Josh Malerman: Madarak a dobozban

Valami van odakint. Valami, amire elég ránézni, és az ember megőrül. Még csak nem is remegő kocsonyaként végzi, hanem tomboló pszichopataként, aki előbb a körülötte levőket öli meg, majd végül saját magát. Sőt, hogy az emberiség sorsa teljesen meg legyen pecsételve, hamarosan kiderül, hogy nem valamiről, hanem valamikről beszélhetünk, amelyek tömegesen árasztják el bolygónkat. Így nem egy szörnyeteg garázdálkodik az utcákon, amit azért könnyebben ki lehet kerülni, hanem egy egész sereg vonul át világunkon.

Valljuk be, az ötlet, hogy létezik egy élőlény, amire nem szabad ránézni, nem újdonság, hiszen elég csak a görög mitológia gorgóira gondolnunk, akiket meglátva az ember kővé vált. Időben kicsit közelebb pedig említhetjük H. P. Lovecraft munkásságait, ahol szintén az ember ép elméje bánta, ha szembekerült egy ősi borzadállyal. Az újdonság abban rejlik, hogy ezek a lények általában az emberi világ határán túl éltek, és legfeljebb félreeső kisvárosokat fertőztek be, vagy ritka esetben megszállta egy mit sem sejtő embert. De a görög mítoszok héroszai szép szál daliák voltak, míg Lovecraft szereplői olyan szinten túlérzékenyek, hogy a kovászos uborkára is félelmes borzalomként tekintettek, és így ebbe vagy abba az irányba, de mindenképpen különböztek az átlagemberektől. Az átlagemberektől, akik nem tudnak máshová menekülni, mint elsötétített házuk mélyére, amelynek ajtaját kulcsra és reteszre zárják, hogy véletlenül se tévedjen be oda egy olyan valami.

Malorie már négy éve él egyedül két gyerekével, akik soha nem is látták a kinti világot. Aprók még, az invázió után születtek, anyjuk azonban jól felkészítette őket, így hallásuk még Fenegyerekét is megszégyeníti. Azonban nem maradhatnak örökké a négy fal között, és az egyetlen menedékhely mérföldekkel lejjebb található a folyón, így Malorie-nak bekötött szemmel kell evezni, miközben valami követi őket.

Ezt az idősíkot kiegészíti egy másik, ami az invázió kezdetét meséli el, ugyancsak Malorie szemszögéből, amikor éppen terhes lett egy egyéjszakás kalandot követően. Az ő szemén keresztül kapunk betekintést abba, hogy hullott darabokra a civilizáció, persze ezt néhány hírtől eltekintve csak személyes szinten, hiszen az esemény természetéből fakadóan – ami egyébként honnan máshol indulhatott volna el, mint Oroszországból – teljesen el lesz vágva a külvilágtól. Így másik városban élő szüleivel el is veszíti a kapcsolatot, és nem sokára nővére, Shannon is öngyilkosságot követ el, amikor egy apró résen át megpillant egy olyan izét.

Josh MalermanÍgy Malorie-nak terhesen kell elutazni egy olyan házba, amelynek lakói a túlélők számára adtak fel egy hirdetést – kiderül persze, hogy az azt kitaláló személy azóta már halott, miután kipróbálta, vajon Perszeusz után szabadon lehet-e közvetve rápillantani egy ilyen lényre. Nem lehet. Malorie ennek a közösségnek lesz a tagja, hiszen egységben az erő, meg aztán terhes nőként hatványozottan kiszolgáltatott helyzetben van. Csak hát ha a zombi- és az idegen inváziós filmek megtanítottak számunkra valamit, az az, hogy az ember van olyan rossz, mint az a bizonyos nagybetűs Más.

Márpedig a lények, bár semmit nem tudunk meg róluk, ötvözik a zombik és az űrlények legrosszabb tulajdonságait. Kifürkészhetetlenek és céltalanok, így nem lehet őket kiismerni. Nem tudni, valójában mit akarnak, miért vannak itt, tudják-e egyáltalán, hogy ártanak, és érdekli-e őket egyáltalán. Természetesen a külsejüket sem lesz alkalmunk megismerni, így az a képzeletünkre van bízva, miért is őrül meg a befogadó, de az állatokat ugyanúgy érinti, mint az embereket.

Ez bárhol máshol hátrány lenne, itt azonban remekül működik. Neil Gaiman mondta, hogy a legnagyobb probléma Cthulhuval az, hogy mindenáron ábrázolni akarják az ábrázolhatatlant, így az eredmény nevetséges lesz: voltaképpen egy sereg tengeri herkentyű egymásra pakolva. Mivel nem kapunk semmilyen leírást a lényekről, így megmaradnak a tudatalattinkban bujkáló félelmek megtestesüléseként, és ebben mutatkozik be a Madarak a dobozban horror mivolta.

Mert bármely másik zsánerben a lények nevet kapnának. Egy sci-fi regényben egy tudományos latin elnevezést, és tudósok dolgoznának azon, hogy miben rejlik az őrület eredete és hogyan lehet harcolni ellene. Egy fantasy regényben egy egyszerű, de hatásos nevet kapnának, és egy ereklye, illetve nem utolsó sorban nemes eszmék segítségével győznénk le őket. Az egyik zsánerben elsősorban az eszünkkel, a másikban a szívünkkel aratunk diadalt, de persze azért nem árt, ha valamilyen szinten mindkettőre támaszkodunk.

A horrorban védtelenek, meztelenek és egyedül vagyunk. A horrorban nem lehet megmenteni a világot, legfeljebb túlélni. Emlékszem, kisgyerekként mindig is a falnak fordulva aludtam, hogy ha valami éjszaka az ágyam mellé állna, akkor reggelre eltűnjön. Mert a gonosz dolgok a gyermeki logika szerint nem árthatnak nekünk, míg nem pillantjuk meg őket. Ebbe visz vissza minket teljes erővel a Madarak a dobozban. És bár a cím utal a túlélők jelzőrendszerére – dobozba zárt madarakra, akik hangosan lármáznak, ha valami megközelíti a házat –, valójában ugyanúgy érthető a főhősökre is.

A Madarak a dobozban egy ütős, hátborzongató horror, amit tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlok.

Facebook Hozzászólások