Elő a kockákkal: Előre

Talán egyetlen Pixar filmben sem voltak még a tétek ennyire személyesek, mint a legújabb alkotásukban. A főszereplő testvérpár, Ian és Barley ugyanis nem akar mást, mint eltölteni egy teljes napot édesapjukkal, akit idejekorán elvesztettek. Barleynak alig maroknyi emléke van róla, Iannak egy sem. Így amikor az apjukat huszonnégy órára visszahozó varázs balul sül el, akkor azonnal útra kelnek, versenyt futva az idővel, hogy láthassák öregüket, mielőtt lemegy a nap.

Ez pedig az epikus fantasyt idéző közeg ellenére sem lesz több annál, mint amikor az egyik családtagunkért bemegyünk a városba, hogy megszerezzünk vagy elintézzünk valamit. A Lightfoot fivérek ugyanis nem akarják megmutatni a világnak, nem akarnak a legjobbak lenni, még csak nem is kalandvágyból indulnak útra – bármennyire is ragaszkodik Barley ahhoz, hogy ez egy nagy küldetés –, hanem hogy együtt legyenek egy családtagukkal.

Az, hogy viszontlássuk az egyik elveszett szerettünket, az egyik legalapvetőbb vágy, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy emberemlékezet óta születnek erről történetek. Ezért indul útnak Gilgames, és ezért megy le az Alvilágba Orfeusz. Sőt, nem is kell olyan messzire menni, nem ez volt a motivációja Az eljövendő múlt napjai és a Végjáték hőseinek?

Azonban a Lightfoot fivérek nem lépnek ki addigi szerepükből, ha a történtek során fejlődnek, azt is helyüket kereső kamaszokként teszik. Az Előre bája éppen abban rejlik, hogy a látszólagos szembenállás ellenére egy fiatal szemén keresztül mennyire természetesen össze tud fonódni a hétköznapi és a varázslatos. Meg persze abban, hogy mi mindenre vagyunk képesek a szeretteinkért úgy, hogy az fel sem tűnik. Ezt pedig az Előre őszintén, gördülékenyen meséli el.

Nem mintha ne lennének apróbb döccenők. Néha a karakterek mintha elvétenék a bölcsesség-próbáikat, csak azért, hogy történjen valami izgalmas. A világot benépesítő teremtmények itt-ott túlságosan hasonlítanak a Szörny Rt. lényeire – talán nem véletlenül, a rendező Dan Scanlon előző munkája a Szörny Egyetem volt –, a goblinok pedig mintha a Gumimacikból léptek volna elő. Az előzetesekben kiemelt elemek, mint a mosómedveként viselkedő egyszarvúak vagy a motoros tündérkék tényleg csak annyik, amennyit láthattunk belőlük.

De ezek tényleg szőrszálhasogatások. Mert az Előre képes szinte észrevétlenül magával ragadni, beszippantani a nézőjét, aki teljesen hétköznapi dolgokért szorít vagy érez együtt hőseivel. Mindnyájunknak akadtak pillanataink, mint Iannek, aki egyszerűen képtelen meghívni osztálytársait a szülinapi bulijába. Mindnyájan voltunk Barley cipőjében, aki a felnőttéválás kapujában pont gyermekkora meghatározó hobbijában keresi a válaszokat az őt foglalkoztató problémákra. Ahogy szerettünk egy apró feladatot epikus küldetésnek látni, vagy magunkat varázslókként és lovagokként elképzelni.

Az is kifejezetten aranyos, hogy az Előre világa olyan tudatosan nyúl a szerepjátékokhoz, hogy azok nem csak Barley útmutatójául szolgálnak, de a varázslatok leírása is mintha ezekből lett volna átemelve, emellett felbukkannak olyan D&D szörnyek, mint a zselatinkocka – a készítők a stáblistában köszönetet is mondanak a Wizards of the Coast gárdájának. Éppen ezért hőseink a magyar fordításban is elfek, nem pedig tündék vagy manók.

A Pixar stúdió legnagyobb erénye mindig is az volt, hogy megmutatta, bárkiből lehet hős, játékokon, bohóchalakon, robotokon és öregurakon át az érzelmekig, és hogy egy hőstett néhány emberért ugyanannyit ér, mint az egész világért. Ezt most még finomabban tálalják, mint eddig, két kamasszal, akik olyanok, mint egykor mi voltunk.

Pusztai Dániel