Marvel filmek: A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó

A Fantasztikus Négyes második része nem olyan borzalmas, mint amire az évek távlatából emlékeztem. A karakterei nem végtelenül ellenszenvesek, mint a Pókember 3 főszereplői, és nem is semmilyenek, mint amilyenné az X-men 3 főhősei válnak a film végére. Ám ettől sajnos még nem jó film, és a legnagyobb probléma vele, hogy érdektelen. Ha a múltkori Disney-matiné hasonlatomnál maradok, olyan, mint Walték egy DVD-re kiadott folytatása. Valahogy még a címnek is olyan csengése van, mint Aladdin és Herkules közös kalandja.

Valahogy a koncepció is azt sugallja, hogy már a második résznél szükség van egy crossoverre, mert a karakterek önmagukban egyszerűen nem érdekesek. A korrektség végett, a banda nem egyszer akasztott bajszot a címben is szereplő Ezüst Utazóval, akinek megbízója, Galactus ráadásul egyik legnagyobb ellenfelük. Mi több, az Utazó is egy Fantasztikus Négyes képregényben bukkant fel először, mégpedig a 48. számban, 1966-ban. Továbbmegyek: ráadásul ez a történetfonal az egyik legnépszerűbb vonulat volt rajongók körében.

Valahogy mégis az az ember érzése, hogy az alkotók nagyon reklámozni akarták, hogy nemcsak a már korábban látott gárdát kapjuk. Jó, A Fantasztikus Négyes Kettő eleve nem hangzik jól, de eddig a második részekre nem volt jellemző az alcím használata, az X-men második részét is csak az Egyesült Királyságban nevezték X-men United-nek (ahogy a Bosszúállókat is Avengers Assembled-nek), szerencsétlen Singer nem kis bosszúságára. Emellett manapság ugyan készülhetnek adaptációk D-kategóriás hősökből is (ld. A galaxis őrzői), de akkoriban nem ez volt a helyzet, és a címben is szereplő Utazóval – polgári nevén Norrin Radd – érezhetően a stúdió is kezdeni akart valamit a továbbiakban. Ám ebből nem lett semmi, ahogy a Fantasztikus Négyes sorozatot is új színészekkel indítják újra idén.

Ennek az egyik legfőbb oka, hogy míg sok társa görcsöl, hogy minél epikusabb legyen, a szóban forgó film annyira motiválatlan, mint egy tizenéves srác, akinek lila gőze sincs, mit akar az élettől. Ezen egyrészt az sem segít, hogy míg sok más folytatás hosszabb az első résznél, addig ez a film negyedórával rövidebb. Másrészt nem érezzük a téteket sem, ami annak is köszönhető, hogy félidőben a banda némiképpen balfácánkodva próbálja megmenteni Londont, és ebben ki is merült a grandiózusság. Az nem baj, hogy képességeiket mindennapi feladatokra használják, az viszont igen, hogy másra még mindig nem nagyon. Ellenpélda a már említett londoni jelenet első fele, és vannak erre nyomok a végső összecsapásban is.

Ám számtalan probléma akad ezeken túl. Dr. Doommal továbbra sem tudnak mit kezdeni az alkotók. Johnny képességcserés szerencsétlenkedésével gyakorlatilag elherdálnak egy másik ellenfelet, a Szuper-Skrullt. Reed képességének továbbra is gyalázatos a kivitelezése. A végpusztulástól meg voltaképpen az Ezüst Utazó egymaga védi meg a Földet, hogy aztán a Fantasztikus Négyes jól vállon veregesse magát a semmiért. Ami olyan, mintha megkérnénk az egyik haverunkat, hogy szaladjon már le a boltba cigiért, piáért meg szalámiért, aztán hej, de jól bevásároltunk.

Továbbra sem a színészekkel van a gond, ez különösen McMahonon látszik, aki jó kezekben lehetett volna jó Dr. Doom. Viszont a számos hiba ellenére inkább kiemelnék két dolgot. Az első a két fekete karakter, Alicia Masters és Hager tábornok. Alicia Masterst Kerry Washington alakítja, ami anno vihart kavart, mert a képregénybeli megfelelője fehér. Nos, Washington kiválóan hozza a két lábbal a földön járó, jószívű vak művésznő figuráját (bár ha már itt tartunk, szobrászkodni nem látjuk), nem mellesleg azelőtt és azóta olyan filmekben szerepelt, mint a Ray, Az utolsó skót király vagy a Django elszabadul. Nagyon szívesen látnám őt Monica Rambeauként, különösen, hogy Fáklyából is lehetett Amerika Kapitány.

Hager tábornokban pedig az az érdekes, hogy fekete létére ő a gáncsoskodó karakter. Érdekes, mert az ilyesmitől ódzkodni szoktak a filmkészítők, nehogy félreértsék őket. Tim Story azonban maga is fekete, és Reed és Hager kapcsolatát képes úgy ábrázolni, hogy abba csak nagy nehézségek árán lehetne bármi rosszat belemagyarázni. Hager álláspontja érthető, és bár láthatóan nem kedveli Reedet, eléggé tiszteli őt tudósként, hogy a segítségét kérje. A férfi iránt érzett ellenszenve visszafogott és összetett, és egyszer sem válik karikatúrává. Ez pedig sokat köszönhet az őt alakító Andre Braugher játékának, ahogy Story rendezésének is.

A másik dolog, amit szeretnék kiemelni, az, hogy néha nagyon is érződik a hatvanas évek sci-fijeinek hangulata, legyen szó négyesünk repülőjének designjáról, vagy magáról az Ezüst Utazóról (akit Doug Jones alakít és akinek Lawrence Fishbourne kölcsönzi a hangját). Az megint csak sokak szemében negatívum volt, hogy az eredetileg humanoid Galactus egy óriási űrfelhőként jelenik meg, és csak itt-ott van utalás eredeti alakjára (sőt, bele lehet magyarázni, hogy az eredeti alakja az űrködbe vész, hehe), de akkoriban még a képregényben is hasonló módon újították meg. Ma már kaphatunk lila galaktikus zsarnokokat meg öntudatra ébredt robotokat, ám akkoriban minden filmkészítő minél realistább megvalósítást próbált letenni az asztalra, függetlenül attól, hogy működött, vagy sem.

Mégsem nevezném jó filmnek, és talán nem véletlen, hogy egyben egy korszakot lezáró alkotásnak is tekinthetjük. A szuperhősfilmek 2003-ig ígéretesen keresik helyüket, ám utána 2007-ig csak elvétve akadnak jó produkciók. Változást ebben 2008-ban a Vasember film, illetve a Sötét Lovag film fog hozni, és mindkettő a maga módján magasra teszi a mércét, noha cikksorozatom alanyai inkább az előbbit veszik követendő példának.

2007 szórakoztató filmek terén is mélypontnak számít. A szellemlovas sosem ígérkezett A-kategóriás alkotásnak, a Pókember 3 elvérzett a vásznon, a 300-at csak a stílusa vitte el, a Transformersnél pedig máig nem értem, hogy lehet három anyagilag sikeres folytatása. 2007-ből igazából csak a Csillagpor és a Bűbáj bizonyult szerethetőnek, mindketten a nyári szezon után érkeztek, és az ember azt várta volna, hogy a szuperhősök visszaszorulnak, és a fantasy szorítja ki ezt a zsánert. Az, hogy nem így történt, sokat köszönhet a már említett Vasembernek. De hogy mi volt a sikerének titka, az majd a következő cikkemből fog kiderülni.

Stan Lee cameó: saját magát eljátszva próbál bejutni Reed és Sue esküvőjére, kevés sikerrel.