Kedvenc képregényeink a 2010-es évtizedből

Beköszöntöttek a 2020-as évek, mi pedig ennek örömére összegyűjtöttük a kedvenc képregényeinket az előző évtizedből. Akadnak köztük karakterközpontú és eposzi nagyságú szuperhősképregények, űroperák gyereküket nevelő párokról, weird westernek furcsa párbajhősökkel, keserédes fantasyk, nyolcvanas években játszódó krimik, egy ember életét bemutató történetek és egész univerzumot magukba foglaló sorozatok. Nézzük hát, mely képregények nőttek a szívünkhöz az előző évtizedből!

Brian K. Vaughan – Fiona Staples – Saga: egy űropera, amiben nemcsak Rómeó és Júlia, de a fantasy és a sci-fi is szót kell, hogy értsen valahogy: a varázslásra (Rómeó) és a technikára (Júlia) alapozó hadseregek az egész ismert univerzumra kiterjesztették háborújukat, szövetségek láncolata köttetett mindkét oldalon, a másikat lenéző narratívák születtek, és virágzik a hadiipar. De a két hős igazából tesz az egészre, mert őket már egy új dolog hoz lázba: kislányuk és a saját kapcsolatuk, akiért és amiért felelősek. Vaughan felnőtteknek mesél a felnőttlét kihívásairól, személyes nehézségekről és politikai döntésekről, Staples felnőtteknek rajzol csodás és sokszor megdöbbentő jeleneteket. Hogy a Saga eddigi kilenc évfolyama mennyire lebilincselő, azt az alábbi egyszerű tényből lehet lemérni: van egy barátunk, aki soha nem olvas képregényt, és viszonylag ritkán is látjuk. Amióta találkozásainkkor kölcsönkapja a Saga egy újabb kötetét, sokkal, de sokkal rendszeresebben találkozunk. Szép Eszter

Jonathan Hickman Avengers/New Avengers sorozatai: kevés olyan sorozat létezik, ami ennyire meghatározta egy kiadó évtizedét, mint Hickman ötletes, epikus Bosszúálló-szériája. Míg az előző évtizedben Brian Michael Bendis és Mark Millar lerángatták őket a porba, és vagy egymás torkának estek, vagy a kormánnyal gyűlt meg a bajuk, addig Hickman bedobta őket a mélyvízbe, és olyan problémákkal szembesültek, amelyek könnyedén elseperhették volna az egész csapatot. Itt már nem volt helye a kicsinyes torzsalkodásnak, hanem fel kellett nőni a veszélyekhez, akkor is, ha az nem kevés leleményességet, bátorságot, áldozathozatalt és olykor igencsak nehéz döntéseket követelt meg. Hickman persze már a korábbi, évtized eleji The Ultimates (magyarul Különítmény) sorozatában bizonyított, de itt engedte igazán szabadon a fantáziáját. Ennek az évtizednek a végén indította újra az X-ment is – meglátjuk, az lesz-e ilyen horderejű –, ám a 2010-es évek egyetlen más sorozata sem határozta meg a fősodort, mint Hickman Bosszúállói. Pusztai Dániel

Daytripper: gyakorlatilag ezzel indult az évtized: a brazil képregényalkotó testvérpár, Fábio Moon és Gabriel Bá 2010 februárjában indították útjára 10 füzetes sorozatukat, ami 2011-ben el is nyerte a legjobb minisorozatért járó Eisnert. A rendhagyó szerkezetű egzisztencialista történetben Bras de Olivias Dominguez újságíró életén és halálán át kerülhetünk közelebb az élet rejtélyéhez. Jobban mondva halálain, hiszen az önálló, rövid történetként is remekül működő füzetekben Bras életének fontos pillanatainak lehetünk tanúi, válaszutaknak, amik a halálával végződnek. A tíz füzet egy kirakós darabjaiként összeállva egy magával ragadóan őszinte és szeretetteljes mesével tanít az életről, a szeretetről, döntésekről. A végére nem is számít igazán, mi az, ami álom volt és mi az, ami valóban megtörtént: az érzelmek és a hangulat az, amik végtelenül gazdaggá teszik a képregényt és az olvasót egyaránt.
(kóbor)

Scalped Ez olyan régen indult, hogy még a Panelben is írtunk róla! A sorozat második fele mégis erre az évtizedre esik, így itt a helye. Kilátástalan indián rezervátum, maffia, FBI; sehol egy pizsamás igazságosztó, csak egy megkérdőjelezhető szándékú fickó nuncsakuval – kell ennél több? Valójában igen, és azt szállítja is Jason Aaron író és a szerb R.M. Guéra szemnyitogató munkája. zoli79

Mariko Tamaki – Jillian Tamaki – This One SummerVan egy tűnékeny, borongós, derengős, megfoghatatlan időszak a gyereklét és a kamaszkor között, amikor az embert már nem köti le teljesen az a játék, ami korábban a kedvence volt, de még nem is söpri félre nyeglén. Amikor az ember még nem érti, hogy az idősebb kamaszok miért beszélnek folyton a szexről, de már nem is olyan naiv, mint tavaly. Ezt a sodródó, semmi ágán csüngő időszakot nem lehet szebben ábrázolni mint a This One Summer gyönyörű képeiben, csendesen kibontakozó drámájában, érzéseket és emlékeket felkavaró képsoraiban. Történet is van, természetesen: két lány, egy idősebb és fiatalabb, minden nyarat együtt töltöttek: barátságuk mély és igazi, de idén valahogy mégis disszonáns. Közben a felnőttek furcsa dolgokról beszélgetnek, és nem mindig lehet tudni, mit várnak. Szép Eszter

Nimona: Igazságot Igthornnak! Papíron Lord Ballister Bitangfő egy tipikus szombati rajzfilmsorozatba illő gonosz lenne, aki ördögi tudását latba véve száll szembe a fenálló renddel – csakhogy a szóban forgó status quo jóval könyörtelenebb és igazságtalanabb nála, és semmit nem jelent számára az ártatlanok élete, ahogy a kompetenciánál és gerincnél is többre értékeli a vak lojalitást. Csoda, ha Nimona Bitangfőért rajong? A Noelle Stevenson által írt és rajzolt Nimona egy tündéri, empatikus mese a gyerekkori ártatlanság elvesztéséről és a tényleges felnőttéválásról, ami csak belátással és együttérzéssel lehet. A legjobb, hogy magyarul is megjelent a Cicero kiadó gondozásában! Pusztai Dániel

Jason Aaron Thor-sagája: Aaron 2012-ben vette át a viharisten kalandjait a nálunk a Fumax gondozásában megjelent „A Mennydörgés Istene” (God of Thunder) sorozattal, aminél jobb dolog nem is történhetett volna kissé megfáradt kalapácsvetőnkkel. A három különböző idősíkból kiragadott Thor meséje azonban csak a nagy ívű történet első fejezete, amit Aaron biztos kézzel írt egészen a tavaly év végi lezárásig. Szinte arcátlan bátorsággal változtatta Odin fiának status quo-ját, az egész képregényes univerzum változásait mesterien szőtte bele saját sorozataiba. Ez alatt a nyolc év alatt több – és sokszor ötletesebb – dolog történt a Marvel egyik leghatalmasabb hősével, mint az elmúlt évtizedekben: méltatlannak bizonyult pörölyére, majd újfent méltónak; elvesztette karját; apjához hasonlatosan szemét áldozta tudásért; esendővé vált, hogy aztán még hatalmasabban emelkedjen fel. Olyan kiváló rajzolók jegyzik a korszakot, mint Esad Ribic, Oliver Coipel, Russell Dauterman. Jelentősen több volt ez a korszak, mint egy hagyományos szuperhősös sorozat: egy igazi modern eposz született.
(kóbor)

Snotgirl Scott Pilgrim alkotója ezúttal íróként a csaj divatinfluenszerek taknyos (szó szerint) világába merül. Féltékenység, ármány, smúzolás! Szórakoztató kortárs görbe tükör.zoli79

Exit Stage Left: The Snagglepuss Chronicles
Mark Russell jó író. Nem zseni, nem is bravúros, talán igazán egyéni hangja sincs, de biztosan több tisztes iparosnál, remek ötleteit sikerrel ülteti át képregényeibe. Furfangos, több szinten működő társadalomkritika lett például a klasszikus Hanna-Barbera rajzfilm, a The Flintstones továbbgondolása a DC-nél (emiatt 2018-ban írói Eisner-díjra is jelölték), Jézust pedig egy szuperhős sidekick-jének tette meg a Second Coming oldalain – utóbbi húzása talán 2019 leghangosabb botrányát generálta, keresztény szervezetek emeltek szót ellene, akik végül elérték, hogy a DC visszalépett a képregény kiadásától. Mi most mégsem ezeket, hanem egy másik Hanna-Barbera hommázst ajánlunk tőle: az Exit Stage Left: The Snagglepuss Chronicles Nyegleó és barátai világán csavart egy óriásit. A történet szerint Amerikában járunk, az ötvenes években, Nyegleó sikeres drámaíró (megközelítőleg Tennessee Williams), darabjain tömegek tapsolnak a színházakban, az élete csupa csillogás. Nyegleó meleg, de ezt nem szerencsés nagy dobra verni. Következő darabjára készül éppen, amikor a McCarthy-éra hírhedt Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságának látóterébe kerül. Szívszorító történet arról, hogy egy tiszteletben álló ember hírnevét miként kezdi ki a politika, arról, hogy meddig vagyunk képesek kiállni magunkért. Mindezt a hidegháború egyre növekvő paranoiájával, és egy nagyon-nagyon szomorú Foxi Maxi-történetszállal. Farkas Dávid

Matt Fraction – Chip Zdarsky: Sex Criminals: Fraction nem megy a szomszédba jó ötletekért, és egyáltalán nem aggasztja, ha ezek az ötletek provokálnak, megijesztenek, felbosszantanak, vagy hangos nevetésre bírnak. A Sex Criminals-ban egy könyvtároslány és a pasija szex közben képesek megállítani/kitágítani/kinyújtani/szétfeszíteni az időt, és ebben a másik időben elkezdenek bankot rabolni. A Sex Criminals rengeteg szójátékkal, elmésséggel, érzékenységgel, és a hétköznapi karakterek és kapcsolatuk árnyalásával veszi le az embert a lábáról. A Zdarsky-teremtette vizuális világ tovább fokozza a lazaságot és teszi fel az i-re a pontot egy olyan történetben, amiben az Image Comics I-jelét csak és kizárólag a maga szexuális egyértelműségében lehet — nem csak értelmezni, hanem — látni. Szép Eszter

Scott Snyder Batman sorozata: Snyder úgy volt képes új irányba vinni a Köpenyes Igazságosztó történetét, hogy mindezek mellett megőrizte esszenciáját. Úgy újította meg Batmant és világát, hogy közben nem értelmezte át különösebben. Igaz, hogy a Nulladik Évben a Piros Sisak és Rébusz új arcát ismerhettük meg, Joker nála elmegy a végsőkig, emellett pedig megteremtette a Baglyok Bíróságát, de azt a Bruce-t kaptuk nála, akit hosszú évtizedek alatt megismerhettünk. Egyszerre volt modern, high-tech és letisztult úgy, hogy Gotham mit sem veszített a misztikus és elborult világából. Ellenkezőleg, egy olyan párhuzamos mikrouniverzumnak ábrázolta a várost, ahol mindig az excentrikus figuráké és őrülteké lesz a rivaldafény, és ahol a régi ismerős arcok mellett szinte egyenrangú félként jelenhetnek meg az újak is. Pusztai Dániel

Black Science: Rick Remender 2013-ban indított sci-fi sorozata első pillantásra semmi extra: egy csapatnyi tudós lyukat üt a valóság szövetén, hogy aztán másik dimenziókba utazhassanak. A klasszikus ponyva receptet követve természetesen a dolgok balul sülnek el, a csapattagok elhaláloznak, vagy elszakadnak egymástól a világok közt sodródva. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, találkoznak még egy idegen fajjal is, ami fenyegetést jelent az egész létezésre. Mindez persze elég kevés lenne ahhoz, hogy a listára kerüljön, ami kiemeli a hasonló történetek közül, az a karakterkezelés. A rétegelt, roppant emberi, érző és szemünk láttára fejlődő szereplőknek köszönhetően a sima kaland egy okosan és fordulatosan megírt interdimenzionális családdrámává nemesedett minden egyes újabb felvonással. A sorozat vizualitása színpompás és hihetetlenül fantáziadús, Matteo Scalera könnyed, rajzfilmes, mégis részletgazdag rajzai káprázatosak.
(kóbor)

Ms. Marvel: G. Willow Wilson és Adrian Alphona sorozatának szépsége abban rejlik, hogy a nálunk fiatalabb nemzedék hétköznapjaival és problémáival foglalkozik. A pakisztáni családból származó Kamala Khan az a Z Generáció számára, mint ami egykor nekünk Pókember volt, és az ő csetlései és botlásai során bizony mi is egykori önmagunkra ismerhetünk, akkor is, ha a fiatalok már kicsit más közegben nőnek fel. A Ms. Marvel hihetetlen empátiával és szívvel ábrázolja egy New Jersey-i szuperhős szárnypróbálgatásait, ahol a világmegváltás helyett fontosabb a közösség, a szupergonoszoknál pedig a barátok és családtagok. Manapság, ahol már több évtizede követjük ugyanazoknak a karaktereknek a történetét, nehéz egy új szuperhősnek kitűnnie. Kamalának ez olyan könnyedén sikerült, hogy joggal pályázhatna az évtized hősének címére. Pusztai Dániel

East of West: Jonathan Hickman egyszer már szerepel a listánkon, ám nem csak a Marvel Univerzumot sikerült a feje tetejére állítania. Úgy döntött, hogy 2013-ban az Image kiadónál elhozza a világvégét, méghozzá egy disztópikus sci-fi westernnek álcázva. Ahhoz azonban, hogy rombolhasson, először teremtenie kellett: megalkotott egy világot, ahol az amerikai polgárháború egészen egy 1908-as meteorbecsapódásig dúlt, amit azonnali fegyverszünet és a Hét Amerikai Nemzet megszületése követett. A meteor becsapódásakor különböző „prófétáknak látomása támadt: ez volt „Az Üzenet” egy-egy töredéke, ami az Idők Végezetéről szólt. Az Apokalipszis négy lovasa eljön, hogy beteljesítsék a próféciát, azonban a Halál beleszeret egy nőbe és elmegy a kedve a világ elpusztításáról, inkább családot alapítana. Ehhez adjunk hozzá ármányt és árulást; embereket, akik el akarják hozni – vagy éppenséggel meg akarják akadályozni az apokalipszist, és nagyjából meg is karcolgattuk a felszínét, ami Hickman üstjében szépen összerotyogott. Nick Dragotta határozott, fegyelmezett vonalvezetéssel kelti életre a karaktereket és a világot, letisztult stílusa tökéletesen illik Hickman történetéhez. Kerek egészet alkotva ért véget a történet 2019 decemberében.
(kóbor)

The Vision: Ms. Marvellel szemben Vízió az a régi motoros, aki sosem vált igazán érdekessé. Talán azért, mert egy nagyhatalmú android volt, akinek sosem ismertük igazán a motivációit és így nehéz volt kötődnünk hozzá. Tom King azonban Gabriel Hernández Walta rajzaival egy igazi kertvárosi thrillert mesél el vele és családjával, ahol a titkok, a megfelelni akarás és a konfliktusok felőrlik a hőseinket. Vízió nem válik emberibbé, de egy olyan közegbe kerül, ami minden hétköznapisága ellenére legalább olyan mesterséges, mint ő maga, és ez által King olyan társadalmi kritikába burkolt újraértelmezést tesz le az asztalra, amihez foghatót talán a brit invázió óta nem láttunk. Pusztai Dániel

Joe Sacco – JournalismSacco egymagában találta fel a modern képregényriportot az amerikai képregényes közegben (a frankofónoknál ennek a műfajnak egészen más hagyományai vannak). A kilencvenes években még füzetekben, a kétezresben már nagy hatású képregénykönyvekben tárta fel, hogy milyen a palesztín-izraeli konfliktus palesztín szemszögből (Palestine; Footnotes in Gaza), milyen az élet a délszláv háború egyik körülzárt bosnyák városában, ahol érzéstelenítő nélkül műtenek az orvosok (Safe Are Gorazde), vagy hogy milyen jellem lehet – és miért olyan – a vele dolgozó szerb fixer (The Fixer). Ezek a nagy lélegzetű művek alapos kutatás, interjúk, utazások, és több évnyi rajzolás után jelentek meg. A Journalism nem ilyen. Ebben a válogatáskötetben a világ problémáira élesen rávilágító rövidebb riportok kaptak helyet, amelyek korábban online jelentek meg: kínzott rabnak lenni egy amerikai börtönben, menekültnek lenni Máltán, Hágában a Nemzetközi Büntetőbíróságon Karadzic tárgyalásán részt venni, vagy csecsenként harcolni. Nem könnyű, de meghatározó olvasmányok. Szép Eszter

Mister Miracle: Tom King másodjára kerül a listánkra, de semmit nem érne egy évtizedes lista enélkül a cím nélkül. Karakterábrázolás tekintetében talán a legösszetettebb képregény volt, amit olvastam mostanság – ráadásul a történet sem marad el komplexitásban sokkal mögötte. Műfajilag is egy csodálatos ötvözet: egy kicsit dráma, sitcom, szuperhősködés, miközben egyszerre szól a családról, a félelmekről és traumákról. Igazi mélysége van, miközben elkerüli a nagy megmondások csapdáját. Az utazásélményt Mitch Gerads rajzai nyújtják csak igazán: piszkos, szín- és képhibás felvételek a Negyedik és az Ötödik Világból váltakoznak lázálmokkal és hallucinációkkal karöltve. Egyszerre van nagyon távol Jack Kirby hagyatékától, ugyanakkor furcsa mód az embersége miatt ugyanúgy passzol is hozzá.
(kóbor)

Dark Corridor Merénylő csajok vs. maffia bosszúállós krimi a forró Dél-Kaliforniában. Századközepi modern amerikai luxusépítészet, benzinfaló autók és motorok, abszurd történet és fekete humor, egyéni hangvétel. Ez utóbbi nem kis szó egy olyan évtizedben, amely fősodra ennél iparibb talán sosem volt. zoli79
PS. Az a helyzet, hogy ide illene még valamit írnom, mert az állóformátumú kép mellett maradt egy csomó üres hely és hülyén néz ki miatta a teljes cikk, a többiek pedig ennél jobbat érdemelnének. Rakhatnék be egy fekvő képet, de az a helyzet, hogy az első szám borítója annyira jól sikerült, hogy nem akarom lecserélni.

The Immortal Hulk: Al Ewing sorozata 2018-ban indult, így az egyik legfrissebb cím a listánkon. A 2000AD-nál bizonyított brit szerző jelenleg a Marvel egyik legkreatívabb írója, aki könnyedén megbirkózik az elkerülhetetlen össznépi csinnadrattákkal és az önálló sorozatokkal egyaránt. A jádezöld óriás 2016-ban, a második Polgárháború (indokolt fáradt sóhaj és szemforgatás helye) alatt elhalálozott, ez egészen az egyébként igazán kiváló No Surrender maxisorozatig így is maradt (kisebb megszakítással, amikor is a Kéz uralta a testét). Szóval egy halott képregényhős feltámad, mi ebben a pláne? Na meg, hogyan lehet ez az évtized egyik legjobbja? Hiszen a legunalmasabb húzás a képregényekben karakterek megölése és feltámasztása. Nos, Al Ewing összehozta a lehetetlent: izgalmas, fordulatos, érdekfeszítő feltámadást rántott össze, ráadásul úgy tette Hulkot halhatatlanná, hogy a megoldása tökéletesen beleillik a karakter sok éves történelmébe. Képes volt úgy megújítani és felfrissíteni, hogy közben végig hű maradt az eredeti elképzelésekhez. Joe Bennett meg egyszerűen szenzációs, amit a rajzok terén nyújt – tökéletesen megfelel a 21. századi elvárásoknak, ami a szuperhősös képregényeket illeti, mégis érezni benne az ötvenes évek horrorképregényeit – de ez a csodálatosan jól működő kettősség az egész sorozatra, a történetvezetésre, a karakterdrámákra is igaz.
(kóbor)

Pretty Deadly: Kelly Sue DeConnick és Emma Rios történetében a western találkozik a mesék világával. Az alkotók képregénye a legjobb Vertigo alkotásokat idézi érzékenységében és plasztikusságában – miközben a mű maga az Image égisze alatt jelent meg –, ahol a karakterek egyszerre szerethetők és gyarlók, és ahol a titkok mindig valami nagyobb tragédiát rejtenek, ami persze nem azt jelenti, hogy ne kellene szembenézni velük. Pusztai Dániel

Parker: The Outfit: Darwyn Cooke mesteri Donald Westlake adaptációi közül nem is igazán kéne kiemelni egyet sem, azonban csalni sem akarok, és az első kötet, a Hunter bizony 2009 nyarán jelent meg. Így összesen három maradt a múlt évtizedre, azok közül viszont egyértelműen a második kötet a legkiemelkedőbb. Cooke képi világa megőrizte itt is jellegzetes, kicsit rajzfilmes stílusát, mégis egyszerűbb, visszafogottabb, remekül passzol a noir krimi hangulatához. Ha a másik három kötethez hasonlóan csak a „Cooke standard” -et hozná is elégedettek lehetnénk, azonban az Outfit története lehetőséget nyújtott rá, hogy szabadon kiélhesse magát: a zsenialitás határát feszegeti, ahogy a különböző bűntényeket más és más stílusban meséli el, az illusztrált novellán át a WB rajzfilmekből ismerős folyamatrajzig. A rá jellemző könnyedség és dinamika Westlake történetével tökéletes párosítás.
(kóbor)

The Black Panther: Én kifejezetten szerettem Reginald Hudlin hip-hop mentalitású, sokszor nem kicsit polgárpukkasztó Fekete Párducát. Ta-Nehisi Coates sok tekintetében az ellentétpárja Hudlinnak, és amennyire jó értelemben véve 2000-es képregény volt a Ki a Fekete Párduc?, olyannyira jó 2010-es képregény az A Nation Under Our Feet. Egyszerre grandiózus és megfontolt, egy (kitalált) afrikai monarchia problémáit jól körüljáró történet, ami olykor a kelleténél talán kicsit sokkal szétágazóbb, de a szálak szerencsére mindig időben újra összefutnak, hogy szétesőnek érezzük. Coates legnagyobb erénye azonban mégis csak az, hogy igazán megismerhetjük a maszk mögötti embert – családjával, alattvalóival, ellenfeleivel együtt –, aki korábban inkább ikon vagy enigma volt. Ezen kívül Wakanda soha nem élt még ennyire, mint a kötetek lapjain. Pusztai Dániel

Kockás A legjobb dolog, ami történt a hazai képregénykiadás utóbbi 15 évében. Közvetlen közelünkbe hoz olyan rettenetesen fontos képregényeket, melyekről az eurófil rajongók csak álmodni mertek az elmúlt sok évben. zoli79

Hawkeye: igen, már megint egy szuperhősös képregény Amerikából, meg Marvel is. Tudom. De nincs mit tenni, Matt Fraction, David Aja és Annie Wu valami egészen rendkívülit alkottak. A már bejáratott utcaszinten túl is egy földhözragadtabb, ennek köszönhetően egy emberibb hősábrázolással, a szerzői képregények látványvilágával és szívével bíró sorozat jól megérdemelten aratott nagy tetszést a rajongók körében. Hawkguy személyiséget kapott, igazit, többrétegűt, valós emberhez hasonlót – de Fraction azért gondosan ügyelt rá, hogy ne mondjon ellen a karakter eddigi jellemzőivel. Hawkguy jött, látott, győzött – a Marvel pedig okosan megtanulta belőle, hogy bátran lehet ötvözni az univerzumukat és a szerzői képregényeket. A 22 füzeten át mesélt jópofa történeteknek, a formabontó vizuális narratívának és kiváló humorának köszönhetően Clint mindannyiunk haverjává vált a sorozat végére.
(kóbor)

Némó-trilógia: Az első két kötet nekem változatlanul a szívem csücske, ezért nem kicsit fájó leírni, hogy Alan Moore és Kevin O’Neill alkotópárosa azóta nem tett le igazán emlékezetes történetet az asztalra Mináékkal. Spin-off trilógiájukban, melynek középpontjában Némó lánya, Janni áll, azonban sikerül visszahozniuk a régi kötetek varázsát, köszönhetően annak, hogy hőse aktív, a tetteinek pedig tétjei vannak mind személyes fronton, mind a világ szempontjából. A Némóban persze továbbra is találkozhatunk a világirodalom számos prominens ikonjával, mint Hugo Herkules, Ayesha, a huszas évek feltaláló ponyvakarakterei, Lovecraft Nagy Öregjei, vagy olyan helyekkel, mint Fritz Lang Metropolisa, ám Moore-ék nem felejtik el, hogy a történetek szíve-lelke mégis csak a hőseik, hogy mennyire érintettek a konfliktusokban, mennyit változnak és mekkora hatással lesznek a cselekményre, vagy a körülöttük állók sorsára. Akárcsak a régi köteteket, a Némót is lehet pörgős ponyvaként olvasni úgy, hogy közben lebilincselhet minket a megannyi utalás a huszadik század meghatározó alkotásaira. Pusztai Dániel

A Valiant univerzum: nem is én lennék, ha nem hoznám fel. A 2012-es újraindulása óta a Valiant számos sorozatot adott ki, különféle műfajokban: a sima szuperhősködéstől kezdve van pörgős buddy cop, korokon átívelő történelmi fantasy, poszt-mindenséges indusztriális sci-fi és még paranormális love story is. A hangsúlyt a kerek történetekre és a minőségi szórakoztatásra helyezték, így egy-egy sorozat addig tart, amíg alkotóik eredeti terveiben szerepel. Őszinte, B-mozis jellegével és erős rajongó-olvasó központúságával az évtized legbarátságosabb kiadójává váltak.
(kóbor)

Hey Kids! Comics! Hogy miért? Itt elolvashatod. zoli79

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: