Matthew McConaughey iskolapéldája lehetne a szépfiúból sokoldalú színészóriássá érő hollywoodi csillagnak, ha egyrészt a tehetségét nem bizonyította volna már hamar (Kapcsolat), illetve ha nem lett volna már a kezdetek kezdetétől egy alapvetően szimpatikus figura – az a személy, akivel az ember szívesen elbeszélget maga is, és nem azon tűnődik, hogy mit is lát benne a barátnője.
Azonban a 2000-es években nem egy olyan szerepet vállalt el, amivel bebetonozta magát a romantikus komédiák hőseként, így sokan meglepődtek, amikor a Törvény nevében c. sorozatban ő játszotta el teljes hitelességgel a kiégett Rust Cohle nyomozót. Azóta McConaughey már sikeresen maga mögött hagyta a szépfiú skatulyát, és mindenki számára bebizonyította, hogy egy olyan színész, akire lehet számítani.
Mint az talán a fentiekből kiderül, elsősorban ő menti meg az Arany című filmet a társát játszó Edgar Ramirezzel együtt. Kettejük párosa hihetetlenül jól működik, és ők ketten annyi energiát beletesznek a filmbe, hogy az szépen eldöcög az elejétől a végéig. Ha valaha is unalmas buszútra kényszerülnék, őket szeretném útitársaknak.
A történetben egyébként benne lenne egy sokkal jobb film, már csak azért is, mert hát a nincstelenség és a kőgazdagság között ingázó, félúton még véletlenül sem megálló életművész üzletember karaktere Hollywood világában kifogyhatatlan aranybányának számít. Csak hát egy történetben sokszor nem is az eredetisége számít, hanem hogy miként kerül elmesélésre, és ezen a fronton a színészek sokszor magukra maradnak.
Az ilyen filmek elengedhetetlen kelléke az a jelenet, amikor az alkotók bemutatják a szép napokat, amikor a főszereplő szerencsecsillaga egyre jobban ível felfelé. Ezt tehetik sokféleképpen, őszintén vagy nem kevés iróniával, aláfestő zenével vagy anélkül, a lényeg, hogy mi, nézők is átérezzük. Az, hogy a szóban forgó alkotásban ilyenkor a hősök pezsgővel koccintanak („tölccsé nekem is!”), mint bármelyik évértékelő/karácsonyi céges bulin, illetve ahogy kívülről látjuk, hogy McConaughey karaktere egy helikopterben döngeti kedvesét, hát, nem árulkodik a legszélesebb alkotói eszköztárról.
Sokszor ezt érezni a történetvezetésen is. Egyszer csak hősünket derült égből FBI ügynökök kezdik faggatni arról, hogy miként is mehetett félre minden, mi pedig csak azért nem vakarjuk a fejünket értetlenül, mert hát ezekben a filmekben az „ami fent, az lent” törvény pont olyan meghatározó, mint Newtonnál. Ettől függetlenül jó lenne, ha nem az segítene ki minket, hogy ismert klisékbe kapaszkodunk, hanem a jelenetek egy kicsit átgondoltabban épülnének egymásra. Ez az átgondolatlanság sokszor a zeneválogatáson is tetten érhető, én nagyon szeretem a Talking Headet, de talán nem a This Must Be The Place-t használtam volna ahhoz a jelenethez.
Mégis, a kopaszodó-pocakos McConaughey sokszor egymaga is elég ahhoz, hogy ne érezzük átverve magunkat. Igazából miatta és Ramirez miatt lesz érdemes megnézni az Aranyat – de nem feltétlen a moziban, bőven ráér a tévéképernyőn is. Kivéve, ha nagy McConaughey rajongók vagyunk.