Marvel filmek: A megtorló

Bárki bármit mond, A megtorló nem rossz film. Hanem borzalmas. Jó, persze a Penge 3-hoz képest egész tűrhető alkotás, de ez is csak úgy pozitívum, ahogy A Simpson család egy jelenetében Moe élvezi az élet apróbb örömeit.

A megtorló, úgy, ahogy van, a boldog kilencvenes évek tévé-akciófilmjeire emlékeztet, olyan sztárokkal, akiknek a nevére sem emlékszünk már, és mindnyájunknak jobb így, kiváltképpen a sztároknak. Az olyan akciófilmekre, amelyeknek hőseit még statisztának sem választották be a Feláldozhatókba. Az olyan akciófilmekre, amelyek nemcsak bugyuták voltak, de se szívük, se tökük nem volt. Amiben a dolgok úgy robbantak, hogy egy szikra nem volt a történetben – A megtorló azonban még ezekhez az alkotásokhoz képest is meglehetősen felvizezett.

Lehet, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb Megtorló-rajongója, de kedvelem Frank Castle-t. Bár a Marvel-branch tagja, sokkal jobban szeretem, ha a maga útját járja, mert mindig is úgy éreztem, hogy az ő véres-mocskos világa nem keveredik el jól a maszkos igazságosztókéval (bár a Balfékek szövetségét élveztem). 1974-ben indult a karrierje, két évvel Brian Garfield Bosszúvágy című regénye után, de félévvel annak Charles Bronson-adaptációja előtt. Ez, azt hiszem, sokat elmond a karakterről, és hamár Megtorló-film, az ember valami ilyesmit várna.

De a film már az eredettörténettel bakot lő. Frank Castle ugyanis ugyanúgy vesztette el családját, mint ahogy Bronson Paul Kersey-je. Mint ahogy Batman vesztette el a szüleit, vagy Pókember a nagybácsikáját. A szeretteik egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Frank például csak a Central Parkba vitte ki piknikezni feleségét és két gyerekét, ahol aztán tanúi lettek egy maffia-leszámolásnak – a bűnözők meg nem akartak szemtanút hagyni. Semmi személyes. Csak a világ, de legfőképpen az emberek érzéketlensége.

Ez motiválja Kersey-t, Wayne-t és Parkert, noha más és más módon válaszolnak rá, és más és más módon igazolják tetteiket maguk előtt. Egyszerűen őrjítő, hogy ártatlan szeretteinkkel történik valami szörnyű, akik semmivel nem vívták ki mások gyűlöletét. Teljesen más, ha egy régi haragos tett keresztbe, mert a régi haragoshoz nem nehéz becsengetni, és felképelni, ne adj Isten más formában igazságot szolgáltatni. Ha azonban valakit csak úgy megvernek ismeretlenek, akkor már jóval tehetetlenebbnek érezzük magukat. Onnantól nem egy személlyel állunk szemben, hanem egy egész csoporttal. Mert, ha utólag is, de meg akarjuk akadályozni, hogy a jövőben bármi hasonló történhessen.

Castle azonban saját nemezist kap John Travolta karakterének személyében. Szeretném azt mondani, hogy legalább Howard Saint érdekes, de egyszerűen nincs megírva. Szeretném azt mondani, hogy Travolta jól játszik, de mintha alva járna – ebben méltó párja a hőst alakító Thomas Jane-nek, aki eléggé leszedáltan hozza Frank figuráját. Legalább a kiindulópont lehetne érdekes, de nem, Howard Saint fia elég balfácán halált hal, úgy, hogy magát a hőst még meg sem ismerhettük, mert inkognitóban és az azzal járó parókában bohóckodik.

A tévéfilmes színvonalra pedig nemcsak a történet játszik rá színészekkel együtt, de a sokszor ad-hoc jelenetek is, mint amelyikben bemutatják, hogy ül Travolta a saját bárjában, mert az biztos érdekes, amit a vágások és a random szövegek csak tovább fokoznak. És akkor még nem is szóltam egy szót sem a legfeljebb mélaundort kiváltó filmzenéről, ami a maga ürességével folyton jelen van, hogy már a film harmadánál azt kívánjuk, legyen már egy kicsit csönd. Ugyanaz a fásultság érződik az egészből, mint a Penge 3-ból.

Azért pár kedvelhető elem elvétve akad. Az oroszban van valami rajzfilmszerű, bárgyú báj, amit máshol lehúznék, itt viszont már legalább fénylik, Travolta egyébként meglehetősen semmilyen feleségének pedig ad valami karaktert, hogy minden csütörtökön moziba jár.

De az egyetlen jelenet, amikor a nézőben megjelenik a remény szikrája, hogy talán tényleg lesz ebben a borzalomban valami értékelhető, az Rebecca Romijn színre lépése. Ugyanis abban a tizenöt másodpercben van valami Romijnban, amitől elhisszük neki, hogy kemény nő, a szó valódi, nem akciófilmes értelmében. Aki rendre duplaműszakokat vállal be, aki az éhbérből próbál kijönni, akivel kőkeményen kicseszett az élet minden fronton, mégis rendelkezik valami tartással. Aztán a következő jelenetben azt látjuk, hogy késsel a kezében retteg bántalmazó pasijától, akit persze Castle rendez le, mert ő a helyi alfahím. Innentől Romijnnak nincs is nagyon más szerepe – egy kivételével –, minthogy olyan, szintén jobb sorsra érdemes színészeknek mosolyogjon, mint Ben Foster vagy John Pinette.

Kár, mert Castle-nek szüksége lenne valakire, aki kicsit helyrerázza. De az ember ne várjon semmit egy olyan filmtől, ami a kilencvenes évek felvizezett akciófilmjeinek halvány mása. Még valamire való robbantásokat sem.

Stan Lee cameó: nincs, a karaktert Gerry Conway és John Romita, Sr. találta ki.