokaliptikus ikon, Max Rockatansky.

Azonban ennek ellenére nagyon is eltérő személyiséggel rendelkeznek ők ketten. Jonny ugyanis első tettével előbb kimenti egy cimboráját a kannibál keresztények karmaiból, majd a mihez tartás végett főbe lövi. Később aztán megment egy bizonyos Szűcs Juditot, aki foglalkozását tekintve formás fehérnép, amikor az italozóban, ahogy lenni szokott, elszabadulnak az indulatok.

Café Postnuclear 3

Ez nem is állhatna távolabb Maxtől, aki nem cowboy, hanem túlélő. Meglopta valaki? Akkor kapják csak el a keresztény kannibálok, majd a roncsokból kimenti, amit ki tud. Max ugyanis nem fél a konfliktustól, de amennyire csak tudja, kerüli, mert ebben a szép új világban bármilyen hirig könnyen végzetes lehet. Belekötnek a fiatal lányba? Nem az ő gondja, ő szeretne kimaradni ebből a buliból. Igen, egykor rendőr volt, és az igazságért küzdött, és igen, utánament Toecutteréknek, amikor azok végeztek a családjával. De ezen kívül nem akar igazságot szolgáltatni, nem akarja újjáépíteni a civilizációt. Viszont legbelül szimpatizál azokkal, akik igen, és végül mégis csak segít nekik.

Pacal és Nők

Jonny, köszöni, teljesen jól érzi magát ebben a világban, ahol ő lehet a király, ahol a fiatal fruskák egy csettintésre szétteszik neki a lábukat, és ahol bátran szájalhat bármit. Egyébként kifejezetten jópofán fonódik egybe a nyolcvanas évek magyar valósága az akkori poszt-apokaliptikus toposzokkal. Telitalálat például a Mesztelen Nők tábla, ami mellett a következő felirat a „Pacal van”. Ahogy ötletes a Velőt és Verőt idéző testvérpáros, akik ugyanolyan ügyeskedők, mint a nyolcvanas években nálunk annyian.

Egy helyen bicsaklik meg nagyon a képregény, ez pedig a történet. Nyilván az ember nem vár semmi összetettet ettől a zsánertől, az új Mad Maxet sem bonyolították túl az alkotók, mégis ütős volt. Mert minden egyszerűsége ellenére meg volt írva, tudtuk, hogy ki melyik oldalon van és miért. Ez a rész a Café Postnuclear gyengepontja, mert nem igazán van alkalmunk megismerni a szembenálló feleket, hogy ki kivel van, és miért is érdekeljen minket. Nem rossz a Moebiust idéző főgonosz pap, csak semmit nem tudunk meg róla, ami önmagában nem lenne baj, hiszen Palpatine is csak egy fantom volt A jedi visszatérig, de ott tudtuk, mire megy ki a játék. Ahogy tudtuk, mit akarnak Humungusék, mit akar a Terminátor, mit akar Thulsa Doom – az összes olyan gonosz, akiknek történetéből a Café Postnuclear nagyban merít.

Emberök

A másik, hogy az áthallások és utalások nagyon működnek, de a következő részekben az alkotók a fele energiát, amit ezekre fordítanak, fordítsák arra, hogy egy kicsit kiforrasszák hőseiket. Mert oka van annak, hogy Dredd bíró miért is maradt meg a köztudatban, és nem véletlen, hogy itt is az ő jelmondatát idézik. Azt javaslom az alkotóknak, hogy Jonnynak is találjanak valami hasonlót, hogy markáns legyen. Az életérzést már megalapozták, azon a téren akkor sincs okuk az aggodalomra, ha az kicsit a háttérbe szorul.

Egyébként talán nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek és a poszt-apokaliptikus zsáner olyan jól egybe fonódnak, és nem csak azért, mert akkoriban már csak költséghatékonyságból is megérte ebben a műfajban forgatni. De akkoriban éppen a rendszerváltás előtt jártunk, és ahogy a poszt-apokaliptikus művek zömében ott a remény, hogy egyszer jobb lesz minden, ez megvolt bennünk is, hogy megnyílik előttünk a Nyugat, és eljön a Kánaán. Emellett a poszt-apokaliptikus műfajban ott az újraindítás romantikája, és ez megint csak illik a nosztalgiához, hogy visszavigyen minket abba a korba, amikor még reménykedhettünk az új rendben, mert nem kellett csalódnunk benne.

Ezt azért is jól elkapják a srácok. Tartsák meg, és kicsit feküdjenek rá a többire.

Facebook Hozzászólások