Marvel filmek: A galaxis őrzői

Lássuk be, igencsak híján vagyunk az űroperáknak az ezredforduló óta. A Csillagok háborúja után szinte a csapból is e zsáner képviselői folytak, kis és nagy költségvetésűek egyaránt. Felsorolni is lehetetlenség őket, annyira meghatározóak voltak a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek végéig. Mi tette be nekik a kaput? Ha cinikus akarok lenni, talán az, hogy amennyire a műfajt elindító eredeti trilógia képes volt megérinteni a közönséget, az előzménytrilógia olyannyira elidegenítette.

Persze ennél talán egy kicsit többről van szó, mégpedig arról, hogy a közelmúltban mik valósultak és mik nem valósultak meg a technológiában. Egyrészt nem jutottunk ki a világűrbe, másrészt szert tettünk egy egész világot behálózó információs hálózatra. Lehet, hogy az űroperáknak az tett keresztbe, hogy más irányt vett a technológia, és ez egy olyan téma, amivel megéri foglalkozni. Ez nem az a cikk lesz, már csak helyhiányból fakadóan is.

Akárhogy is, az űrkalandorokat felváltották a szuperhősök, és ebben a zsánerben az ezredforduló után csak a két legbejáratottabb franchise-ban (Csillagok háborúja, Űrszekerek) kaptunk filmeket Douglas Adams Galaxis útikalauz, stopposoknak filmadaptációját leszámítva. Noha mindegyiküknek akadtak rajongóik, egyikük sem aratott olyan osztatlan sikert, mint a kilencvenes évek végén Az ötödik elem vagy A galaktitkos küldetés. Hasonló a helyzet Joss Whedon kultikussá vált Firefly sorozatával, ami sajnos csak egy évadot élt meg, noha ezt az alkotók egy két órás mozifilmmel igyekeztek kompenzálni. Emellett ha megnézzük mind a Fireflyt, mind a szintén a kétezres években rajtolt – és a fenti példákkal szemben minden szempontból sikeres – Csillagközi rombolót, észrevehetjük, hogy hiányoznak belőlük a klasszikus értelemben vett idegen lények – mind a Cylonok, mind a Fosztogatók emberi technológiának köszönhetik a létüket. Példákat tehát ugyan lehet hozni, de koránt sem annyit, mint ami az ezredforduló előtti szakaszra jellemző.

A galaxis őrzői sikerének titka éppen abban rejlett, hogy stílszerűen egy légüres térbe robbant bele, méghozzá pont egy szuperhős univerzum által megtámogatva. Ennek ellenére A galaxis őrzői vegytiszta űropera, míg például a Penge sokkal inkább tekinthető szuperhős filmnek, mint horrornak.

Emellett A galaxis őrzői sikere abban is rejlett, hogy értette, mi fogta meg egykor az embereket a Csillagok háborújában. Így azokkal az elemekkel találkozhatunk ezekben a filmekben, amik kimaradtak az előzménytrilógiából: jedi lovagok helyett kapunk űrcsempészeket, midichlorianok helyett egy ősi mágikus követ, politikai intrikák helyett egy klasszikusabb jó és rossz felállást. Ebben a felállásban hőseink egyébként inkább a semleges szürke mellett tennék le a voksukat, ám mégis csak az ártatlanok oldalára állnak, mert hát huszonnégy karátos aranyból van a szívük, amiről sokáig nem vesznek tudomást (mert ha tudomást vettek volna róla, rég beadták volna a zálogházba). De kapunk dekadens műkincsgyűjtőket, akik gyönyörű rabnőket tartanak, kocsmai jelenetet kétes alakokkal és verekedéssel, valamint Csubakka vegetáriánus megfelelőjét, aki nagy, erős, és szegényesnek tűnő szókincsét csak cinikus haverja érti.

A világalkotásban egyébként A galaxis őrzői köröket ver a többi ezredforduló utáni űroperára, sivatag- és jégbolygók helyett kapunk egy gejzírekkel tarkított, kihalt planétát, egy meteormezőben lebegő űr-Alcatrazt, illetve egy gigászi koponya belsejében kialakított bányászkolóniát. Még a civilizáció fellegvárának számító Xandar is antitézise a Csillagok háborúja Coruscantjának: nem egy gigászi városbolygó, sokkal inkább olyan, mintha valaki egy élhető tengerparti várost tett volna futurisztikussá.

Űrlények terén már kevésbé rózsás a helyzet, hiszen a fehér és fekete emberek mellé kapunk zöldeket, kékeket, citromsárgákat, valamint rózsaszínűeket. Ez alól kivételt csak a társaság két tagja, Mordály, a humanoid mosómedve, és barátja, a két lábon járó fa, Groot képez. Mordály azonban illegális kísérleteknek köszönheti új formáját, Groot pedig akkora unikumnak számít, hogy mindenki megbámulja. Meglehet, a többi fajtájabeli ragaszkodik a gyökereihez (hehehehe). A helyi sötét úr fogdmegjeit alkotó Sakaraanok határesetnek számítanak zombiszerű külsejükkel, elvégre a rosszat mégis csak meg kell különböztetni a jótól – azonban ha kicsit szőrösszívű akarok lenni, a birodalmi rohamosztagosok pont azért is működnek jobban gonoszként, mert egytől egyig emberek alkotják őket.

De elég is a háttérből, nézzük a történetet! Peter Quill a nyolcvanas években, kiskölyökként veszíti el édesanyját rákban, hogy aztán két perccel később elrabolja őt egy űrhajó. Igen, az űropera alapvetően egy eszképista műfaj, és általa szeretnénk egy kicsit távol kerülni a mindennapi problémáinktól. Ezt a rendező James Gunn nem is ábrázolhatná nyíltabban, legfeljebb audiokommentárral.

Felcseperedve pedig a Földtől messzire került Quill számára a kultúra csúcsát továbbra is a nyolcvanas évek jelentik, ezt pedig alátámasztják a filmhez összeválogatott régi slágerek. Az őt felnevelő Yondu külsejében Törpapa motoros fivérére hajaz, belül azonban egy az egyben Hosszú John Silver: persze kilátásba helyezi a szörnyű halált fogadott fiának, ha az közé és a megszerezni kívánt tárgy közé áll, de ez inkább a legénységének szól, akik egyébként puhának tartanák, amúgy nem szívesen bántana Petert, ha nem muszáj (jut eszembe, a kétezres években már láthattuk Hosszú John Silvert az űrben, hogy ő is elhasaljon).

Peter foglalkozását tekintve Kezdő Űrcsempész, Aki Próbál Emlékezni a Barátnői Nevére, De Nem Mindig Sikerül Neki. Így, csupa nagybetűvel. Hozzátársul az orgyilkos Gamora, az egyszerű és harcias Drax, aki bosszút esküdött családja meggyilkolásáért, valamint a számító Mordály és Groot, aki egy gyermek ártatlanságával és tíz elefánt erejével bír, ami jó kombináció, de nem mindig. Persze, mint mondtam, huszonnégy karátos aranyból van a szívük, bár ezt többnyire sikerrel leplezik, emellett mind az ötüknek megvan a maguk története.

A galaxis őrzői egy kedves, szerethető film, ami nem véletlenül vált ilyen népszerűvé. Számomra azonban két ponton bicsaklik meg: az egyik a főellenség. Ronan ugyanis meglehetősen egysíkú, és a filmvásznon valójában alig tesz mást duzzogáson kívül. Azt, hogy gyerekek vére szárad a kezén, inkább halljuk, mint látjuk, persze ez nem is az a film, ahol látnunk kellene. De láthatnánk helyette mást, hiszen Darth Vaderről is elhittük, hogy egy igazi rohadék, anélkül, hogy apácákat sütött volna, nyárson. Ronan ugyan szintén képes lenne egy egész bolygót elpusztítani, ám túl egysíkú és sótlan ahhoz, hogy maradandó lehessen.

A másik, hogy A galaxis őrzői előszeretettel idézi meg a régi filmek hangulatát, de nem igazán játszik el az elvárásokkal, mint azt Az ötödik elem vagy a Galaktitkos küldetés tette, pedig a marketing igencsak erre játszott rá. A humor inkább a karakterek interakcióiból fakad, és ezekben rejlik a film valódi szíve. A film promó videója azonban megnövelte az elvárásaimat ezen a téren.

Mégis A galaxis őrzői egy szerethető alkotás, ami a hype ellenére ugyan nem a tavalyi év legjobb képregényfilmje, de egy erős mezőnyben kellett megküzdenie, és számtalan mozinéző szerette meg, akik nem is hallottak a képregényről. Nem csoda. A galaxis őrzői egy D-kategóriás képregénysorozat, aminek kevés köze van az adaptációhoz. De úgy látszik, a sikerhez vezető útnak nem létfontosságú eleme az eredetihez való hűség.

Stan Lee cameó: Xandar utcáján teszi a szépet egy fiatal hölgynek… az eredeti cameóban a Gyűjtő gyűjteményének egyik ékessége lett volna, de azt a változatot a producerek leszavazták.