Marvel filmek: Fantasztikus négyes

A Fantasztikus Négyes volt Stan Lee első nagy dobása, az 1961 novemberében debütált csapat olyan hősöket előzött meg, mint Hulk, Pókember vagy az X-men. A csapatot Lee gyakori alkotótársával, a szintén képregénylegendának számító Jack Kirbyvel hozta létre, aki a rajzok mellett a történet írásából is kivette a részét. A Fantasztikus Négyes úttörőnek számított a szuperhősök világában a korábbinál esendőbb és emberibb karaktereivel, akiket elsősorban a családi kötelék tartott össze, nem pedig hivatásuk. Persze, hivatásuk szerint is úttörőknek számítottak, elvégre felfedezők voltak, nem pedig rendfenntartók, noha a világot ők is megmentették párszor.

Ezzel szemben a Fantasztikus négyes film olyan, mint egy rossz Disney matinéfilm, az a fajta, amit anno szombat délután vetítettek, hogyha a gyereknek nincs jobb dolga, akkor nézze inkább ezt, és hagyja a szüleit sziesztázni. Persze pont a Disney mutatta meg korábban (A Hihetetlen család) és később (Bosszúállók), hogy képesek szórakoztató szuperhősfilmeket lerakni az asztalra, míg a Fantasztikus négyest a Fox stúdió készítette, az eredmény mégis olyan, mint egy kevésbé sikerült Mickey Egér-produkció: olyan kínos kiszámítottsággal igyekszik kiszolgálni a közönség igényeit, hogy az eredmény annyira semmilyen, hogy azzal szódát lehetne hígítani.

Pedig igazából lenne potenciál ebben a filmben, és ezt nem csak az alapanyag miatt mondom, hanem többé-kevésbé a színészek is eltaláltak. Julian McMahon és Ioan Gruffud kiváló Doom és Reed lehetne jó forgatókönyvvel, Chris Evans azóta egy másik képregényfilmben megmutatta, hogy képes letenni az asztalra, és ugyan nem Jessica Alba lenne az első választásom a tudós Sue Storm szerepére, de nem is ilyen szerepet írtak a számára, és nála is ez a legnagyobb gond. Az egyetlen, aki tényleg brillírozik, az Michael Chiklis, aki egészen szerethető Ben Grimmként átalakulás előtt és után is.

Rajtuk kívül azonban minden más téren komoly gondok vannak. Az első és leglényegesebb az alapkoncepció. A Fantasztikus Négyes képregény az űrverseny idején indult, ennek megfelelően jártak a világűrben, idegen dimenziókban és párhuzamos valóságokban, illetve időben oda és vissza. Harcoltak istenekkel, szörnyetegekkel, galaktikus veszedelmekkel, gonosz kényurakkal a téridő kontinuum minden pontjából. Ehhez képest filmbeli változatukban semmi fantasztikus nincs. Rendben, kimennek a világűrbe, mert hát valahogy szert kell tenni a képességeikre, de ezután a lehető leghétköznapibb szuperhősöket kapjuk, akik sikeresen megmentik maguktól a forgalmi dugót, egyébként meg a legmindennapibb feladatokra használják adottságaikat, kezdve azzal, hogy megpróbálják kigyógyítani magukat.

Egyébként értem én, hogy az akkori közönség számára az eredeti koncepció túlságosan tömény lett volna, de valahol akkor is szomorú, hogy itt nem egy földalatti szörnyetegtől, elszabadult kísérleti fegyvertől vagy egy katasztrófától védik meg az embereket, kiskutyástól, mindenestől, hanem a saját maguk által okozott galibától. Az emberek pedig piedesztálra emelik őket, no, rejtély, hogy voltaképpen miért, mert érdemben nem tettek érte. Apropó, tömeg: Sam Raimi Pókember filmjeiben New York lakóinak volt egy arca. Olykor esetlen volt, de mindig szerethető. Itt a tömeg azért van, hogy szájtátva álmélkodjanak.

Nem ez az egyetlen elem, aminél az ember hirtelen fájó nosztalgiával kezd gondolni a Raimi-adaptációkra, hanem a főgonosz is. Doctor Doom a képregényben a végletekig eltúlzott kényúr megtestesülése, akinek a fotója ott szerepel a szupergonosz szócikkely mellett. Egy kitalált kelet-európai ország vezetője, páncélt viselő, arra zöld köpenyt húzó őrült tudós, fekete mágus, az okkult tudományok és a robotika szakavatott mestere, aki mindig egyes szám harmadik személyben beszél magáról. Itt egy üzletember, akárcsak Norman Osborn, noha Willem Dafore karakterével ellentétben őt nem ábrázolják következetesen. Raimi Osbornja alapvetően szimpatikus figura, aki szép lassan elkárhozik. Sima ügy, ezzel mindenki tisztában volt, alkotók, közönség egyaránt.

A Fantasztikus négyes készítői azonban mindent megtesznek, hogy már a kezdet kezdetén egy ellenszenves szemétládának állítsák be Doomot. A film legelső képén szobrot emel magának, az azt követőn pedig meghúzódik karosszéke árnyékában, mint Karmos doktor a Bigyó felügyelőből, hogy aztán lekezelje Reedet, és még a volt barátnőjét, Sue-t is lecsapja a kezéről (nyenyenye!). A gond ott van, hogy ennek ellenére Doom kimondottan egy korrekt személy. Űrhajót biztosít barátnője exének, amikor az előáll egy egyébként meglehetősen kiforratlan tervvel (ha meg akarják figyelni a sugárzást, nem lenne ahhoz egyszerűbb egy műhold vagy egy szonda)? Miután pedig a kísérlet teljes katasztrófába torkollik, gálánsan vendégül látja Reedéket, hogy aztán ő veszítse a legtöbbet (mert őt is megszorongatják, mint Osbornt, és persze ő is bosszút áll, körülbelül ugyanolyan módszerekkel).

Emlékszem, régen morogtam a képességeire (őrült tudós helyett itt lassan szerves fémmé alakul, és valahogy képes irányítani az elektromosságot), de a karakter kiherélése és az amúgy is gyér látvány mellett ez már csak hab a tortán. Ami viszont ennyi év után feltűnik, hogy még átalakulásnál is ő húzza a legrövidebbet. Szegény Ben Grimm sem jár jól, de vele szemben ő lassan, fokozatosan alakul át, ahogy Jeff Goldblum karaktere tette A légyben.

Igen, említhetném még, hogy Ben Grimmen látszik a gumiruha, Reed Richards meg Photoshop segítségével nyúlik. De az agyam akkor is folyton arra az átkozott hídra kalandozik vissza, ahol Bent külseje miatt kosarazza ki felszínes barátnője, hogy azzal párhuzamosan az egyébként feleslegesen vetkőző Sue a tömeg előtt hozza zavarba magát. Ahol Reed újat rúgjon a barátjába – „Esküszöm, mindent megteszek, hogy újra Ben légy!” – holott ennél még a tapintatlan Johnny is képes volt tapintatosabban fogalmazni – „Ben miért nem tudja kikapcsolni a képességét?”

Zárszóként viszont megemlíteném a film egyetlen szerethető mondatát: amikor Reed megcsókolja a láthatatlanná váló Sue-t, az azt feleli: „Ez az orrom, észlény!” Kábé ez az egyetlen beszólás, ami nem cinikusan erőltetett.

Stan Lee cameó: az öreget Willie Lumpkinként, a Baxter-torony postásaként láthatjuk, amint írásbeli felszólítások garmadáját adja át Reednek.