Marvel filmek: Pókember 3

Amikor legutóbb azzal búcsúztam Petertől, hogy legyen önbizalma, nem úgy értettem, hogy essen át a ló másik oldalára, és váljon arrogáns seggfejé. Pedig sajnos pontosan ez történik, és ezen az sem segít, hogy a harmadik film egy hatalmas katyvasz. Persze, értem én, mire akarja kihegyezni az egész történetet Raimi, de az a baj, hogy a seregnyi felesleges elemnek köszönhetően végül a film forgácsokra esik szét.

Legyünk korrektek, azóta már Raimi is elismerte, hogy túl sokat markolt, és így a film nem állt össze egységes egésszé. Pedig a vezérvonal kristálytiszta, az ötlet meg kimondottan érdekes. Valójában egy egyszerű szerepcseréről van szó: Peter Parker végre befutott, az egész város hősként ünnepli, ezzel szemben Mary Jane élete eddigi legnagyobb válságán megy keresztül. Eddig Peter volt a vesztes, aki nem érhetett fel álmai nőjéhez, most azonban fordul a kocka, és neki kell kedvese támaszának lenni. Vagy legalábbis kellene.

Peter helyzetét nehezíti, hogy ezúttal nem egy, hanem rögtön három gonosztevőtől is kell tartania: Homokembertől, Venomtól és Harry Zöld Manójától. Korábban mindig csak egy szupergonoszt kaptunk, aki valamilyen formában Peter sötét tükörképe volt, így volt idő kidolgozni és bemutatni őket. Molina Octopusa máig a legjobb filmes Pók-ellenség, talán csak az új széria Gyíkja érhet fel hozzá, Defoe Zöld Manója meg legalább emberként összetett és szerethető. Azt hiszem, talán legjobban a jelenlegi gonoszfelhozatalon látszik a film legnagyobb problémája, a túlzsúfoltság, és ennek az sem tesz jót, hogy ezúttal Peter maga válik saját sötét tükörképévé: csak kecskeszakáll növesztése helyett felcsap emónak.

Vegyük őket sorjában. Harry Zöld Manóját már az előző film végén megelőlegezték számunkra. Mivel ő Peter legjobb barátja, ezért kettejük kapcsolata a második legfontosabb szál, amiben lehetne potenciál. Két nagy probléma van vele csupán: az egyik, hogy Harry olyan ellenfelet képvisel, amihez hasonlót már láttunk, ráadásul ruhája ugyan visszafogottabb, de ettől függetlenül ugyanúgy egy leszázalékolt Power Rangers karakter jut róla eszünkbe, ahogy az apjáról. A másik, hogy Raimiék nem igazán tudnak vele mit kezdeni, ezért egy darabig kispadra küldik hirtelen indukált amnéziával. Igen, ez alatt legalább megint barátokként látjuk őt Peterrel, és ez sokkal jobb kettejük legrosszabb szappanoperákat idéző kakaspárbajánál, viszont óhatatlanul az az ember érzése, hogy ezeket a békés jeleneteket korábban kellett volna kapnunk, és nem az utolsó pillanatban még hozzávarrva a harmadik filmhez.

Raimi nagy kedvence Homokember volt, őt mindenképpen szerepeltetni akarta, és sokszor érezni is a karakter iránti rajongást. Ráadásul ezúttal nem egy tudós esik tudományos baleset áldozatul, hanem egy egyszeri munkásember, és ebben az új dinamikában van is potenciál, amit Raimi gyakran ki is használ. Homokember – eredeti nevén Flint Marko – ugyanis végig szimpatikus figura marad, aki alapjáraton még Peternél is kevesebb hatalommal és lehetőséggel rendelkezik. Az egésznek ad egy jópofa csavart, hogy fizikai fronton ő az eddigi legerősebb ellenfele. Ráadásul Thomas Haden Church is sajátos karaktert kölcsönöz a figurának.

Sajnos azonban rá sincs idő, és ezen nem segít, hogy Raimi egy csavarral megtette őt Ben bácsi gyilkosának. Teljesen felesleges húzás, a karakter nem igényelte, hogy a történetét Peterhez kössék. Az alsó osztálybeli bűnöző figurája, aki a kislánya betegségére szeretne pénzt összegyűjteni, teljesen elegendő lett volna. Ami a látványt illeti, az átváltozása telitalálat a széteséstől kezdve az újraépüléséig, ahogy a metrós verekedés is ötletesre sikeredett. Más jeleneteknél viszont az effekteken igencsak fogott az idő. Hozzátartozik, hogy engem nem zavar, hogy képregénybeli megfelelőjével ellentétben képes porvihar alakot ölteni – legalább vígan énekelheti közben, hogy „homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.”

A harmadik gonosz a sorban Venom, akin viszont nagyon érezni, hogy Raimi nem akarta, nagyon nem, de a stúdió ráerőltette. Mi áll ennek a hátterében? Venom sokáig a harmadik legnépszerűbb Pókember ellenfél volt, közvetlenül a már szerepeltetett Zöld Manó és Dr. Octopus után. Mint már említettem, mind a hárman Pókember sötét tükörképei. Zöld Manó a misztikum mögé rejtett tudományt képviseli (és így annak elzárását a kiváltságosok számára), Dr. Octopus másodlagos identitása egy másik nyolc végtagú teremtményen alapul (emellett ő is tudós), Venom meg… hát, szerintem csak rá kell nézni. Azonban míg az előző kettő gonosz már a kezdetektől megkeserítik Pókember életét, Venom csak később csatlakozott, a nyolcvanas években… márpedig Raimi esztétikája, karakterei, történetvezetése, szerencsétlenkedő Parkere egytől-egyig a hatvanas éveket idézik, amibe sehogy sem passzol a szimbióta.

Ezen az sem segít, hogy Raimi elég nemtörődöm módon kezeli ezt a történetfonalat. Míg Zöld Manó vagy Octopus szálát gondosan és lassan építette ki, addig a szimbiótát szinte találomra illeszti be a történetbe. Mivel egy idegen teremtmény, adta volna magát, hogy Jameson asztronauta fia találjon rá, de az is jobb lett volna, ha esetleg egy kísérlet eredménye, mint az Újvilágban. Sőt, bármi jobb lett volna annál, hogy csak úgy lezuhan, és rágógumiként Parkerre ragad. Végül is ez a megoldás csak kétféle embert zavar: azt, aki nincs tisztában a képregénnyel és nem tudja hova tenni, és azt, aki tisztában van a képregénnyel, és tudja, mit adaptáltak rosszul. De továbbmegyek: az, hogy Venom ide sok, már az elején látható stáblistából látszik, amikor a fekete nyálkát egyszerre szerepeltetik Homokember motívumával. Egyszerűen nem passzolnak egymáshoz.

Arról nem beszélve, hogy Venomot mindenképpen egy következő filmre kellett volna tartogatni. Itt szinte lábjegyzetként jelenik meg, ráadásul a designja egy költségtakarékos kilencvenes évekbeli horror film megoldását idézi. A probléma az éles fogakkal teli szájjal van. A képregényben az első megjelenésében még csupán egy emberi szájnyílás jelent meg a maszkon, ami által a figura képes volt gonoszul mosolyogni (míg Parker erre képtelen volt), az agyarak és a nyelv csak később jött. Bele lehet magyarázni azt, hogy az öltözet szép lassan átalakította a viselőjét, mert erre a történet elég időt ad. Itt nem. Brockra rátapad a ruha, és máris Pókember démoni megfelelőjévé válik agyarakkal… és Topher Grace hangjával.

De a gonoszokon kívül kapunk még Gwen Stacy-t, a rendőrkapitány apját, illetve hirtelen kulcsszerepet kap az eddig csak statisztáló inas. Ennek következtében persze senkire nem marad idő, karakterek táncolnak fel a színpadra, majd táncolnak le róla, és az olyan szereplők is elsikkadnak, mint J. K. Simmons mindig zseniális Jamesona vagy May néni.

Két dolog azonban még mindig Raimi javára írható. Az egyik, hogy New York lakosságát még mindig szeretettel ábrázolja a maga sokszínűségében. a másik, hogy őszintén hisz abban, hogy minden gyarlósága ellenére az ember alapvetően jó.

Ez persze azonban még kevés, hogy mentse a filmet, és sajnos a kusza történetnél és nagyobb probléma, hogy a három főszereplő – Peter, Mary Jane, Harry – sokkal ellenszenvesebb itt, mint eddig bármikor. Az előző filmekben Peter jó szándékú, Harry pozitív értelemben próbál megfelelni apjának, ám itt mindketten kifordulnak magukból. Mary Jane… Mary Jane meg egyszerűen képregénybeli megfelelője lába nyomát sem csókolhatja meg.

Így ezzel az eddigi három legsikeresebb képregényfilm franchise elvérzett. Érdekes, hogy a jövőjük valahol kikövetkeztethető a harmadik részből. Pengéről azóta sem hallani semmit. Pókembert teljesen újraindították, hogy az új széria már a második résznél megismételje az itt felsorolt hibákat. Ezzel szemben az X-menhez előzményfilmek születtek, amelyek sikeresebbeknek bizonyultak a korábbi alkotásoknál. Ez persze nem következik feltétlen az adott harmadik rész minőségéből, de valahol érdekes.

Stan Lee cameó: az öreg a film elején gratulál Pókembernek.