Marvel filmek: Elektra

Ha megnézzük a korai Marvel filmhozatalt, azt láthatjuk, hogy a filmkészítők a nagyágyúk mellett (X-men, Pókember, Hulk, Fantasztikus Négyes) inkább a kisebb kaliberű, városi hősöket részesítették előnyben (Penge, Fenegyerek, Megtorló és most Elektra). Olyan igazságosztókat, akik helyi gengszterekre és maffiavezérekre specializálódtak, és akiket elsősorban harcművészetekben való jártasságuk emel ki a tömegből. Igen, most egy kicsit egyszerűsítek, mert Fenegyereknek ott a radarlátása, Penge pedig félvámpír, aki vérszívókra vadászik, tehát megtalálható bennük a fantasztikum. Viszont egy átlagos akciófilmhez képest a valóságtól csak kicsit elrugaszkodottabbak.

Vasember, Thor vagy akár Dr. Strange egy saját világot igényelnek, kifejtett szabályokkal és olyan ellenfelekkel, akik igencsak elütnek az őket körülvevő valóságtól. Ez igaz a korábban említett nagyágyúkra is, de ők elég népszerűek voltak ahhoz, hogy a stúdiók kísérletezni merjenek velük. Magneto, Zöld Manó, Loki vagy a harci ruhás Obadiah Stane olyan ellenfelek, akik a puszta jelenlétükkel megváltoztatják a világot, tehát jóval több energiát igényelnek, hogy hitelesek maradjanak. A városi hősös vonulat gonosztevői azonban igyekeznek teljesen elrejteni valódi kilétüket a társadalom elől – akár vámpírok, akár bűnözők – így nem változtatják meg a világ arculatát.

Így érthető, hogy ezeket a karaktereket egyszerűbbnek tűnt a mozivászonra adaptálni, mint a társaikat. A végeredmény azonban, ha csak ezeket az adaptációkat nézzük, valójában elkeserítő. Félreértés ne essék, a Penge 2-t határozottan jó filmnek, az első Pengét és a Fenegyereket nézhető adaptációnak tartom… de a Penge: Szenthármasság, a Megtorló és az Elektra külön-külön egy jól előkészített ízlés elleni merénylet.

A gond talán ott van, hogy mindhárom filmnél egy meglehetősen ZS-kategóriás akciótörténetről beszélhetünk, amiket a kereskedelmi tévék húsz fillérekért vesznek meg, az azokra jellemző párbeszédekkel, motivációkkal, dinamikával, amit némi fantasztikus elemmel turbóztak fel. Nem sokkal, éppen annyival, hogy a megrögzött akciófilm-rajongó gyomrát se feküdje meg különösebben.

Vegyük például Elektrát. Egyrészt dicséretesnek tartom, hogy egy szuperhősnőről is készülhetett film, különösen, hogy manapság úgy tűnik, egy rajongói petíció benyújtása is kevés ahhoz, hogy egy Fekete Özvegy filmet kapjunk. Ha már itt tartunk, rengeteg szuperhősnőnél (mint a már említett Fekete Özvegy) indokoltabbnak érzem a saját adaptációt. De hát Elektrát már láthattuk a Fenegyerekben, míg a többieket be kellett volna mutatni az akkori nézőközönséggel.

No, nem mintha sok közös vonás lenne a Fenegyerek Elektrájában és a saját filmes változatban, legfeljebb a név, Jennifer Garner, meg az, hogy értenek a harcművészethez, bár az már nem, hogy milyen szinten. A Fenegyerekben Elektra még apuci kislánya volt, aki mellékesen tudott verekedni, és az érzelmei motiválták. A saját filmes inkarnáció hűvös vérprofi, akinek egyébként eszébe nem jut Fenegyerek, Vezér vagy Célpont, akik meghatározó szerepet töltöttek be életében. Igen, tudom, a halál megváltoztatja az embert, akkor is, ha feltámasztják, de valójában semmi összekötés nincs a két film között.

De nem ez az igazi probléma. Az igazi probléma, hogy a már meglévő háttér helyett fapados kung fu és akciófilmekből vett kliséhalmazt kapunk. Elektra elmereng a múltján, ahogy ezt korábban Segalék is megtették helyette: áll egy tó partjánál, és a következő vágásban ott térdepel mestere előtt, aki történetesen vak, és azt közli, hogy a hős nem a legjobb tanítványa, pedig illene, hogy az legyen. Nem baj, a film során az lesz.

De ezek a visszaemlékezések meglehetősen véletlenszerűek, zavarosak és semmitmondóak. Elektra mestere pedig az a karakter, akiből annyi bölcsesség árad, hogy az el sem fér egy szerencse sütiben. Apropó, ha már itt tartunk, miért van az, hogy a jó harcművészek egytől-egyig fehérek, a rosszak pedig javarészt ázsiaiak? Bírom én Terrence Stampet, meg tudom, hogy Bot a képregényben is európai, míg a Kéz egy japán szervezet, csak kicsit fura. Igaz, az orgyilkosok krémjében találkozhatunk mindenféle nemzetiségű gazfickóval, de úgy tűnik, a nindzsák ugyanúgy az esélyegyenlőség hívei, mint a kalózok: ha tudsz embert ölni, fel vagy véve.

Persze az elitosztagnak sincs ideje kibontakozni, pedig milyen hatásvadász felvezetőt kerítettek nekik az alkotók. Ők mennek blazírt arccal a terem felé, ahol a sok fejes tanácskozik, látványosan, hogy mindenki tudja, még a pattogatott kukoricájába belefeledkezett néző is, hogy ezek itt fontos emberek, fontos dolgokról tárgyalnak teljes átéléssel… amikor pedig az öt harcos megérkezik, olyan hirtelen hallgatnak el, mintha a rendező szólt volna rájuk, hogy ezt tegyék. Mi pedig nézünk, hogy vajon, mi lesz itt?

Hát, nem sok minden, szerencsétlenek annyi vizet nem zavarnak, mint amennyit négy évvel később az első Farkas filmben az X-fegyver gárda. Ott van Szikla, akit elméletileg nem lehet megsebezni… ehhez képest rázuhan egy fa, és meghal. Lehet, hogy csak azokra a támadásokra sebezhetetlen, amiket lát, de akárhogy is magyarázzuk, ez egy meglehetősen balfácán halál. Kenkunak a nevét alig van alkalmunk megjegyezni, dárdákat dobál, nem jut velük messzire. Tetkó a testén található tetoválásokból képes állatokat megidézni, amely effektekről a Mortal Kombat filmek látványvilága jut eszünkbe, a Méregnek fordított Typhoid pedig olyan sminket fúj áldozatai arcára, amire azok allergiásak.

Az egyetlen értékelhető tagja a társaságnak a villámgyors Kirigi. Will Yun Lee alakításában a Kéz orgyilkosa szimpatikus, karizmatikus és egyszerre sugárzik belőle magabiztosság és szerénység. Az ember azt veszi észre, hogy akaratlanul is neki szorít, mint anno Michael Clark Duncan Vezérének.

Sajnos azonban ő sem a filmet, sem a szervezetét nem képes megmenteni. Mert az például elég gagyi megoldás, hogy a halott Kéztagok csak úgy sárgafüstté válnak, mintha génmanipulált pöfetegek lennének, nem pedig emberek. Lehet, hogy ennek megvan a gyakorlati haszna, de valójában arról van szó, hogy addig sem kell vérrel sokkolni a közönséget. Elvégre milyen dolog már egy ZS-kategóriás akciófilmben, ahol őszi legyekként hullnak a szereplők, hogy egy csepp vért is lássunk?

Persze, néha jó lenne, ha csak a legalapvetőbb szabályokat megmagyaráznák a közönségnek. Jó lenne, ha a szimpatikus apukát nem neveznék Mark Millernek, mert az kábé olyan, mintha A fantasztikus négyes film legfontosabb emberi szereplőjét Stan Kirbynek hívnák – nem ötletes, sokkal inkább erőltetett kikacsintás. Jó lenne, ha a készítők a stáblistán nem használnának görög karaktereket, csak mert Elektra görög, vagy legalábbis nem ebben merülne ki a kreativitás. Jó lenne, ha Zak Penn egy kicsit több energiát fordított volna a forgatókönyvbe… de akkoriban csak úgy ontotta magából a szuperhősszkripteket, és ez meglátszik az Elektrán is.

Egykor a kisebb kaliberű hősök jelentették a szuperhősfilm áradat egyik meghatározó vonulatát. Mára azonban egy zsákutcának bizonyultak – ugyan később is találkozhattunk velük a mozikban, háttérbe szorultak a fantasztikumot teljes mellszélességgel felvállaló Marvel produkciók mellett. Emlékszem, akkoriban a szuperhősfilmek egyfajta lejtmenetben voltak, köszönhetően ezeknek a szemeteknek meg a két nagy húzónév – az X-men és a Pókember – meglehetősen sokat markoló és ennek következtében zavaros harmadik részének.

Időbe telik, míg a Marvel filmek újra nívósak lesznek, és ez sokat köszönhet a 2008-as Vasembernek, magasabbra téve a mércét a szórakoztató szuperhősadaptációk számára. De addig még jó pár filmet levetítenek a moziban, és ezek mindegyikéről olvasni foghatok a következő részekben.

Stan Lee cameó: nincs, a karaktert Frank Miller találta ki.