Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Úgy tűnik, Mark Lawrence hallgat a kritikákra, és ezt olykor jelzi is néhány önironikus kiszólással. Szerencsére ezt nem viszi túlzásba, leginkább azon látszik, hogy elkerüli az előző rész hibáit, és egy pörgős, ütős regényt ad ki a kezéből, ahol a dolgoknak tétje van.

Pedig töredelmesen bevallom, én féltem a második rész után, ahol nem éreztem azt, hogy a történet annyit lendült volna előre, a karakterek pedig annyit fejlődtek volna, mint amennyire lehetőségük volt. Jalan herceg egy kicsit túl sokat tökölt benne, már amikor nem Jorg tettei előtt álmélkodott. Tévedés ne essék, a saját zsánerében A hazug kulcsa nem rossz alkotás, de talán ne ezzel védjünk egy Lawrence-regényt.

Az Osheimi Kerékben ezzel szemben megtalálható az összes kihagyott ziccer az előző regényből. Jellemfejlődés Jalan részéről úgy, hogy közben továbbra is jellegzetesen gyáva és nagyképű? Pipa. Snorri és Jalan párosa végig megtalálható a regényben, akkor is, ha egy ideig visszaemlékezéseken keresztül? Pipa. Érezzük, hogy van tétje a világvégének úgy, hogy tudjuk, hogy azt párhuzamosan készül megmenteni Jorg, aki mindig sikerrel jár? Hatalmas pipa.

Természetesen ebben a regényben is találkozhatunk Jorg egyik hőstettével, sőt, magával Jorggal is, ami itt teljesen rendben van. Megkockáztatom, hogy ennek a találkozásnak az erejéből még a korábbi folyamatos áthallások és utalások sem vesznek el, köszönhetően a fent említett öniróniának. Igaz, ennél több talán nem is kellett volna Jorgból, akkor sem, ha Jalan voltaképpen ugyanazt az utat járja be – fel északra, majd le délre –, így nem kerülheti el mindazt a pusztítást, amit a Tövisek Hercege okozott.

Mark Lawrence emellett hihetetlen képzelőerővel bír, így amikor a hősünk szó szerint megjárja a Poklot, az a maga szürrealitásában vetekszik Michael Moorcockéval. Talán azért, mert Lawrence egy kicsit fegyelmezettebben adagol, és ha karakterei rá is világítanak az adott helyzet fonákságára, annak helye van a történetben. Így mind az Alvilág megannyi arca, mind a rémálomszerűen kaotikus Osheim markánsra sikerült.

Ám a történet szíve mégis csak Jalan és Snorri párosa, akik mindketten egyaránt tanulnak, fejlődnek és ez által többek lesznek, mint amikor elindultak közös kalandjukra. Valójában a regényben mindenki kicsit változik, fejlődik vagy többet tudunk meg róla, ez pedig szépen viszi előre a cselekményt.

Az Osheimi Kerék tehát kárpótol minket mindenért, ami kimaradt az előző részből, és szép lezárása a sorozatnak. Viszont azt is szívből remélem, hogy ezzel mindörökre lezártuk azt a veszélyt is, amit a Kerék jelent, és a következő regényekben már valami más fenyegeti a világot. Mert természetesen Lawrence azóta sem ül a babérjain, hanem már belekezdett a következő trilógiájába, aminek első része idén áprilisban jelenik meg.

Vélemény, hozzászólás?

  • Facebook Hozzászólások